Volt egyszer egy édesapa. Amikor meghalt, nem hagyott egyebet a fiára, csupán egy kardot. A fiú aztán útnak eredt a karddal, hogy majd szolgálatba áll vele.
Egyszer csak találkozott egy öregemberrel, aki az egyik szemére teljesen vak volt, de a másikkal is vajmi keveset látott. Ez az ember megkérdezte tőle:
– Hová mégy, fiam?
– Szolgálatot keresek – felelte a fiú.
– Nekem éppen szolgára lenne szükségem. Akarod-e legeltetni a juhaimat?
A fiú beleegyezett, s az öregember magával vitte. Amikor átadta neki őrzésre a nyáját, azt mondta neki:
– Őrizkedj attól, hogy abba az erdőbe bemenjél, mert még egyetlen szolgám sem került vissza onnan élve!
Egy ideig szót fogadott a fiú, de aztán azt gondolta magában:
– Egyszer mégis csak látnom kell végre, mi van ott. Mi bajom történhetne? Hiszen itt van az én jó kardom!
De alig tette be a lábát az erdőbe, még annyi ideje sem volt, hogy elcsodálkozzon csodálatos szépségén, máris feléje rontott egy háromfejű sárkány, és így kiáltott rá:
– Hogy kerülsz ide, emberfia? Egyetlen madár sem meri bemocskolni az erdőmet, s te azt akarod, hogy a juhaid tönkretegyék? Vagy megvívunk, vagy megbirkózunk egymással! Melyiket választod inkább?
– Birkózzunk! – mondta a legény.
Erre fogta a sárkány, és térdig bevágta a földbe. A fiú azonban előkapta a kardját, lecsapta vele a sárkánynak mind a három fejét; hazavitte és feltűzte a kerítés oszlopaira.
– Mik ezek itt? – kérdezte az öregember, mivel a rossz szemével nem láthatta.
– Agyonütöttem az erdőben egy bakot, annak a három feje!
– Ejnye, te fiú, nem lesz ennek jó vége. Ne menj többé oda!
A következő napon azonban a fiúnak kedve kerekedett még beljebb menni az erdőbe, ahol még mélyebb volt a csend, és még gyönyörűbb a természet. De egyszer csak szembejött vele egy hatfejű sárkány:
– Hé, emberfia! Egyetlen madár sem mer berepülni az erdőnkbe, te pedig a juhaiddal bemocskoltad azt, és megölted a bátyámat! Vagy megvívsz velem, vagy megbirkózol! Melyiket választod?
– Birkózzunk!
Erre a sárkány megragadta a legényt, és belevágta a földbe köldökig. A fiú sem volt rest, előkapta a kardját, levágta vele a sárkány valamennyi fejét. A sárkányfejeket hazavitte, és feltűzte a kerítés oszlopaira.
– Mik ezek itt? – kérdezte tőle az öregember.
– Agyonütöttem az erdőben egy bakot, annak a hat feje.
– Ejnye, te fiú, nem lesz ennek jó vége, ne menj többet az erdőbe!
A következő napon azonban a fiúnak még nagyobb kedve kerekedett, és még mélyebben bement az erdőbe, ahol még nagyobb volt a csend, mint előző nap, és még gyönyörűbb volt minden.
De egyszerre csak jött ám egy kilencfejű sárkány:
– Hé, emberfia! Egyetlen madár sem merészel berepülni az erdőnkbe, te pedig bemocskoltad azt, és megölted a fivéreimet. Vagy megvívsz velem, vagy megbirkózol. Melyiket választod?
– Birkózzunk!
Erre elkapta a fiút a sárkány, és olyan mélyen bevágta a földbe, hogy a válla is alig látszott ki belőle. De azért mégis meg tudta suhogtatni a kardját, és egyetlen csapással levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, aztán hazavitte a fejeket, és a kerítésoszlopokra tűzte.
– Már megint mit raktál ide? – kérdezte az öreg.
