– És mit csinált a Róka, amikor a partra ért? – érdeklődött a Kisfiú.
– Először is megszárítkozott – felelte Rémusz bácsi. – Kifeküdt a napra, süttette magát, mert nagyon átfázott a hideg vízben. Azután pedig erősen elhatározta, hogy most az egyszer igazán végez a Nyúllal.
– És végzett vele? – kérdezte a Kisfiú.
– Majd megtudod a mese végén – válaszolta az öreg.
– Nem kell megvárnom a mese végét, mert máris tudom! – kiáltotta a Kisfiú. – Nem végzett vele.
– Honnan tudod olyan bizonyosan?
– Onnan, hogy ha végzett volna vele, akkor nem mesélhetnél róla többet.
– Igaz – mondta Rémusz bácsi.
A Róka, amíg a parton szárítkozott, folytonosan csak azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút a Nyúlon, de most aztán istenigazában.
Végül is azt sütötte ki, hogy amíg a Nyúl a folyón csónakázik, elbújik a házában (mármint a Nyúl házában), és éppen akkor fogja meg (tudniillik a Nyulat), amikor az a legkevésbé számít rá.
Mindjárt oda is lopódzott a Nyúl házához.
Szerencséje volt: sem a Nyúlné, sem a nyúlfiak nem voltak otthon, az ajtó pedig tárva-nyitva állt.
Körülnézett, nem látja-e valaki. De szerencséje volt ebben is: senki sem vette észre a szomszédok közül, amikor besurrant a házba, és becsukta maga mögött az ajtót.
Nem győzte dicsérni az eszét, amikor nemsokára meghallotta, hogy a Nyúl – lippiti-klippiti – vidáman szökdécselve, már jön is hazafelé.
“No, Nyúl komám – mormolta a bajusza alatt -, most aztán alaposan megadod az árát annak a sok bosszúságnak, amelyet eddig okoztál!”
Lippiti-klippiti – vidáman szökdécselve tartott hazafelé a Nyúl. A kertkapuban azonban hirtelen megállt.
“Amikor elmentem hazulról, nyitva hagytam az ajtót – töprengett magában. – Ugyan kinek jutott eszébe, hogy becsukja?”
Más talán benyitott volna a házba, hogy meggyőződjék, nincs-e odabent valaki. A Nyúl azonban óvatos volt, mert tudta, hogy a Rókától minden rossz kitelik.
Megköszörülte hát a torkát, és elkiáltotta magát:
– Hej, te ház!
A ház, persze, nem válaszolt. De nem válaszolt a Róka sem, aki az ajtó mögött leskelődött: fogalma sem volt, mit kellene tennie.
– Hej, te ház! – kiabált a Nyúl. – Miért nem felelsz? Hát hiába tanítottalak a jó modorra? Még azt a keveset is elfelejted, amit eddig nagy nehezen megjegyeztél?
A Róka az ajtó mögött zavartan fészkelődött, mert életében sem hallott olyant, hogy valaki egy házat nógasson beszédre.
– Valami történhetett ezzel a házzal! – mondta hangosan a Nyúl. – Eddig még sohasem fordult elő, hogy ne üdvözölt volna, ha hazajöttem. Talán csak nem bújt el valaki odabent? Mert ha idegen van a szobában, akkor megértem, hogy a ház nem mer beszélni.
Tölcsért formált a tenyeréből.
– Hej, te ház! – kiáltotta. – Van bent valaki?
“Ha nem felelek – gondolta a Róka -, a Nyúl megtudja, hogy idegen van a házban!”
Elkiáltotta hát magát:
– Nincs itt senki!
A Nyúl most már tudta, hányadán áll. De egy kis tréfát azért nem akart elmulasztani. Így válaszolt:
– Örülök, hogy végre megszólaltál. De mi lelt, hogy már nem selypítesz? Reggel, amikor elmentem hazulról, javában selypítettél, ami természetes is, hiszen még csak kétéves vagy!
“Ha ez a ház reggel selypített – gondolta magában a Róka -, akkor selypítenem kell nekem is. Máskülönben észreveszi a Nyúl, hogy nem a ház beszél.”
Kikiabált az ajtó mögül, olyan selypesen, ahogy csak tudott:
– Ninc itt szenti! Cat én ededül vadot itt!
– Akkor jó – felelte a Nyúl. – Már azt hittem, hogy a Róka bujkál odabent. Figyelmeztetni akartam, hogy meneküljön, mert egy mérges agárkutya jár a nyomában, és láttam, hogy éppen errefelé tart.
Semmitől sem félt annyira a Róka, mint az Agártól.
Nem gondolt már selypítésre, nem gondolt már bujkálásra, nem gondolt már a bosszúra sem: feltépte az ajtót, és hanyatt-homlok iszkolt ki a házból, ki a kertből, el a Nyúl háza környékéről.
Nem is ment vissza egyhamar.