A negyedik század derekán történt, hogy Európában egy új nép tünt fel. A merre járt rettegés fogadta, fegyverének irtózatos súlya alatt egymásután dültek meg a birodalmak, koronás királyok hajtottak térdet, s kincseiket önték a hódítók lába elé alázatuk jeléül. Ez a nép a hún vala. Azt mondják a krónikaírók, hogy Ázsiából jött a hún nép, vezéröket Balambérnak hívták, hogy rövid idő alatt nemcsak azt a földet, melynek a neve mainapság Magyarország, hanem el nyugatra a többi országokat is elfoglalta. Mondják a krónikaírók azt is, hogy a hún vad, kegyetlen, irtózatos arcú nép volt. Arcuk bőrét felhasogatták, fejöket kopaszra nyírták, s a harcon kívül egyébben nem találták gyönyörűségöket.
Bizony abban az időben nemcsak Ázsiából jövő népek, de az Európában lakók sem voltak sokkal szelídebbek. Hogy a harcot kedvelték és kegyetlenek valának, azon meg éppen nincs mit csodálkoznunk. A népek akkortájban egymást űzték egyik helyről a másikra. Ugyancsak vitéznek kellett lennie, hogy valahol hosszabb ideig megmaradhasson, s a támadásokat visszaverhesse. A húnoknak Balambér után támadt egy hatalmas vezérök, kiről nem győznek a költők eleget dalolni, aki a húnok hatalmát a legmagasabb polcra emelte.
Attila vagy Etele a neve.
A krónikaírók szerint „isten ostorá”-nak nevezte magát, s öröme telt a népek leigázásában, világrenditő harcok viselésében. „Fű nem nőtt a helyen, hová lábát tette” írják róla, mert füstölgő városok, feldúlt várak, rabláncra fűzött királyok hirdették a világhódító hatalmát.
Erről az Attiláról hadd mondjak el nektek egy-két történetet úgy, amint olvastam régi krónikákban.
Etele megöli Blédát
Etele Bendegúznak volt a fia, öccse Blédának, kit más néven Budának is neveztek. A húnok fölött eleinte Bléda uralkodott, mint idősebbik fiú. Bléda szelíd, de gyenge uralkodó volt, öccse hatalomravágyó és nagy vitéz, kinek a kezébe jobban illett a vezéri kard és a kormány gyeplője.
Bléda félt öccsétől, öccsének nagyratörő lelkétől s azért maga mellé vette kormánytársul. Reábizta a hadak vezetését. Az eleven üszköt, mely majdan megégeté: tenyerébe vette. Két kard egy hüvelyben nem szokott megférni, Etele mellett Bléda meg nem maradhatott; bárány volt az egyik, oroszlán a másik, az oroszlán királynak született, a báránynak áldozatul kellett esnie. Összezördült a két testvér, kardot rántott egymás ellen, de az a kard, mely Etele oldalán függött, nem volt közönséges kard, hanem az „Isten kardja”, mely csodás módon az égből hullott alá, hogy szolgálja a világhódítót.
A rettenetes kard avval kezdette meg világhódító munkáját, hogy kioltotta a Bléda életét. Testvérkéz ejtette el a testvért. Gonosz munkája volt ez a hatalomra-vágyásnak, de ahol milliókról van szó, egyet ugyan ki venne számba?
Te világrendítő Attila, nem érezted-e abban a pillanatban, midőn bátyád életének fonalát elmetszéd, hogy számadásod lészen az örök Igazsággal?
Attila megölte Blédát, s ettől a perctől kezdve ő volt egyedüli ura a hún törzseknek. Királya lett a népnek, egyesíté ezt hatalmának vaskapcsával a maga személyéhez fűzve.
– Én vagyok a király, az én akaratom az úr! – És a világhódító kard megkezdette rettenetes munkáját.