– Agyonütöttem az erdőben egy kilencfejű bakot, annak a kilenc fejét.
– Vigyázz, mert még pórul jársz! Ne menj többet az erdőbe!
A következő napon azonban a fiú még mélyebben hatolt be a fák közé, és ott még nagyobb volt a csend, és még gyönyörűbb minden.
De egyszerre csak előjött egy tizenkét fejű sárkány, és rákiáltott:
– Hé, emberfia! Egyetlen madár sem mer az erdőnkbe repülni, te pedig bemocskoltad azt, és megölted a fivéreimet! Vagy megvívsz velem, vagy megbirkózol! Mit akarsz inkább?
– Vívni! – mondta a legény, mert attól félt, hogy a sárkány úgy bele találja vágni a földbe, hogy még a feje búbja sem látszik ki belőle, és akkor nem vehetné hasznát a kardjának.
Akkor a sárkány akkorát csapott a farkával, hogy a fiú tizenkét ölnyire repült tőle. De visszafutott nyomban, és kirántott kardjával egyszerre lecsapta a sárkánynak tizenegy fejét. Mire azonban a tizenkettediket is levágta, a másik tizenegy újra kinőtt, s mire azokat lecsapta, kinőtt a tizenkettedik megint. Így ment ez egészen alkonyatig.
Amikor azonban a nap lement, a sárkánynak minden ereje elszállt, a fiú ereje pedig megnövekedett, és ekkor végre egyszerre le tudta vágni a sárkánynak mind a tizenkét fejét. Hazaérve ezeket is odatűzte a kerítésoszlopokra, akárcsak a többit. Most már valamennyi kerítésoszlopon volt egy sárkányfő.
Ekkor megkérdezte tőle az öregember:
– Mik ezek itt?
– Agyonütöttem az erdőben egy tizenkét fejű bakot, annak a tizenkét feje.
– Vigyázz, fiú, mert még megjárod! Ne menj többet az erdőbe!
De a fiúnak most még az eddiginél is nagyobb kedve támadt, s még jobban űzte a kíváncsiság: “Mi minden lehet még ott!” – gondolta magában, és másnapra kelve még mélyebben bement az erdőbe. Az eddiginél is nagyobb csend vette ott körül, s az erdő mélye mindazt felülmúlta szépségében, amit eddig látott.
Egyszer csak meglátott egy házikót, előtte egy öreg-öreg anyóka állt, az volt az erdő anyja.
A fiú odament hozzá, és barátságosan köszöntötte.
– Gyere be! – szólt hozzá az öregasszony, s azzal bevezette a szobába, ahol egy halott feküdt.
– Ez az én legkisebbik fiam, akit először öltél meg!
Aztán egy másik szobába jutottak:
– Itt fekszik az idősebbik fiam, akit másodszorra ütöttél agyon!
Azzal átmentek a következő szobába:
– Itt fekszik a következő fiam, akit harmadszorra vertél agyon!
Megint átmentek egy másik szobába:
– Itt fekszik a legidősebb fiam, akit utoljára ütöttél agyon!
Azzal kinyitott a vénasszony egy másik ajtót, és rákiáltott a fiúra:
– És ide kerülsz most te!
Azzal meg akarta ragadni a fiút, az azonban felemelte a kardját, és nyomban földre sújtotta vele az öregasszonyt. De akárhányszor csapott is rá a karddal, képtelen volt rajta sebet ejteni. A vénasszony csak nevetett, és kigúnyolta a fiút.
Mikor a legénynek elfáradt a jobb karja, átkapta a kardot a bal kezébe.
– Jaj, jaj! – sikoltotta a vénasszony -, ne üss agyon! Elárulok neked valamit, ami még hasznodra válik!
– Akkor hát mondd, de nyomban! – kiáltott rá a fiú, és kardját ütésre készen emelte a vénasszony feje fölé.
