Mondok egy mesét, kiből okulhat minden pörlekedő. Ment, mendegélt a szőrdisznó rengeteg erdőben, pataknak a mentén, s találkozott az őzzel. Már jó messziről kiáltott a szőrdisznó:
– Szervusz, testvér, hogy vág a bajusz?!
– Jól vág, jól – felelt az őz -, de hogy mersz te énvelem így beszélni, hé?
– Na már, testvér, vagyok én olyan legény, mint te. Nem teszel te olyat, hogy utánad ne csináljam.
Ej, megmérgelődik az őz, hogy egy macskabéka teremtés ilyen kicsibe veszi őt.
– Hát jere ki velem versenyfutásra! Menjünk ki elébb eme hegy tetejébe, s amelyik hamarébb visszafut a patakhoz, annak a másik egész életére legyen hűséges szolgája.
– Itt a kezem, nem disznóláb! – rikkantott a szőrdisznó, s azzal fölment a hegy tetejére.
Ahogy fölértek, az őz – uccu neki, vesd el magad! – nekifutamodott a lejtőnek, mintha csak a szemét vették volna ki; a szőrdisznó pedig szépen összezsugorodott, s úgy hengergőzött utána nagy messziről. Hej, de bezzeg megjárta az őz a nagy sietséggel. Mikor épp a patakhoz ért, keresztülesett a fején, nyakát szegte, s mindjárt szörnyű halált halt. Nagy későre ért be a szőrdisznó, egy kicsit mintha sajnálta volna is az őzet, de hamar megvigasztalódott, nekiállott a húsának, és jóllakott belőle. Olyan élete volt, hogy még a királlyal se cserélt volna. Evett, aludt, s meg sem moccant az őz húsa mellől.
Teltek-múltak a napok, s még mindig annyi volt az őz húsából, hogy félesztendőre is elég lett volna kicsi szőrdisznónak. Egyszer azonban odaállít egy kiéhezett róka, s köszönti:
– Adjon isten, szőrdisznó!
– Adjon isten, ami nincs, róka koma!
– Én már eleget kértem, de nem ad – kesergett a róka -, hanem látom, szőrdisznó barátom, hogy neked több van a soknál, adj belőle.
A szőrdisznónak jó szíve volt, adott a róka komának annyi húst, amennyi csak belefért. Róka komának úgy megtetszett az első ebéd, hogy ott felejtette magát három napra a szőrdisznónál, s nem is akart elmenni a nyakáról. A harmadik nap már nem állhatta meg szó nélkül a szőrdisznó.
– Róka koma, tovább egy házzal, mert mindjárt egy betevő falás sem marad nekem. Pedig ez a hús becsületes keresményem.
– Már akár becsületes, akár nem – toppantott az erőre jött róka -, nem megyek én innét! Hanem tudod mit, szőrdisznócskám, osszuk kétfelé, ami még van.
Mit volt mit tenni: a szőrdisznó beleegyezett az osztásba. A róka tüstént neki is fogott az osztásnak, de a húst nem két-, hanem háromfelé osztotta.
– Hát ez miféle dolog, róka koma, hiszen ketten vagyunk. Nem jól van ez így!
– Dehogy nincs jól. Ez az első adag a enyém, a másik engem illet, a harmadik pedig nekem dukál.
– Hát nekem mi dukál?
– Mondtam már! Nem érted?! Az első adag az enyém, a második engem illet, a harmadik nekem dukál.
– Ugyan, úgy-e? Majd meglátjuk! Megyünk a törvénybíró elé igazságért!
Elindultak a törvénybíró elé. Estére beértek egy faluba. Amint mennek, a szőrdisznó egy tyúkól előtt kaptányt* lát, s azt mondja:
– No, róka koma, itt a törvényszék. Aki ennek az ajtaján baj nélkül keresztülmegy, azé lesz az őzhús.
A róka beleegyezett, s a szőrdisznót előretuszkolta. Ez szépen összezsugorodott, s úgy átment, hogy semmi baja sem lett. Utána a róka, de ő már nem fért át, s a farkánál fogvást odacsípte a kaptány.
A szőrdisznó visszament az erdőbe, a róka pedig ott maradt. Jön ki reggel a gazda, s már messziről kiáltja nagy örvendezéssel:
– Ahá! Tyúkhús kellett volna, úgy-e?! – Azzal elévett egy mogyorófa pálcát, s félholtra verte a rókát. Közbe mind azt kiabálta:
– Nesze, tyúkhús, ez a tied, ez téged illet, ez neked dukál!
Azt hitte a gazda, hogy már meg is döglött a róka, s ott hagyta, hadd érjék* meg jól a nyúzásra. De a róka föleszénkedett, összeszedte az erejét, kiszabadult a kaptányból, s visszavánszorgott az erdőbe.
Kérdi a szőrdisznó, mikor meglátja a rókát:
– Hát, koma, mit mondott a törvény?
– Azt, hogy egész reggelig két vas közt tartott, reggel pedig jött a törvénybíró, s félholtra vert. De már most csakugyan igazságosan osztom el a húst – fogadkozott a róka.
Hanem – kakas csípje meg a ravasz máját – most is csak háromfelé osztotta az őzhúst.
Megint csak törvényre kellett, hogy menjenek. Ahogy mentek, egy farkasveremre találtak, s a szőrdisznó azt mondta:
– Ez is törvényszék, koma, aki ennek a tetején keresztül tud menni, azé lesz az őzhús.
A szőrdisznó könnyen áthöngörgött, de a rókát nem bírta meg a gyönge leveles ág, s belesuppant a verembe. Reggel ott találták az emberek, s félholtra verték. Nagy későre eszénkedett föl, s visszavánszorgott a szőrdisznóhoz, de a ravasz rókát a kétszeri csúfuljárás sem tudta megjavítani, megint csak háromfelé osztotta az őzhúst.
Harmadszor is törvényre mentek, de míg odajártak, arra vetődött egy farkas, s ez az őzhúst mind egy falásig megette. Mikor a szőrdisznó s a róka visszatért a törvényről: szemük-szájuk koppant. Egy porcogó csont nem sok, annyit sem találtak.