A világ legnagyobb csatája
Attila abban a hitben, hogy őt az isten szemelte ki arra, hogy a gonosz világot ostorozza, a romlott népeket leigázza, megindította seregét az akkor ismert világ minden tájára.
Ázsiának a népei rettegtek már a húnoktól régibb idő óta, ezt a rettegést eltanulták csakhamar a nyugati népek is.
A lovas húnok váratlan támadása, hirtelen visszafordulása rendesen zavarba ejtette az ellenséget. A szokatlan ügyességű nyílhajítás, mely zápor módra omlott a tömör sorokra, rettenetes pusztítást vitt véghez.
Gótok, germánok, Gallia lakói, a római birodalom katonái nem állhattak ellent ennek az ereje teljében levő hadseregnek.
Keletre, nyugatra, éjszakra és délre adófizető királyok, tehetetlen népek környezték Attilát. A görög és a római császár vehette volna még fel a harcot vele, de az gyáva volt, ez pedig a maga ügyes-bajos dolgaiban annyira el volt merülve, hogy örvendett, ha Attila békét hagy neki.
Csakhogy Attila nem hagyott békét.
Keresett okot a háborúra, hogy a hozzá legméltóbb ellenféllel álljon szembe. Követet küldött a római császárhoz.
– Mondd meg, hogy Honoria hercegkisasszonyt kívánom feleségül, s vele menyasszonyi ajándékul a római birodalom felét.
A követ megvitte az izenetet s visszahozta feleletül:
– Sem az egyiket, sem a másikat nem kapod Attila.
Attilának elég volt ez. Lóra ültetett hétszázezer embert s megindult a római birodalom ellen. Húnok s a leigázott népek sok-sok ezer vitéze képezte ezt az óriási sereget.
Vala pedig akkor a rómaiaknak egy derék, vitéz vezérök: Aëtius a neve. Ez hosszabb ideig a húnok között élt, mint kezese a békének. Eltanúlta a húnok harcolási módját, jól ismerte magát Attilát is. Segítségére mentek a rómaiaknak a gótok, vitéz királyukkal, Teodorikkal. A két rengeteg sereg a katalaunumi mezőn támadott egymásra.
Minő harc lehetett az! A képzelet is gyönge ahhoz, hogy méltóan megelevenítse. Százezer meg százezer ember viaskodása életre-halálra. Patakokban szakadó vérözön, napot elsötétítő nyílzápor, halálhörgés, mely szilaj harci üvöltésbe vész. Kezdődött hajnalban s késő este lett vége. Nem, akkor sem végződött, mert – amint a krónikairók mesélik – holdvilág mellett újabb viadalra keltek az elesetteknek véres árnyai, hogy a dicsőségből részök legyen.
Háromszázezer jó vitéz hevert a csatatéren. Háromszázezer kézből hullott ki az emberölő kard örökre. Az „Isten ostorá”-t megállították diadalmas útjában s megmutatták neki, hogy nem legyőzhetetlen. Bevonta magát fáradt vitézeivel szekértáborába, s várta mit csinál tovább az ellenség.
Összehordatta a nyergeket s halomba rakatá, hogy szolgáljon az máglyául, ha úgy kívánja a végzet, hogy meghaljon.
Várhatta Attila az ellenséget. Össze volt az is törve iszonyúan, nem gondolt támadásra, mert kétes győzelme fölért egy csatavesztéssel. A gótok elsiratták vitéz királyukat, akit hún nyíl sebezett halálra, Aëtius pedig nehány nap mulva hazavezette seregét, mert a legyőzött oroszlánt háborgatni ki is merte volna?
Attila és a római pápa
A hún király nem feledte el a gyalázatot s ereje nem hagyta el még oly szörnyü érvágás után sem. Alig telt el egy év, már ismét lóra ülteté vitézeit és indult Olaszország ellen, akkor Itáliának nevezték.
Gyönyörű városok, jól megerősített várak voltak Itáliában. A főváros, Róma, székhelye vala a római pápának, a keresztények főpapjának.
