Sanyi manó rétjén nem lakott más manó vagy tündér. Ezek mind egy másik réten laktak, ahol nem fenyegette őket veszedelem. De Sanyi manó szivesebben élt a saját rétje veszedelmes szörnyetegei között.
A sárkányfejü emberevő mindig éhes volt; a sárga sündisznó egész éjjel hengergőzött, amikor az ember anélkül is hajlandó félni a sötétben. A nőstény tigris hangosan orditozott.
Sanyi manónak nem egyszer volt rémes kalandja a szomszédjaival, ugy hogy gyakran igy szólt magában:
– Összepakkolok és átköltözöm a másik rétre!
De azért nem tette meg soha.
Télire járt már az idő és a nőstény tigris elment a kölykeivel az örökzöld fák közé. A sárkányfejü emberevő sietett megtömni az éléskamráját.
Egyszer aztán elkezdett esni a hó, finoman, halkan, sürün, és mire elállt, a rét egészen fehér lett és egészen másforma volt, mint más egyébkor.
Sanyi manó lesöpörte a háztetőt és az ablakpárkányokat és éppen kerti ösvényéről lapátolta a havat, mikor halk neszt hallott, amely egyre közeledett a háza felé.
A sárga sündisznó volt, lefelé görögve a lejtőn, ahol a barlangja volt; mert estére járt már az idő. Sanyi manó a kapuhoz szaladt és látta, hogy a sárga sündisznó kemény, csomós zsákot cipelt magával.
– Jó estét, szomszéd, – szólt Sanyi manó. Azután kihajolt a kapuján és rámeresztette szemét a csomós zsákra. De sehogysem tudta kitalálni, mi van benne. Megkérdezte hát:
– Mit viszel, sárga sündisznó?
A sárga sündisznó megállt egy percre és igy felelt:
– Ebben a zsákban száz érett alma van. Ennyi bért fizetek a sáskányfejü emberevőnek, mert a barlangom az ő területén van és máskülönben nem engedné meg, hogy ott lakjam.
Mert a rét lejtője a sárkányfejü emberevőé volt.
– Száz érett alma szép bér, – szólt Sanyi manó, a kemény, csomós zsákra tekintve.
– Száz sárgadinnye még szebb bér volna, – szólt a sárga sündisznó.
Azután fogta a zsákját és tovább ment. De még nem mehetett messzire, mikor Sanyi manó észrevette, hogy egy érett alma ott maradt a havon, ahol a sárga sündisznó megpihent. Utána kiáltott hát:
– Hej, hej, szomszéd! Állj meg csak! Leejtettél egy almát!
– Eh, csak egy kis alma, – szólt a sárga sündisznó. – A sárkányfejü emberevő észre sem veszi.
Azután tovább görgött, ott hagyva az érett almát a havon.
Sanyi manó erre kiszaladt, fölvette az érett almát és a kötényében bevitte a házba. Odabent ide-oda forgatta és arra gondolt, hogy milyen szép alma és milyen jó volna megenni.
Bedugta hát az almát a kályhába, hogy megsüsse vacsorára. Azután ellapátolta a havat a kerti ösvényéről, s minthogy ekkor vacsorára járt már az idő, azt hitte, hogy az alma jó is lesz már.
Sanyi manó megállt, szimatolni kezdett és igy szólt magában:
– A legfurcsább dolog, hogy nem érzem a sült alma szagát.
Azután óvatosan kinyitotta a kályha ajtaját és bekukucskált a kályhába. És nagy meglepetésére azt látta, hogy az alma ugy megdagadt, hogy csaknem a kályha tetejéig ért; de nem sült meg, még azon a felén sem, amely közelebb volt a tüzhöz.
– Szent Isten, ez borzasztó! – kiáltott Sanyi manó. – Ha az alma még jobban megdagad, akkor ki sem vehetem többé a kályhából!
Hozzálátott hát, hogy az almát sietve kivegye a kályhából. Először is rákötött egy kötéldarabot az érett alma csutkájára és a kötél másik végét ráerősitette a kályha külső szélére, ugy hogy az alma ott lógott a csillogó-ragyogó tüz fölött. Azután háromszor megcsavarta a kötelet és kiszaladt, hogy megnézze, nem jön-e még visszafelé a sárga sündisznó. A sárga sündisznó nem jött még visszafelé és Sanyi manó, mikor visszament a konyhába, nagy pattanást hallott és látta, hogy az érett alma annyira megdagadt, hogy a kötelet kettészakitotta.
Ott hevert az alma a hamu között, kétszer akkorára megdagadva, mint az előbb volt, és folyton dagadt-dagadt még mindig, miközben Sanyi manó ránézett.
