A kilencedik százévnek elején történhetett, hogy a magyarok összeterelték méneseiket, gulyáikat, előkeresték védő fegyvereiket s mind ház-népestül, összesen 108 nemzetség új hazát ment keresni.
Merre a nap nyugvóra szállt, arra felé vették útjokat.
A 108 nemzetség hét törzsre oszlott és mindenik törzsnek vala egy vezére. A leghatalmasabb törzsnek a vezérét Álmosnak hivták, a többieké: Előd, Kond, Ond, Tas, Huba és Töhötöm.
Hét vesszőt egyenkint gyermek is eltördel, hét törzs ellen nem áll erős támadásnak: belátták ezt korán az okos táltosok, akik öregek voltak, tapasztaltak és szolgái a láthatatlan nagy Istennek.
Ezek a bölcs táltosok tanakodtak, s a legbölcsebb közülök egybehivta a hét vezért és szóla hozzájuk rábeszélő ékesszólással:
– Nagy munka vár reátok, sok erő kell ahhoz. Egyenkint kevés lesz a ti erőtök, szétszórnak egymástól napkelettől napnyugatig. Egyesüljetek, mint szerető testvérek. Hét vitéz kar együtt csodákat mívelhet. Egy anyának voltak szülöttei őseink, miért szakítanók szét a vérség kötelékét. Válasszatok egyet közületek, akiben megbiztok, legyen az fővezér, parancsolója mind a 108 nemzetségnek, első a vezérek között, vezetője a magyarnak.
Bölcs vala a beszéd, bölcs ember volt, aki mondotta; és belátása volt a hét vezérnek, hogy e szót meghallgassa.
Megválasztották a leghatalmasabbat, Álmost, fővezérré. Méltóra esett a választás, úgy akarta a mindenttudó Isten is, mert már születése előtt csodás jelenséggel hirdette Álmosról, hogy az ő nemzedéke hosszú időig vezetője lesz a népnek.
Egy millió lehetett a száma az ős hazát elhagyó magyaroknak, asszonyokat, gyermekeket mind beleszámítva.
Legelőről-legelőre haladtak. Barmoknak eledel, ivóvíz kellett; a pásztor legeltette csordáit, a vadász gyorsan röpülő nyilával holtra sebezte az erdőnek futó vadját, a halász beleveté hálóját a vizbe s kivoná hallal terhelten, miből a jó feleség izes falatokat készített.
Hol megtetszett a föld, lenge sátoraikat felvonták a karcsú póznákra s kezdődött az új élet, mely szakasztott mása volt a réginek.
Ámde jöttek más népek ugyanavval a céllal. Megtetszett azoknak is a szép vidék. A szelid természetű pásztorok nem halra, nem vadra, hanem emberre támadtak. Amelyik erősebb, elűzi a gyöngébbet, azé a föld.
Ez a legelső törvény, melyet az ember állított fel embertársa ellenében.
Többször megtörtént, s így lassankint a szelid indulatú, békességkedvelő magyarból lett vakmerő, tusakodást kereső nép.
A háló és pásztorbot helyett nyíl, buzogány, kard került a kezébe és az erős karok tudtak rettenetes csapásokat osztogatni.
Azt a földet, hol először telepedtek meg hosszabb időre Lebediász néven emlegetik a történetirók. A mai Oroszország déli részében volt egy nagy folyónak, a Donnak jobb partján.
Annak a népnek is fennmaradt a neve, amely űzte a magyart: a bessenyők voltak.
Olyan nyelven beszéltek mint a magyarok, de sokkal többen voltak. Erősen haragudtak a magyarokra, nem is pihentek, mig tovább nem űzik. Csak a Don folyó választotta el tőlük, átkeltek azon s ismét megküzdöttek, több volt az ellenség, hátrálnia kellett a magyarnak. Még közelebb jöttek a mai hazához.
Az új földet, hol megtelepedtek négy folyó szelte át: Brug, Dnyeszter, Pruht és Szeret. Ezért nevezték el Atel-köznek, ami annyit jelent: Folyóköz.
Ha most ezer esztendő mulva visszagondolunk arra, hogy a bessenyők oly állhatatosan üldözték a magyarokat s állandóan megtelepedni nem engedték, nem jut-e eszünkbe a Gondviselésnek beláthatatlan bölcseségét keresnünk a bessenyők üldözésében.
Mintha azt az intő szót hallanók a bessenyők csatakiáltásában:
– Menjetek tovább magyarok! Nem ez a föld, hol hazát fogtok alapítani. Nem itt állott a világhódító Attilának királyi városa. Két nagy folyó között tágas nagy síkság az, a Kárpátoknak bérckoszorúja övezi homlokát az új hazának. Tovább magyarok, tovább keressétek az igazi hazát!