– És a Rókával mi történt, amikor kiment a házból! – tudakolta a Kisfiú a következő alkalommal. – Odatalált a folyóhoz?
– Nem valami könnyen – felelte Rémusz bácsi. – Szeme, szája, orra, füle, mind tele volt korommal. Nem látott, nem hallott, még a szimata is cserbenhagyta. Előbb fejjel ment neki egy vastag fának, aztán meg fölhemperedett egy erős gyökéren. De a végén mégis eljutott a folyóhoz, és megmosakodott.
– És aztán mit csinált? – kérdezte a Kisfiú.
– Mindjárt meghallod – mondta Rémusz bácsi.
Ment a Róka hazafelé a nagy országúton. Egyszerre csak meglátta Teknős apót. (A Nyúl már régen hazaszaladt, a Teknős azonban lassan járt.)
“Ha már a Nyulat nem csíphettem el – morogta a fogai között a Róka -, legalább elcsípem a Teknőst. Megérdemli, mert fejbe vágott, és ki tudja, nem szántszándékkal tette-e?”
Teknős apó is meglátta a Rókát.
“Jó lesz sietni, hátha még elbújhatok a gizgaz között – mondta magában. – A Róka alighanem azt gondolja, hogy szántszándékkal vágtam fejbe (egy kicsit igaza is van a dologban), és bosszút akar állni rajtam.”
De hiába sietett, a Róka utolérte.
– Hová sietsz, Teknős apó? – kérdezte tőle.
– Mármint hogy én? – álmélkodott az apó. – Életemben sem siettem, most sem sietek.
– Azt hittem, hogy talán rossz a lelkiismereted, és menekülsz előlem – mondta a Róka.
– Nem vétettem én senki ellen – felelte a Teknős. – A menekülés pedig nem szokásom, hiszen ha behúzódom a házamba, nincs, aki árthat nekem.
A Róka a fejét vakarta. Ami igaz, az igaz: azt a kemény páncélt, amit az apó a hátán hordoz, nem fogja a Rókának sem a foga, sem a körme.
De azért így válaszolt:
– Ejnye, de biztos vagy a dolgodban! Pedig én tudom ám a módját, hogyan pusztítsalak el.
– De hát miért akarsz elpusztítani, igen tisztelt barátom? – kérdezte az apó. – Sohasem volt bajunk egymással.
– Majd lesz ezután – felelte a Róka. – Az előbb úgy fejbe vágtál, hogy púp nőtt a homlokomon.
– Puszta véletlenség volt.
– És talán az is véletlenség, hogy a Nyúllal, az ellenségemmel léptél cimboraságra?
A Teknős látta, hogy a Róka mindenáron a vesztét akarja. Nem is védekezett, vitatkozott hát tovább, hanem behúzódott a házába, és meglapult a földön.
– No, lássuk, mire mégy velem!
– Hogy mire megyek? – nevetett a Róka. – Elviszlek a mészégetőkhöz, behajítlak a kemencébe. Abban a jó tűzben házastul megsülsz egy perc alatt!
Megijedt a Teknős. De nem mutatta ki, hanem így szólt:
– Nem bánom, tégy velem akármit. Csak valahogyan eszedbe ne jusson, hogy bedobj a folyóba. Ha már meg kell halnom, legalább ne szenvedjek sokat.
De a Róka mást gondolt:
– A kemence messze van. Inkább a malomba vetlek. Az a két kemény malomkő házastul megőröl egy perc alatt.
Még jobban megijedt a Teknős. De azért ezt válaszolta:
– Ennél okosabbat nem is tehetsz. Neked sem kell messzire elfáradnod, nekem sem kell sokáig szenvednem. Csak azt az egyet ígérd meg, hogy nem dobsz a folyóba.