– Uram Isten! – kiáltott Sanyi manó. – Ha még tovább várok, ez a rettenetes alma még jobban megdagad és akkora lesz, hogy nem birom kicipelni majd a házamból sem.
Leszaladt a pincébe, felhozott egy zsákot és beledugta az érett almát; azután megindult fölfelé a lépcsőn oly gyorsan, amint csak telt tőle.
A sárga sündisznó ösvényt vágott a hóba, mikor az előbb lefelé görgött a lejtőről és Sanyi manó ezen az ösvényen haladt előre. Mikor megérkezett a sárga sündisznó barlangjához, betolta az almát a barlangba s ő maga gyorsan hazasietett.
Vacsorára levest főzött magának.
Mikor a leves csaknem elkészült, megérkezett görögve a sárga sündisznó is. Megállt a kapu előtt, bekiáltott a házba és mikor Sanyi manó kijött a ház elé, a sárga sündisznó igy szólt:
– Egy dologra figyelmeztetni akarlak, Sanyi barátom. Ne felejtsd el, hogy azt az érett almát nem szabad tüzön sütni, mert ezeket az almákat csak a nap sugarain szabad fölmelegiteni.
Igy szólván, tovább indult.
Sanyi manó pedig bement a házába és bezárta maga után az ajtót; azután leült a tüz mellé és gondolkozott és folyton az érett alma járt a fejében.
De alig gondolkozott tiz percig, hallotta, hogy a sárga sündisznó közeledik ám megint, lefelé görögve a lejtőn, még pedig eszeveszett gyorsasággal gurult keresztül a hóbuckákon.
Végig gurult a kerti ösvényen is és megzörgette az ajtót.
– Hallod-e, Sanyi barátom, nyisd ki az ajtódat, – kiáltott. – Minthogy elzártad a barlangomat, be kell fogadnod a házadba, mert éjszakára nincs hol meghuzódnom!
Sanyi manó borzasztóan megijedt és igy kiáltott:
– Ha mondom, kedves sárga sündisznó, én nem zártam el a barlangodat. Álmomban sem jutott eszembe ilyesmi. Bizonyosan tévedsz!
– Jól van, – szólt a sárga sündisznó, – de hát tudd meg, hogy az az érett alma, amelyet megsütöttél és a barlangomba dugtál, ugy megdagadt, hogy mint a dugó elzárta a bejárásomat! Eljöttem hát ide, Sanyi barátom, hogy nálad töltsem az éjszakát!
Sanyi manó erre keservesen elsirta magát, mert legutóbb, mikor a sárga sündisznó betért hozzá látogatóba, távozásakor magával vitte szép kis házának a födelét.
Zokogva igy kiáltott hát Sanyi manó:
– Óh, édes, drága, sárga sündisznóm, tudod, hogy az én kis házamban nem férsz el kényelmesen. Kérlek, maradj hát odakünn, én majd mindent elkövetek, ami telik tőlem, hogy jól érezd magadat.
A sárga sündisznó eleinte hallani sem akart erről, de aztán igy szólt:
– Nem bánom hát, nem megyek be a házadba. De gödröt kell ásnod a számomra, Sanyi barátom, ahol eltölthessem az éjszakát. És mialatt alszom, azon légy, hogy hozd el azt az érett almát a barlangomból, hogy reggel visszamehessek az otthonomba.
– Óh, jaj! – kiáltott Sanyi manó. – Nagyon sötét van és a lámpásom is aludni ment már. Hogyan ássak hát gödröt a számodra, hogy benne töltsd az éjszakát?
De a sárga sündisznó erre egy szót sem válaszolt; és Sanyi manó végül előkereste az ásóját és a lapátját és a háza előtt munkához látott, hogy megássa a gödröt a sárga sündisznó számára.
A sárga sündisznó kijelentette, hogy azt akarja, hogy a gödör ott legyen a lejtő tövében, nem messze Sanyi manó ajtajától. Sanyi manó ásott hát, ásott és végül elkészült a gödörrel, amely elég nagy volt a sárga sündisznó számára.
– Most pedig, – szólt a sárga sündisznó, mikor bemászott a gödörbe, – ásd ki azt a szörnyü almát a barlangomból. És jegyezd meg, hogy ha pitymallatkor ott lesz még az alma a barlangomban, hát akkor nyomban bevonulok a házadba.
– Óh, jaj! – kiáltott Sanyi manó, – hogyan ássam ki azt a szörnyü almát a barlangodból, most, mikor már annyira elfáradtam?
De a sárga sündisznó erre egy szót sem válaszolt; szó nélkül elnyujtózott, az oldalára feküdt és hortyogni kezdett.
