Egyszer éjszaka, mikor valamennyi játékbaba lefeküdt már, a mackó sirni kezdett. És nem magában sirdogált csendesen, hanem hangosan sirt-ritt, ugy hogy fölverte az egész szobát. Először a rongybaba ébredt föl és fölébresztette a többieket is, mert meggyujtotta a gázlámpát és hangosan elkiáltotta magát:
– Segitség!
Nem akarta megijeszteni a többieket, csak ő maga volt nagyon ideges.
Valamennyien fölébredtek, de mikor látták, hogy nem betörésről van szó, hanem csak a mackó sir, hát akkor a legtöbbjük megint elaludt vagy megpróbált elaludni, mert a mackó nem hagyta abba a sirást.
A rongybaba is visszament az ágyába és ott borzongott magában.
De a mackó csak tovább sirt-ritt és amikor gondolkozni próbált rajta, hogy miért is sir, hát nem tudta sehogysem kitalálni és erre csak még jobban sirt, még jobban ritt.
A rongybaba pedig nemsokára rájött arra, hogy a borzongás semmit sem ér, fölkelt hát megint az ágyából, magára kapta rózsaszinü pongyoláját és odament egyenesen a mackó mellé. Azután megkérdezte tőle jó hangosan, hogy ugyan miért csap ilyen lármát?
A fehér majom pedig mindezenközben megpróbált elaludni, de mindhiába.
Mikor a rongybaba kétszer-háromszor elismételte a kérdését, a mackó abbahagyta a sirást és helyette nagyokat sóhajtott.
– Tiz perc mulva, – szólt a mackó, – megint sirni fogok.
– Ostobaság! – szólt a rongybaba. – Dehogyis fogsz sirni!
– De igen, sirni fogok, – szólt a mackó határozottan.
– De hát miért sirsz? – kérdezte a rongybaba.
– Én is szeretném tudni, – szólt nagyot nyögve a mackó, – akkor mindjárt jobban lennék.
– Ebben igazad lehet, – szólt a rongybaba elgondolkozva.
A mackó az órájára nézett.
– Még hét perc, – szólt halkan.
– Lári-fári! – szólt a rongybaba, mintha nem is lett volna ideges teremtés ő maga is. – Ostobaság sirva fakadni, mikor azt sem tudod, hogy miért sirsz!
– Hiszen ha tudnám, hogy miért sirok, – szólt a mackó nagyot sóhajtva, – akkor talán abba tudnám hagyni.
– De hiszen abba hagytad, – szólt a rongybaba nagyon haragosan és visszament az ágyába és lefeküdt; de a rózsaszinü pongyoláját nem vetette le. Ugy érezte, hogy a mackó nemsokára csakugyan rákezd megint a sirására.
Egyszóval, a mackó sóhajtozva várakozott, a rongybaba pedig lefeküdt aludni.
Egy kis idő mulva a mackó zokogni kezdett és zokogott, zokogott egyre hangosabban, ugyhogy visszhangzott belé az egész szoba.
A rongybaba ezuttal nem gyujtotta meg a gázt és nem kiáltott segitségért; de nagyon haragudott, mert a rongybabák nagyon haragos természetüek, különösen, ha idegesek is.
A fehér majom le is mondott már az alvásról, felkelt az ágyából, megveregette a mackó hátát és összeráncolta a homlokát. De mindhiába, a mackó csak tovább sirt.
A rongybaba leült a padlóra és kezeibe temette az arcát.
– Borzasztó, – kiáltott. – Mit csináljunk?
A fehér majom haragosan nézett a rongybabára.
– Ez a kérdés! – szólt élesen. – De halljuk rá a feleletet is!
A rongybaba nagyon felháborodott rajta, hogy a fehér majom ilyen gorombán szólt hozzá. Felkelt a földről, leült az ágya szélére és rá sem nézett többet a fehér majomra.
A fehér majom nagyon megsajnálta, hogy igy megsértette a rongybabát, mert igazán és őszintén vonzódott hozzá. Leült hát ő is melléje, az ágy szélére. De a rongybaba hátat forditott neki és nem akart tudomást venni róla.
És a fehér majom nagyon szomoruan kijelentette, hogy igazán sajnálja, hogy olyan goromba volt. A rongybaba erre félig megfordult és rápillantott a fehér majomra annak a szemének a szögletéből, amelyik közelebb volt a fehér majomhoz. És a fehér majom boldog volt, mert most már tudta, hogy a rongybaba meg fog bocsátani neki. És a rongybaba várt egy percig, azután egészen megfordult és ránézett mind a két szemével a fehér majomra. És a fehér majom ujra kijelentette, hogy nagyon sajnálja, hogy goromba volt, és a rongybaba erre rámosolygott a fehér majomra.