A vén boszorkány reszketve mondta:
– A ház mögött áll egy fa, annak a gyökerei alatt van egy hatalmas kő, és azon fekszik egy béka. Fogd ezt a békát, háromszor simítsd végig vele az öregember szemét, és végül vágd a homlokához olyan erővel, hogy darabokra szakadjon, akkor visszanyeri majd a szeme világát!
– Ez minden, amit mondani akartál? – kérdezte a fiú.
– Igen – felelte a boszorkány.
Alig ejtette ki a vénasszony a száján az igent, a fiú lecsapott rá a kardjával úgy, hogy a feje abban a pillanatban a földre hullott.
Aztán addig ásott a fa tövében, amíg végre leért a hatalmas kőig. Megtalálta a békát, megfogta, és hazasietett vele, végighúzta háromszor az öregember két szemén, aztán úgy vágta a homlokához, hogy a béka ezer darabra szakadt, s lám, az öregember szeme nyomban meggyógyult, olyan élesen látott vele, mint a nap.
A szétzúzott békából pedig előpattant egy kis alak, és így kiáltott:
– Köszönöm neked, hogy megváltottál! A vén boszorkány nem mondott el neked mindent: az undok béka alakjában ott kellett ülnöm a sárkányfiak kincsén és őriznem! – Azzal eltűnt egy sziklahasadékban.
A fiú sem volt rest, azon nyomban utána nézett a dolognak, és megtalálta a nagy kő alatt a tömérdek kincset.
– Hagyd a kincset – mondta az öreg -, ezt bármikor megtalálod itt! Én értékesebb ajándékot adok neked azért, hogy visszaadtad a szemem világát, amit a vén boszorkány vett el valamikor. Fogd a lovamat az istállóból, s lovagolj ki vele a világba, hiszen még olyan fiatal vagy!
Nem volt ám az közönséges ló, hanem gyönyörű nyolclábú paripa, a legnagyszerűbb azonban az volt, hogy még beszélni is tudott, és igen bölcs volt.
A fiú nagyon megörült, nyomban fölpattant a hátára, és elvágtatott ki, a nagyvilágba. Mikor már jó ideje lovagolt, egyszerre csak egy réztollat látott heverni az úton.
– Emeld ezt fel! – mondta a paripa.
A fiú így is tett.
Egy kicsit messzebb egy ezüsttoll hevert, és megint egy kis távolságra onnan egy aranytoll. Ezeket is felvette, ahogy a paripa mondta neki.
Röviddel ezután egy nagy városba érkezett, ott lakott a király. A palotához ment, és megkérdezte, nincs-e szükség szolgára, mert ő szívesen beállna a paripájával együtt. A király felfogadta.
Egy idő múlva nagy vadászatot rendeztek. A fiú egész sereg vadat hajtott fel, mert a lovával minden állatot utolért. A királynak ez annyira megtetszett, hogy nagyon megszerette a fiút. A többi szolgát azonban elfogta az irigység, és törni kezdték a fejüket, hogyan pusztíthatnák el szerencsés társukat.
Szolgatársai egy napon odamentek a királyhoz, és azt mondták neki:
– Azt mondta a szolgalegény, hogy könnyen meg tudná szerezni azt a három madarat is, amelyikek elhullatták a réz-, az ezüst- és az aranytollat.
A királynak rögtön nagy kedve kerekedett rá, hogy megszerezze magának a madarakat. Előhívatta hát a fiút, és így szólt hozzá:
– Ha három nap alatt ide nem hozod nekem a madarakat, vége az életednek!
A fiú erre nagyon elszomorodott, mert nem tudta, hogyan segítsen magán. Amikor belépett az istállóba, azt kérdezte tőle a lova:
– Miért vagy olyan szomorú?
Akkor a fiú elmesélt mindent.
– Menj vissza a királyhoz – mondta a paripa -, és mondd, hogy adjon neked egy rézből, egy ezüstből és egy aranyból készült madárkalitkát.
