Élt vala akkortájt, tiz emberöltővel Etele országa megbomlása után, élt egy tisztes magyar, kinek neve vala Ögyek. Tágas rónán négyszáz sátor lengett, tölgyerdő szegé be köröskörül, ez volt Ögyek nemzetének szállása. Úr volt ő, apja a nemzetnek, mely szavát gyermekül fogadta, s bölcs itéletében megnyugvék mindenha.
Többi nemzetek is őt nagyra becsülték, s bár korra legvénebb ő közöttük nem volt, indultak tanácsán, ha pörlekedének: szándékát tisztának s igaznak ismerték.
Ögyek feleségét, Emesét, az Isten parázs-szemű lánnyal sűrűn megáldotta. Magyar daliáknak szive hamar mozdult, el is vevék őket, hitesfeleségül vették az apátul magyar szokás szerint, s így üres lőn sátra a tisztes Ögyeknek, üres volt szive is, mert mire úgy vágyott: fiat nem szült néki jövő reménységül Emese, csak leányt.
Búra hajlott szive nyájas Emesének, látta ura arczán a gondnak redőit, s el nem simíthatta, mert ha édes szóval el is űzte perczre, újfent visszatére.
Hadúr megsajnálta és Hadúr tett róla.
Álmot lát egy éjjel Ögyek felesége, olyan álmot, melynek csodajelentése táltos tudásának nagy gondot okoz majd.
A mint szenderednék tigrisbőr vánkosán ura nagy sátrában tiszta gondolattal, a levegőégnek surrogása hallik, mintha szárnyát csapná Hadúr nagy madara a turul… s imitten hófehér szárnyával, melyet fekete toll a szélein tarkáz, alá száll fejére, befedezi arczát, s érinti gyöngéden csőrével a keblét.
Szive Emesének mintha teljesednék, édes remegéssel kebelében mozdul, s anya-érzéssel lát csodalátomást…
Ágyékából ered ezüst tükrű folyam, mely végig a rónát sebesen befutja, kanyarog szeliden, s messze… messze elfoly, olyan messze, hogy azt futtában követni emberi szem gyönge. Útját nem akasztja meg felmeredő hegy; erdők fái annak útjából kitérnek, sziklák megrepednek, s mintha napsugárból, mintha holdsugárból szőtt fátyol takarná, olyan elvakító fény árad belőle.
Soha ilyen álmot!
Emese fölébred. Hadúr egén éppen akkor hasadott a bibor szinű hajnal, ünnepi köntöse hajnalhasadásnak, naptámadat fénye, melynek a láttára szelid alázattal hajlik meg a térde minden jó magyarnak, s Hadúrt dicsőítő imádságra nyilik háladatos ajka.
Emesét elfogja nagy-titkos sejtelem, s örvendező szívvel esd a koronás nap felé nyújtva kezét:
– Áldassék te napod világbiró Hadúr; te küldöttél reám éjjeli látomást, te végezzed jóra!
Azután elmondja Ögyeknek a látást, ki perczig se késik, maga siet hívni a legvénebb táltost.
Zoárd, a főtáltos hallgatja, mi történt, és a mint hallgatja, arczának egéről az agg-kor felhői hirtelen oszolnak, kezét kebelére teszi mindakettőt, a mint szokta tenni oltárnéző tisztben, ha könyörgő avagy hálátadó szóval Magyarok Istenét nemzete nevében segítségül hívja.
Evvel végzi a szót tisztes Ögyek:
– Táltos, ha van módod benne, magyarázd ez álmot!
Zoárd, az öreg jós, szóval felel szóra:
– Te szived örvendjen, nemes Ögyek; Hadúr kegyes pillantását vetette reátok, de nemcsak reátok, hanem a magyarra, valamennyien vagyunk. Hallgasd meg miképpen magyarázom álmát a te hitvesednek, nyájas Emesének. Hétszer fogy el a hold, hétszer telik újra, s azután még kétszer – így lesz, a mint mondom – Emesének Hadúr anya-örömet szánt, de nagyobbat, mint volt eddigelé néki, mert fia születik.
– Áldott a te neved, Magyarok Istene!… így buzgott fel a szó az Ögyek szivéből.
– Tovább magyarázom, hallgasd meg igémet. Fiadat nevezed álomlátás után Álmos-nak; őt látta Hadúr kegyelméből hű társad a nagy folyónak képében. Ágyékából eredt, s azután messze folyt – így mondád, úgy-e bár?
– Úgy mondá Emese, az én feleségem, s én is úgy mondottam.
– Megértem belőle Hadúr akaratját – folytatta a táltos komoly ábrázattal. – Ágyékából eredt a folyó, s azután messze folyt – nyugatnak, emberi szem útját követni nem tudta, előle kitértek erdők lombos fái, útját nem állhatta felmeredő szikla… tudd meg, Ögyek, fiad nagy lesz és lelkében merész lángot csap fel a régi kivánság, hogy nyugatra menjen, ősei hazáját elhagyja s keresse, de ne csak keresse, hogy meg is találja – Etele országát.
– Ó, ha az úgy lenne!
– Úgy lesz, ha én mondom, kit Hadúr meg nem csal álom-alakjában adott csodajellel. Azért örvendezzél igaz szived szerint, s várd el türelemmel, mig bételik mindaz, amit imént mondék.
Igy szólott Hadúrnak igazmondó papja.
Megtudta harmadnap Nagy Magyarországon mindenki, hogy milyen látást küldött Hadúr Ögyek hitvesének; megtudták, hogy Zoárd, a jövőbe látó, Emesének álmát mire magyarázta.
Várták, hogy beteljék…
S ha betelik: vajjon mi lesz abból… mi lesz?