Erre aztán a fehér majom megfogta a rongybaba kezét és igy ültek ott egymás mellett a rongybaba ágyának a szélén.
De a mackó csak tovább sirt.
– Törjük a fejünket mind a ketten és találjuk ki, hogyan állithatjuk el a sirását, – szólt a rongybaba.
Erősen lecsukta a szemét és gondolkozott és törte a fejét, de nem jutott eszébe semmisem. A fehér majom pedig tágra nyitotta a szemét és a mennyezetre bámult és gondolkozott és törte a fejét, de semmisem jutott az eszébe.
És a rongybaba éppen kétségbe akart már esni, mikor a fehér majomnak egyszerre csak eszébe jutott valami. És ha ez a valami nem jutott volna eszébe, akkor a mackó talán még most is sirna.
Ez a valami a hintaló volt.
A hintaló nagyon okos ló volt; sok mindenhez értett és ő szokta megmondani a többieknek, ha esőre állt az idő, meg ha egér került az egérfogóba, meg sok más mindenféle hasznos tudnivalót. Igy aztán a fehér majom meg a rongybaba fölkerekedett; odamentek a hintalóhoz és megkérdezték tőle, mit tegyenek, hogy a mackó abbahagyja a sirást.
És a hintaló lehunyta mind a két szemét és elkezdte törni a fejét.
A fehérmajom és a rongybaba pedig leült és várt. És ezenközben a mackó szakadatlanul sirt. A fehér majom hozzávágott egy golyót, de a mumust találta el a mackó helyett és a mumus nagyon haragudott, mert tudta, hogy a fehér majom a mackóra célzott és őt csak tévedésből találta el.
De a hintaló végül nagyon lassan kinyitotta az egyik, azután a másik szemét és beszélni kezdett.
„Fehér majom, rongybaba,
A mackónak mi baja?
Addig mindig sirni fog,
Mig nem tudja, mért zokog.
De a sirást abbahagyja,
Mert az okát megtudhatja,
Hogyha előbb fölkapjátok
És azután ledobjátok.”
A hintalovak ugyanis mindig versben felelnek arra, amit kérdeznek tőlük.
– Köszönjük a jótanácsot, – szólt a rongybaba, mert nagyon udvarias teremtés volt, noha ideges volt.
A fehér majom nem szólt egy szót sem; azt gondolta, hogy fölösleges szólnia.
És a mackó ezenközben szakadatlanul sirt és a szőnyeg egészen átnedvesedett a sirásától, olyan bőven ömlöttek a mackó könyei.
– Gyere, – szólt a rongybaba. – Kapjuk fel és dobjuk le a mackót!
Sem a rongybaba, sem a fehér majom nem szeretett semmitsem felkapni és ledobni. Minthogy azonban a hintaló azt mondta, hogy ezzel elállithatják a mackó sirását, azt gondolták, hogy most az egyszer ennél okosabbat nem tehetnek.
Odamentek hát a mackóhoz és ránéztek, és a mackó keservesen sirt-ritt még mindig.
Siralmas látvány volt. A fehér majom megfogta a mackó lábát, a rongybaba pedig a fejét és felemelték a mackót és a mackó ezenközben szakadatlanul sirt. Azután a magasból ledobták a földre. A mackó nagyot zuhanva lepottyant és a rongybaba elfelejtette félrekapni a lábát az utból és ez nagy ostobaság volt tőle, mert a mackó egyenesen rázuhant a rongybaba lábára.
De azért nyomban abbahagyta a sirást és rábámult a rongybabára, aki az arcát fintorgatta a lába miatt.
– No lám, – gondolta a fehér majom, – csakugyan abbahagyta a sirást!
A rongybaba pedig, mikor már nem tudta tovább fintorgatni az arcát, abbahagyta a dolgot, és a mackó sem bámult rá tovább, hanem olyan arcot vágott, mintha gondolkoznék.
Majd abbahagyta a gondolkozást és megszólalt.
– Tudom már, mért sirtam, – szólt izgatottan és kezével a rongybabára mutatott. – Eszembe juttatta a rongybaba, mikor fintorgatni kezdte az arcát. Éppen le akartam feküdni, mikor valaki rámfintoritotta az arcát, és én néztem mindenfelé és nem láttam senkit, és ha valaki rám fintoritja az arcát, én mindig sirni kezdek.
És a mackó kezdte már eltorzitani az arcát, hogy megint sirva fakadjon.
– Megint rám fintorgatja valaki az arcát, és ha nem hagyja abba tüstént, hát én megint sirni kezdek!
A rongybaba kétségbeesett arcot vágott.
– Jaj, istenem! – szólt. – Mit tegyünk?