Mikor megkapta a fiú a kalitkákat, így folytatta a ló:
– Most pedig ülj fel a hátamra, és vágtass ki a mezőre.
A mezőre kiérve aztán újra megszólalt a ló:
– Most kiáltsd el egyszerre mind a négy világtáj irányába: “Gyertek ide, madarak!”
Alig kiáltotta el magát a fiú, mindenfelől nagy rajokban sereglettek oda a madarak, köztük a madarak királya is, aki megkérdezte tőle, hogy mit parancsol?
– Meg tudod-e nekem mondani, hol találom meg azokat a madarakat, amelyikek ezeket a tollakat elhullatták?
– Azok a madarak nem tartoznak az én birodalmam népéhez – felelte a madarak királya. – Mindjárt megkérdezem azonban népemet, nincs-e közöttük valaki, aki tudja, hol vannak.
De egyetlen madár sem tudott felvilágosítással szolgálni.
– Senki sem hiányzik soraitokból? – kérdezte a király. Mikor erre utánaszámoltak, kiderült, hogy három madár még hiányzik, azok éppen most érkeztek fáradt szárnycsapásokkal:
– Hallottuk ugyan a hívást, de nem tudtunk hamarabb ideérni, mert a világ végén voltunk! – mondták, és aztán elkezdték mesélni, milyen csodálatos dolgokat láttak. Az egyik a rézsárkányról és a réztollú madárról mesélt, a másik az ezüstsárkányról és az ezüstmadárról, a harmadik pedig az aranysárkányról és az aranymadárról, és arról, hogyan sütkérezett a három sárkány a napfényben, és hogyan ringatta őket álomba a három madár dala.
Megörült a fiú mindezt hallva. A madarak királya pedig megparancsolta a három madárnak, hogy mutassák meg az utat a fiúnak, aki gyors paripáján csakhamar ott termett, és kardjával egykettőre megölte a sárkányokat, a réz-, az ezüst- és az aranymadár pedig hagyták, hogy megfogja őket.
Örvendezett a király, amikor a fiú egyszer csak meghozta a madarakat, és ettől az időtől kezdve még jobban szerette őt. A többi szolgában azonban, ezt látva, még fokozódott az irigység, s még álnokabbul kutatták, vajon mi módon pusztíthatnák el vetélytársukat. Egy napon aztán újra így szóltak a királyhoz:
– A szolgalegény azzal dicsekedett, hogy egykönnyen meg tudná szerezni urának a szépséges tengeri sellőt.
A királyban nyomban végtelen vágyakozás támadt, hogy övé legyen a gyönyörű lény. Maga elé hívatta hát a fiút, és így szólt hozzá:
– Ha három napon belül el nem hozod nekem a szépséges tengeri sellőt, vége az életednek! Ha azonban idehozod, úgy neked adom a fele királyságomat, és feleségül adom hozzád a húgomat.
Megörült a legény az ígéretet hallván, mikor azonban a nehéz feladatra gondolt, nagyon elszomorodott. Ekkor megint megkérdezte tőle a lova, hogy miért olyan bánatos. A fiú elmesélte, mi baja.
– Menj oda a királyhoz, és kérj tőle egy tiszta búzalisztből sütött cipót és egy üveggel a legfinomabb borából!
Mikor a fiú meghozta a kenyeret és a bort, újra megszólalt a paripa:
– Most azután pattanj fel a hátamra, és lovagolj a tengerpartra!
Mikor odaértek, így folytatta:
– Tedd le a kenyeret és a bort a partra. Amint aztán megkezdődik a dagály, idejön a tengeri sellő, és enni fog a kenyérből, utána pedig iszik majd a borból. Amint ez megtörténik, nyomban kiálts ki a rejtekhelyedről: “Láttalak, a foglyom vagy!”