Pedig hát egyebet sem akart, mint éppen azt, hogy a Róka a folyóba dobja. A Róka meg hirtelenjében megfeledkezett arról, hogy a teknősök a vízben még otthonosabbak, mint szárazon. Éppen ezért, merő kajánságból, elhatározta, hogy éppen oda veti a Teknőst, ahová a legkevésbé kívánkozik: a folyóba.
– A Nyúl is éppen így csapta be a Rókát, amikor odaragadt a szurokbabához, és könyörgött, hogy ne hagyja ott az úton – szólt közbe a Kisfiú.
– Ilyesformán – bólintott Rémusz bácsi. – Hiszen a Teknős épp a Nyúltól tanulta ezt a fortélyt. De a Róka még a saját kárán sem tanult, úgy elvette az eszét a gonoszság.
– Mondd tovább! – kérte a Kisfiú.
– Mondom – felelte az öreg.
– Szóval azt kéred, hogy ne dobjalak a folyóba? – vigyorodott el a Róka. – Tudd meg, hogy oda doblak, ahová akarlak.
– És hová akarsz dobni? – kérdezte az apó.
– Éppen a folyóba! – felelte a Róka.
Mindjárt fel is emelte Teknős apót (nem volt valami nehéz), és vitte a folyóhoz.
Az apó tessék-lássék nyöszörgött, jajongott, de titokban alig várta már, hogy odaérjenek. Azt remélte, hogy a Róka egyszerűen behajítja majd a vízbe, ő pedig gyorsan elúszik, és befúrja magát az iszapba.
Igen ám, csakhogy a Róka biztos akart lenni a dolgában. Nem dobta be a folyóba a Teknőst, hanem megragadta a farkánál fogva (a farka végét ugyanis gondatlanságból kint felejtette az apó), és úgy nyomta a víz alá. A Teknős mozdulni sem tudott.
Mit tegyen? Kidugta a fejét, és kiabálni kezdett:
– Jaj, jaj, jaj, elmerülök! Fogj meg gyorsan, mert elvisz a víz!
– Mit ordibálsz? – szólt rá a Róka. – Hiszen fogom a farkadat!
– Jaj, dehogyis fogod! Egy korhadt gyökeret markolsz. Ereszd el gyorsan, és fogj meg, mert mindjárt elsodor az örvény!
Zavaros volt a víz. A Róka hiába meresztgette a szemét, nem látta, hogy mit szorongat: a Teknős farkát-e vagy egy fa gyökerét.
Az apó pedig csak jajongott tovább:
– Jaj, elmerülök! Jaj, megfulladok!
Hátha igazat beszél a Teknős?
A Róka eleresztette, amit fogott, és gyorsan oda kapott, ahol az apó farkát gyanította.
Csakhogy a Teknős még gyorsabb volt (amilyen lassan járt a szárazon, olyan fürgén mozgott a vízben), kieresztette a lábait, egyet-kettőt csapott velük, és máris bent úszott, messze a folyóban, ahol a Róka már nem érhette utol.
Egyszer még felbukkant, de csak azért, hogy jót nevethessen a felsült Róka szemébe, azután – bugybugy-putypuruty – lemerült a puha iszapba.
Rémusz bácsi olyan mulatságosan puttyogtatott a szájával, hogy a Kisfiú felugrott, és odaszaladt hozzá.
– Még! – kérte. – Hogy csinált a Teknős?
– Bugybugy-putypuruty! – ismételte az öreg, de még mókásabban, mint az előbb, mert most még a nyelve hegyét is ki-kidugta, a fejét is rázta közben. – Bugybugy-putypuruty!
A Kisfiú megpróbálta utánozni, és elég hamar meg is tanulta: bugybugy-putypuruty.
Útközben hazafelé ő volt a Teknős, amint éppen megmenekült a Rókától, jót nevet, és lemerül a puha iszapba.
– Bugybugy-putypuruty! – kiáltotta, de olyan hangosan, hogy egy kapirgáló tyúk ijedtében hanyatt-homlok bemenekült előle az ólba.