– Bú-ú-ú! – zokogott a mackó. – Valaki az arcát fintorgatja rám!
A fehér majom ugy megharagudott, hogy majdnem nyakon teremtette a mackót; de ettől nem hagyta volna abba a sirást, igy hát a fehér majom nem tette meg, amit akart.
– Egyebet nem tehetünk, – szólt a fehér majom, – mint hogy kitaláljuk, ki fintorgatja rá az arcát. Akkor talán abbahagyja a sirást.
A rongybaba gondosan körülnézett; ő sem szerette, ha valaki az arcát fintoritotta rá, mikor nem látott senkit.
Valósággal megrémült és jobban szerette volna, ha egyáltalán fel sem kel az ágyából megnézni, hogy mért sir a mackó. Ha várt volna tovább, akkor talán megszokja a lármát és mégis csak elaludt volna. De most már eső után késő volt a köpönyeg. Ránézett hát szomoruan a fehér majomra.
De a fehér majom nem nézett vissza rá, hanem keményen törte a fejét. Gondolkozott és törte a fejét, de sehogysem tudta kitalálni, ki fintoritja az arcát a mackóra. Végül kétségbeesetten feltekintett és meglátta, hogy a rongybaba szomoruan ránéz, és erre egymásra néztek mind a ketten nagy szomorun és szótalanul.
A mackó pedig tovább sirt-ritt szakadatlanul.
– Ez nem járja, – szólt végül bátran a fehér majom. – Elmegyek és megkeresem, ki fintorgatja az arcát a mackóra.
És elindult nagyvitézül.
A rongybaba ugy érezte, hogy most már az ő torkát is fintorgatja a sirás, mert sehogysem volt inyére, hogy a fehér majom elindult és ott hagyta őt; mert a rongybabák mind nagyon idegesek.
Felállt hát, kinyujtotta a kezét és határozott hangon igy kiáltott:
– Én is veled megyek, mert azt hiszem, hogy egyedül hiába fogsz járni.
A fehér majom erre dühösen ránézett a rongybabára és igy szólt:
– Már hogy járnék hiába egyedül? De ha ideges vagy, nem bánom, ha te is velem jösz.
Igy aztán a fehér majom és a rongybaba kezet fogott és körüljárták együtt a szobát és bekukucskáltak mindenhová, de nem találtak senkit sem, aki az arcát fintoritotta a mackóra.
Erre aztán odamentek mindaketten megint a hintalóhoz, hogy megkérdezzék, és ott hagyták a mackót, aki még mindig keservesen sirt.
A hintaló nagyon haragudott rájok, hogy megint fölébresztették, mert éppen szamócáról és cukorról álmodott, mikor fölébresztették. A fehér majom és a rongybaba természetesen nem tudhatta ezt, mert hiszen akkor vártak volna egy kicsit.
– Azt szeretnők megtudni, ki fintorgatja az arcát a mackóra, – szólt a rongybaba udvariasan, – mert a mackó nem hagyja abba a sirást, amig meg nem tudja.
– Mért nem néztek a függönyrudra? – szólt a hintaló és ezuttal nem beszélt versben, ami szintén arra vallott, hogy nagyon haragszik.
Bocsánatot kértek hát tőle mindaketten és elmentek megnézni a függönyrudat. És ime, a függöny karikái között ott ült a zöld és piros gummilapda és csakugyan ő fintorgatta rettenetesen az arcát.
A rongybaba, mikor meglátta ezt a szörnyüséget, nagyot kiáltott, gyorsan az ágyába szaladt, a fejére huzta a takarókat és rugdalódzott.
De a fehér majom bátor legény volt és azon gondolkozott, mitévő legyen. Nagyon sajnálta a szegény gummilapdát, mert tudta, hogy valamelyik ostoba gyerek hajitotta fel a magasba, ugy, hogy beleakadt a függöny karikáiba.
Persze a gummilapdák nem tudnak beszélni, csak ugrani tudnak és az arcukat tudják fintorgatni. Igy aztán a gummilapda az arcát fintorgatta a mackóra, hogy magára vonja a figyelmét.
A fehér majom, mikor megértette a helyzetet, felkapott egy hosszu botot, felmászott az asztal tetejére és lökdösni kezdte a gummilapdát keményen a bottal. A gummilapda még jobban elfintoritotta az arcát, mert nem szerette, ha lökdösték, és a mackó még keservesebben sirt.
De a fehér majom tovább lökdöste a lapdát, amig a lapda le nem pottyant a magasból. És erre rögtön abbahagyta a fintorgatást és kezet szoritott a fehér majommal és rámosolygott; azután egyenesen lefeküdt aludni.
És a mackó is abbahagyta a sirást és mosolygó ábrázattal lefeküdt aludni.