– De egy perccel se kiálts előbb, csak amikor már evett és ivott a sellő, mert ha előbb szólalsz meg, akkor minden hiábavaló lesz, és a sellő gyorsan eltűnik a hullámokban. Neked azonban kiáltanod kell, még mielőtt a hullámok vízcseppjei benedvesítenék a lábát, mert csak így tudod megfogni, hogy kövessen bennünket az udvarhoz.
A fiú tehát úgy tett, ahogy a bölcs paripa mondta.
Jött a sellő, lassan, figyelmesen nézve maga köré. Előbb hallgatózott, azután kilépett a vízből a partra, evett a kenyérből, és ivott a borból, és éppen el akart indulni visszafelé, amikor felharsant a kiáltás:
– Megláttalak, a foglyom vagy!
Ezt hallva, a sellőlány elsápadt, s úgy állt ott, mintha megbabonázták volna. A fiú pedig gyorsan előugratott rejtekéből a lovával, köszöntötte, és szépen kérte, hogy kövesse őt, mert feleségül kell mennie a királyhoz.
A leány kénytelen volt követni a fiút, de belsejében forrt a harag.
Mikor a király meglátta, udvariasan köszöntötte, és nagyon boldog volt. Legszívesebben azon nyomban megtartotta volna az esküvőt. A sellő azonban sötét pillantást vetve rá, így szólt:
– Előbb még hozasd ide a csődörcsikómat és a ménesemet!
Erre a király megint csak a fiúhoz ment, és azt mondta neki:
– Ha már elhoztad a sellőt, akkor el kell hoznod a csődörcsikóját és a ménesét is utána, különben vége az életednek! Ha azonban ezt is véghezviszed, akkor többet semmit sem kívánok tőled, és megkapod a megígért jutalmat!
A fiú megint nagyon elszomorodott, és amikor nagy bánatosan bement az istállóba, a lova ismét megkérdezte, mi bántja. Akkor aztán elmondta, milyen új feladat elé állította a király.
– Eredj a királyhoz, és mondd, hogy adjon neked tizenkét bivalybőrt, és tizenkét font gyantát. Ha megkapod, a gyantával ragaszd egymásra a bőröket, és húzd rám!
Mikor mindez megtörtént, így folytatta a paripa:
– Most ülj föl a hátamra, és menjünk a tengerpartra!
Mikor odaértek, megint megszólalt:
– Most pedig vedd a kantáromat, és rejtőzz el! Aztán én majd előcsalogatom a csődört, és harcba bocsátkozom vele. Ha látod, hogy a földre esik, akkor gyere elő, és dobd rá a kantárt.
Alig rejtőzött el a fiú, a lova máris elkezdett dobogni és nyeríteni. Egyszer csak jött ám rohanva a csődörcsikó, és orrlyukain tüzet fújt és lángot lövellt.
Megkezdődött a küzdelem: a csődörcsikó egyik bivalybőrt a másik után harapta át, mikor azonban a tizenkettediket is átrágta, a kimerültségtől földre roskadt. Erre a fiú odafutott hozzá, és rádobta a kantárt.
– Most aztán gyorsan föl, és vágtassunk innen! – súgta neki a lova.
A fiú nyeregbe pattant, s a csődörcsikó kénytelen volt felállni és nyomon követni őket. Akkor olyat dobbantott, és olyan hangosan felnyerített, hogy a fiú csontja velejéig megrázkódott belé.
Egy idő múlva megszólalt a paripája:
– Nézzél csak vissza! Nem látsz semmit?
– Egy felhőt látok emelkedni.
– A ménes az. Ha utolér bennünket, akkor elvesztünk, mert a lovak agyontaposnak mindkettőnket!
Akkor a csődörcsikó megint toporzékolt és nyerített.
– Nézz vissza! – mondta a paripa.
– Már látom a sok lófejet!
Erre vágtatni kezdtek minden erejükből, és mikor átnyargaltak a kastély kapuján, a csődörcsikó harmadszor is toporzékolt és nyerített. Néhány perccel azután már a kancák is ott termettek, és beügettek a kastély udvarába.