Sanyi manó pedig felkapaszkodott a lejtőn és kitapogatta a sárga sündisznó barlangját; és csakugyan igaz volt, hogy az érett alma ugy elzárta a barlang száját, mintha dugó lett volna, ugy hogy senki sem mehetett be a barlangba, amig ott volt az alma.
Sanyi manó hozzálátott az ásáshoz és órákhosszat ásott-ásott az érett alma körül. Egyszerre csak lármát hallott és látta, hogy a sárga sündisznó jön görögve a lejtőn fölfelé.
– Furcsa dolog, – szólt a sárga sündisznó, – de az a gödör, amelyet számomra ástál, Sanyi barátom, elolvadt a házad előtt és most nincs sehol!
És ez való igaz volt, mert hát Sanyi manó a hóba ásta a gödröt!
Igy aztán Sanyi manó kénytelen volt uj gödröt ásni a sárga sündisznó számára; és miután megásta az uj gödröt, visszatért megint az érett almához. És az érett alma ujra megdagadt és megint elzárta a sárga sündisznó barlangját, mint a dugó.
Sanyi manó keservesen elsirta magát és miközben sirt, ujra körül ásta minden oldalról az érett almát; és borzasztó gyorsan kellett dolgoznia, mert az alma folyton dagadt, mialatt Sanyi manó dolgozott.
De mire pitymallani kezdett, az alma meglazult, és mikor Sanyi manó teljes erejével elkezdte ráncigálni, az érett alma kigurult a sárga sündisznó barlangjából és ott feküdt künn a havon.
– Szeretném tudni, ugyan mit csináljak most ezzel az almával? – kiáltott Sanyi manó. – Mert ha tovább is igy dagad, akkor nemsokára elboritja az egész mezőséget.
– A dolog nagyon egyszerü, – szólt a sárga sündisznó, aki megérkezett, fölfelé görögve a lejtőn, barlangja elé. – Guritsd le az almát a lejtőn, aztán guritsd keresztül a réten a sárkányfejü emberevő kapujához és aztán hagyd ott. A sárkányfejü emberevő tudja majd, mit kell az érett almával csinálni!
Igy szólván, bevonult a barlangjába és elaludt.
Sanyi manó pedig munkához látott és taszigálta, ráncigálta az érett almát teljes erejéből. Az érett alma végül legurult a lejtőn és gurult egy darabot a mezőségen is. Sanyi manó ekkor ujra taszigálta, ráncigálta az érett almát és az érett alma megint tovább gurult egy kicsit.
Ekkor azonban Sanyi manó nagyon fáradt volt már. Felugrott hát az érett alma tetejére és pihent egyet, amig megint összeszedte az erejét. És megtörülte az arcát a kabátja ujjával, mert, bárha a reggel nagyon hideg és dermesztő volt is, Sanyi manó arcáról csurgott az izzadtság a kemény munka következtében. És amikor arra gondolt, hogy milyen rövid utat tett csak még meg és milyen hosszu utat kell még megtennie, sehogysem tudta elképzelni, hogyan fog eljutni az almával a sárkányfejü emberevő kapujához.
De végül ujra munkához látott. Leugrott az almáról s elkezdte megint taszigálni, rángatni az érett almát. Mialatt Sanyi manó pihent, az érett alma tovább dagadt és oly nehéz lett, hogy belesüppedt a hóba. Igy aztán, szegény Sanyi manó hiába erőlködött, megmozditani sem birta az érett almát.
Ujra beletörülte kabátja ujjába az arcát és gondolkozott és törte a fejét, azután elröppent az ásójáért és munkához látott és felásta és elkaparta a havat az érett alma elől. És miután ezzel elkészült, egy kicsit odébb mozdithatta immár az érett almát.
De ekkorára már megint nagyon elfáradt és ujra pihennie kellett. És mialatt pihent, az alma folyton dagadt és egyre nehezebb lett. Sanyi manó tehát félig sem pihente ki magát, hanem felkapta ujra az ásóját és felásta és elkaparta a havat megint az érett alma elől.
Igy folytatta a munkát, mig végül odaguritotta az érett almát egészen a sárkányfejü emberevő kapuja elé.
Erre aztán Sanyi manó hazarepült és keservesen sirt és azt kivánta, bárcsak sohase lakott volna ezen a réten. A sárkányfejü emberevő pedig kitekintett a kapuja fölött és mosolygott, mikor meglátta, hogy mit hagyott a kapuja előtt Sanyi manó.
Azután igy szólt:
– Ebből az almából olyan lakomát csapok, hogy akármelyik király megnyalhatná utána az ujját!