Egyszer volt egy szegény ember, s annak három fia. Ennek a szegény embernek egy fél lánc* szőlőföld volt minden gazdasága, de abban sem volt nagy öröme, mert rájártak a seregélyek, erősen pusztították.
– Édesapám – mondja a legidősebb fiú -, kimegyek a szőlőbe, hogy elhessegessem a seregélyeket, mert különben nem szüretelünk.
– Jól van, fiam, csak eredj.
Kimegy a legény a szőlőbe, ott pattogtat, durrogtat a kendercsapós* ostorával, hessegeti a seregélyeket. Éppen akkor talált arra menni Krisztus urunk meg Szent Péter, s merthogy erősen megszomjúhoztak mind a ketten, vizet kértek a legénytől.
– Majd holnap – felelt a legény kurtán -, ott a forrás, ahol, ni, igyanak kendtek, ha szomjasak.
Krisztus urunk egy szóval sem kérte többet a legényt, csöndesen továbbmendegélt, Péter meg utána. De egy jó hajításnyira sem mentek, úgy ellepték a seregélyek a szőlőt, hogy minden fürtre jutott kettő-három, s hiába durrogtatott, hiába kiabált a legény, nem repültek el.
Hazamegy este a legény, s mondja nagy búsan az apjának, hogy ő nem tudja megőrizni a szőlőt, annyi a seregély, mint a csillag az égen, s meg sem rebbennek az ő durrogtatására.
Másnap a középső legény ment ki, de az is éppen úgy járt, mint a bátyja. Nem adott vizet Krisztus urunknak, s el is lepték egyszeriben a szőlőt a seregélyek.
Harmadik nap a legkisebb legény ment ki, akit a bátyjai félkegyelműnek tartottak, pedig több esze volt, mint az egész falunak. Ahogy elkezdett pattogtatni, durrogtatni, jött Krisztus urunk Péterrel, s vizet kért.
– Nem adok – mondta a legény -, mert a korsómban megmelegedett a víz, de csak várjanak kigyelmetek, egyszeriben hozok a forrásról.
Azzal elszaladt, s egy pillantásra már hozta is a jó forrásvizet.
– No, fiam – mondta Krisztus urunk -, ez igazán jó víz, mit kívánsz érte?
– Nem kívánok én semmit, ugyan mit kívánhatnék egy csepp vízért?
– De mégis, csak kívánj valamit, fiam! – biztatta Krisztus. – Olyat nem kívánhatsz, hogy meg ne adjam.
– Hát – mondta a legény -, akkor adjon nekem olyan muzsikát, hogy ha fújom, még az égi madarak is táncoljanak a nótájára.
Krisztus urunk csak a köpönyegje alá nyúlt, s mindjárt kihúzott onnét egy furulyát.
– Fújj belé, fiam!
Belefúj a fiú, s hát, uramteremtőm, a seregélyek mind fölrebbennek a szőlőből, s kalimpálnak, firegnek-forognak a levegőégben, éppen mintha táncoltak volna.
Krisztus urunk továbbment Szent Péterrel, a legény meg csak fújta, fújta a furulyáját, s többet egy seregély sem tudott leszállani a szőlőbe. De lett is azon az őszön annyi szőlője a szegény embernek, hogy az csupa csoda.
Rostával hordták haza a bort, s mégsem győzték mind hazahordani…