Ezelőtt sok évvel, a napját éppen nem tudom megmondani, az Igazság jól feltarisznyálva útnak indult, be akarta járni a világot. Ment-ment, hegyen-völgyön, falun, városon keresztül. Addig ment, míg egyszer előtalálta a Hamisságot.
– Jó napot, földi! – köszön az Igazság – hova, meddig szándékozol?
– Megyek, bejárom a világot – felelt a Hamisság.
– Éppen jó, – mondja az Igazság – én is oda indultam; utazzunk hát együtt!
– Legyen! – mondja a Hamisság. – De tudod-e, az utazóknak jó egyességben kell ám élni. Osszuk hát meg az útravalónkat!
Itt megegyeztek, hogy először az egyik pogácsáját fogják megenni, azután a másikét. Hogy megéheztek, a Hamisság azt mondja az Igazságnak:
– Együk meg a tiedet előbb, te aztán könnyebben fogsz utazni.
Az Igazság bizony közreereszti az útravalóját s együtt elköltik.
Mikor ez már elfogyott, a Hamisságét is együtt kellett volna elkölteni. Mondja az Igazság a Hamisságnak:
– Barátom, adj már nekem is a tiedből!
Azt mondja a Hamisság:
– Hadd vájjam ki az egyik szemedet, úgy adok belőle neked is!
Mennek tovább, ismét kér az Igazság. De a másik nem akart különben adni, csak úgy, ha megengedi, hogy az egyik szemét kivájja.
Egyszer úgy megéhezett a szegény Igazság, hogy egy toppot sem tudott lépni. Nem volt szegénynek mit tenni, ő bizony megengedte, hogy az egyik szemét kivájja. Akkor adott neki egy darab pogácsát a Hamisság.
Mennek tovább, ismét megéhezik a szegény Igazság. Kér a Hamisság pogácsájából, de ez azt mondja, nem ád, ha meg nem engedi, hogy a másik szemét is kivájja. Mit volt mit tenni, kénytelen volt azt is megengedni, mert szinte meghalt éhen.
Mennek, mind mennek, ismét kér az Igazság a Hamisság pogácsájából. Most azt mondta a Hamisság, hogy addig nem ád, míg meg nem engedi, hogy mind a két kezét-karját levágja. Szegény Igazság, neki ugyan megesett! De mit tudott tenni? Az ember az életért mindenét odaadja, – azt is megengedte, csakhogy meg ne haljon éhen.
Most, hogy mindezt megtette, a Hamisság ott akarta hagyni magában. De a szegény Igazság rimánkodott, hogy ne hagyja el őt ily gyámoltalanul, hanem tegyen vele annyi barátságot, hogy vezesse le a legközelebbi város kapujához, hogy a vásárosoktól ott alamizsnát kéregessen.
El is vezette a Hamisság, de nem a város kapujához, hanem ott nem messze a hegyen volt egy akasztófa, ahhoz vezette. Ott leültette s ott hagyta. A szegény Igazság megtapogatja, hogy vajjon ott van-e a város kapuja? Ott várta az embereket, de hát egy lélek sem járt arra, csak a szél süvöltözött.
Egyszer csak éjfélkor odamegy három varjú, egy vén, meg két fia. Kérdezi a vén:
– Mondjátok meg, mit hallottatok, mit láttatok?
Azt mondja az egyik:
– Én azt hallottam, hogy ma éjtszaka olyan harmat hull, hogy ha azzal az ember csonka-bonka kezét s vak szemét megmossa, még frissebb lesz, mintha újra született volna. Ezt a szegény Igazság mind hallgatta.
Azt mondja a másik fiavarjú is:
– Én kitudtam, hogy ennek a városnak mit kellene csinálni, hogy a szomjúság miatt mindegyre ne halnának az emberek olyan erősen. A réten van egy fűzfa, a fűzfa alatt egy malomkő. Ha valaki azt onnan kivenné, éppen olyan szélesen jönne a víz, mint a malomkerék. Ezzel mind a három varjú elrepült onnan olyan gyorsan, mint a szél.
A szegény Igazság nekiáll, a harmatos földön meghengerődzik s örömére a karjai kiépültek. Azután keresgélt, mindenfelé tapogatódzott s ami burjánt csak kaphatott, arról a harmatot mind a szeme helyére dörzsölte. Mire megvirradt, szerencsésen meglátta a világosságot. Hálát adott az Igazság az ő Istenének, hogy őt, mint igazat, el nem hagyta.
Most az Igazság fogja magát, siet a közel levő városba. Nemsokára elérkezett oda, hát látja, hogy minden ember gyászol. Egyenesen elmegy a királyhoz s megjelenti, hogy mi okból jött oda. Igen nagy öröme lett a királynak. Mingyárt kihirdetteti a városban, hogy nála olyan ember van, aki a városban bő vizet tudna árasztani.
Az Igazság elmegy néhányadmagával le a rétre. Ott a fűzfa alól kiásatja a nagy malomkövet, hát akkora helyről buzog fel a víz, mint a mekkora helyt feküdt a malomkő. Erősen megörvendett a király s az egész népség nagy vígsággal ünnepet tartott.
A király nem is eresztette el az Igazságot, hanem magánál marasztotta. Úgy tartotta őt minden dologban, mint legbizodalmasabb emberét, nagy gazdagságba s boldogságba helyezte.
Idő mulva a Hamisságnak is elfogyott az útravalója. Kéregetésből kezdett élegetni. De kevés háznál boldogult s étlen szinte meghalt.
Ekkor véletlenül rátalál útitársára, az Igazságra, aki most olyan gazdag volt. Kérdi a Hamisság:
– Hát te hogy tettél szert erre a töméntelen gazdagságra?
Az Igazság, ahogy volt, épúgy elbeszélte neki.
Fogja magát a Hamisság is, fogad egy embert, hogy az ő két szemét is vájja ki, a két karját pedig vágja le, azután őt is vezesse ki az akasztófához. Úgy tesz az az ember: levágja a két karját, a két szemét kivájja, aztán kivezeti az akasztófához s ott hagyja.
Várja-várja a Hamisság a három varjút. Éjfélkor el is jönnek, leszállnak az akasztófára. Egyszer megérezik, hogy ott valaki van, a varjúk bizony leszálltak rája – s mind egy szikráig megették a Hamisságot.