Milánót, Veronát megtámadta s a lakósok életüket csak töméntelen kincsen válthatták meg. Erősen védelmezték Akvileja várát a lakósok, hosszú ideig hasztalan ostromolta Attila. Már ott akarta hagyni s e kudarc miatt bosszusan járt a vár falán kívül, midőn észrevette, hogy gólyák röpködnek feje fölött. Kifelé a várból röpűltek a gólyák, fiókáikat csőrükben hozták az öregebbek.
Az állat megsejti a vészt jóelőre.
Attila felbuzdítá vitézeit az utolsó ostromra s bármily halálmegvető bátorsággal küzdöttek is az akvileja-beliek, ellenállani tovább nem lehetett. A város a világhódító hatalmába került, aki bosszús felgerjedésben földig lerontatá.
Tovább vette aztán útját Itália szíve felé, Szent Péter városát akarta hatalmába keríteni. Ez a város hajdan a nagy római birodalomnak középpontja volt. A büszke római császárok fészke, honnan a világot kormányozták. Milliókat érő paloták, ékes templomok a legszebb és leggazdagabb várossá tevék.
Az isteni Gondviselés őrködött e város fölött. Leo pápa tudta, hogy a kar hatalmával meg nem védheti Attila ellenében. Elébe ment hát a papság élén a világhódítónak. Vitt szemkápráztató ajándékokat, szólott hozzá a keresztényi szeretet hangján ékesszóló szavakat és Attila meghallgatta a pápa könyörgését, elfogadta a nagybecsü ajándékokat, visszavezette seregét s Róma megszabadult a húnok pusztításától.
Attila halála
Egy esztendővel azután, hogy Itáliát megtámadta, hirtelen bejárta a világot a rémhír, hogy Attila meghalt.
Suttogtak, borzalommal eltelve találgatták, hogy miért, hogyan. A hír csacska nyelve beszélt: „Lakodalmát ülte a szép Ildikóval. Vígan mulatozott, nem tartózkodott a bortól. Éjjel megeredt az orra vére s mert hanyatt feküdt az ágyban, attól megfulladt”.
A hír csacska nyelve másképpen is szólott: „A világhódítónak sok volt a hízelgője, még több az ellensége. Beférkőztek palotájába, ellenségei orvul megtámadták és meggyilkolták”.
Hogy melyik az igaz: ugyan ki mondhatná meg ma, másfélezer év után?
Attila meghalt.
A húnok nagy királya letette az „Isten kardját”. Tépjétek le rabláncaitokat népek és ujjongjatok! A ki belétek fojtá a lélekzetet, akinek szemöldöke itélt élet és halál fölött, akinek villogó szeme milliókat ejtett rettegésbe: tehetetlen hulla.
Nézzétek, most hozzák a síró húnok a vas, ezüst és aranykoporsót. Más embernek elég egy is, neki három kell. Arany koporsóba teszik holttetemét, evvel együtt ezüstbe, úgy a vaskoporsóba. Selyemsátorban állítják ravatalra, siratják az asszonyok, harcban elkérgesült szívü hún vitézek három álló napig. Sötét, csillagtalan éjjel viszik a hármas koporsót halálra szánt rabszolgák. Medréből kiszorítnak egy patakot s ott ássák el. A patak visszatérül régi medrébe s az egykor hatalmas hún király holtteteme felett susogva, mormolva sietnek tovább a habok, mintha el akarnák vele feledtetni a véres harcokat, a sok dicsőséget, a világi élet zajos örömeit.
Nagy Attila, húnok rettenetes királya, nem dobbant-e meg félelmet sohasem ismerő szíved a halál lehelletének érzésére? Nem jutott-e eszedbe bátyád, Bléda, kinek a szívét te döfted keresztül?
Az örök Igazság mindenkinek egyenlő itélő birája.