A fiú gyorsan bekötötte a lovát az istállóba, és jelentette a királynak, hogy teljesítette a feladatot.
Megörült erre a király, a sellő azonban még vadabb és még fenyegetőbb pillantásokat lövellt rá, mint előbb.
– Amíg meg nem fejted valamennyi kancát, és meg nem fürödtél a forró tejben, addig nem leszek a feleséged!
Erre a király megint a fiúhoz ment, és így szólt:
– Most nyomban fejd meg a kancákat egy nagy kádba, mert ha meg nem teszed, vége az életednek!
– Ejnye, királyom – felelte a fiú -, hát így teljesíted az ígéretedet?
Azzal elszomorodva kiment az istállóba keseregni a lovához.
– Mi baj már megint? – kérdezte a ló.
A fiú beszélni kezdett neki az újabb feladatról.
– Vezess ki engem az udvarra, s akkor majd mindjárt el tudod kezdeni a fejést!
Alig értek ki az udvarra, a paripa olyan hideget fújt a bal orrlyukából, hogy a lovak lába odafagyott a talajhoz. Így azután a fiú könnyen elvégezte a fejést, hiszen a kancák úgy álltak ott mint a kezes bárányok.
Mikor a kád megtelt, tüzet raktak alája, és amint a tej forrni kezdett, a király megremegett, mert észrevette, hogy ez a veszélyes vállalkozás az életébe kerülhet.
Ekkor a sellő felkiáltott:
– Először a szolga fürödjön meg, aki engem, a csődörcsikómat és a kancáimat idehozott! – Gyűlölte ugyanis a fiút, amiért mindezt képes volt véghezvinni, és először őt akarta elpusztítani.
– Igen – parancsolt rá a király -, gyorsan ereszkedj csak bele a tejfürdőbe!
A fiú azt gondolta, hogy ütött az utolsó órája, és nagyon levert volt:
– Engedjétek, hogy legalább még egyszer láthassam a kedves paripámat! – Megengedték neki.
Mikor kiment hozzá, így szólt a ló:
– Vezess csak oda engem ahhoz a kádhoz, és aztán ne félj többet semmitől se!
Úgy tett hát a fiú, ahogyan a lova mondta, és amint beleereszkedett a kádba, a ló egyszeriben olyan hideget fújt bele, hogy a tej egészen langyossá vált. A fiúnak nagyon jólesett a langyos tejfürdő, és felkiáltott:
– Milyen pompás ez!
A király látván, hogy a szolgájának semmi baja sem történik, bátorságra kapott, és azt mondta:
– Gyere ki, hogy most már én mehessek bele!
Alig lépett ki a fiú a kádból, a király máris benne termett, és kellemesnek találta a fürdőt. De a paripa egyszeriben olyan sok hőt fújt az üstbe, hogy a tej egy pillanat alatt felforrt, és a király benne égett.
Erre elmosolyodott a sellő, mert azt gondolta, hogy a fiú az ő férje lesz. Az azonban a király húgát vette feleségül. A büszke sellő pedig, aki tűzzel-vassal el akarta őt pusztítani, a szolgálója lett.
Mikor aztán a fiú lett az uralkodó, így szólt hozzá a paripája:
– Még egy szolgálatot tehetek neked. Ülj fel a hátamra, fogd kantárszáron a csődörcsikót és a kancákat, és hozd el magadnak a kincset!
A fiú erre ellovagolt a fához, és elhozta a mérhetetlen kincset, ami ott hevert. Mikor ezt is elvégezték, megszólalt a paripa:
– No, gazdám, mostantól kezdve már nincs többé szükséged énrám – és azzal eltűnt a fiú szeme elől. Valószínűleg visszament gazdájához, az öregemberhez.
A sellőt, a csődörcsikót és a kancákat azonban azután is állandó szolgálatban tartotta a király, és gazdagon, elégedetten és boldogan élt, hatalma teljében.