Volt egyszer egy messzi földön híres király, s ennek volt egy igen-igen szép leánya, szebb és büszkébb a virágnál. És elkövetkezett a leány férjhez menésének ideje. Így hát érkeztek is hozzá a kérők, a legények, a világ minden sarkából egyre-másra.
De amint kinyitotta száját a szerelemtől égő legény a király előtt, csak azon vette észre magát, hogy őfelsége így szól hozzá:
– No, fiam látod-e azt az almafát az udvaromon?
– Látom – felelte a legény, de amikor odapillantott, megrémült attól, amit látott: az udvaron egy hordó vastagságú és égig érő almafa.
– No, ha látod, hát ide hallgass: annak a tetejében, valahol van a teteje, van három aranyalma. Aki a leányomat kéri, hozza le nekem azokat az almákat onnan, s hozzáadom.
Hát mit gondoltok? Amikor a legény már éppen indult volna, hogy felmásszék, a király egyszerre rámordult:
– Könnyen felmásznál, te legény, ugyebár? De hát hogy derekas dolgot végezz, ezzel a pohárral a kezedben másszál fel. Látod? Tele van borral. Nehogy az ördög arra vigyen, hogy egy cseppet is kiloccsants belőle, amíg mászol felfelé, mert akkor véged van. Isten irgalmazzon a fejednek. Megértetted?
– Megértettem, felséges királyom.
És a király fia, vagy a császár fia kezébe vette a poharat, és mászni kezdett felfelé. Amint két-három ölnyire felmászott, máris az történt, hogy a pohár féloldalra billent, a bor pedig: csepp, csepp, csepp!
– Lefelé, te mamlasz, szállj le! – mordult rá őfelsége, és egy szempillantás alatt már repült is a feje.
Ma is úgy, holnap is úgy… száz meg száz ügyes legény pusztult el, halljátok-e, egy szál leány miatt. De még jobban elkeseredett az ember, amikor az almafát körülvevő udvar karókból álló kerítését látta, és minden karón egy-egy vitéznek a fejét. Már-már ottveszett minden királynak meg császárnak a fia, akit halálba űzött a házasuló kívánsága.
A szegény leány pedig szinte-szinte örökre pártában maradt a király udvarában. Folyton az ablaknál ült, és énekelt, és arra gondolt, hogy…
Mire is gondolhatott… vágjatok ketté, akasszatok fel, nem vág az én eszem, hogy azt megmondhatnám, sem ott nem jártam, hogy megkérdezzem.
Messzi földre elment a híre a királyi udvarra borult szomorúságnak, még a legeldugottabb völgyekben és a legfélreesőbb erdei tisztásokon is csak erről folyt a beszéd gyermekek és öregek, legények és leányok, gazdagok és szegények, királyok és pásztorok között egyaránt. Nem tudjátok, mit tart a közmondás? Ha akármilyen semmiség történik egy faluban, kukoricakapáláskor mindenki arról beszél, hát még ha a királyi udvarban történik valami?
És a sok beszédből mi derül ki? Eljutott a hír egy juhász karámjához is. Volt ott két, legénysorban levő testvér. Addig tanakodtak, míg egyszer csak azt mondja a kisebbik testvér a nagyobbiknak:
– Na, testvér, én is szerencsét próbálok a királyleánynál.
– Mit beszélsz? Bolond vagy? Hiszen mentek oda már náladnál ügyesebbek, és csak azt érték el, hogy lecsapták a fejüket, ugyan mire vihetnéd te is?
– Ami lesz, az lesz! Én megyek. Vigyázz a juhocskáimra, testvér, mert ha élek, meghálálom; ha pedig nem, akkor maradjanak neked.
Így szólt, és útra készült. Eleget próbálta a bátyja visszatartani, ijesztgette, jóval, rosszal megpróbálkozott. De hát nem olyan fából faragták!
Nem sokat teketóriázott, hanem szaladt – a szüleihez.
Elbúcsúzott tőlük, aztán mintha puskából lőtték volna ki, egyenesen a királyi udvarba.
– Felséges királyom, hadd másszam fel én is az almafára.
– Másszál fel hát, teringettét, de látod ott azokat a karókat?
– Látom.
Amikor éppen fel akar mászni, hát csodát lássatok! A királyleány félrehívta, egy hajtűt nyomott a kezébe, és ezt súgta:
– Hej, te vitéz, te vitéz, jól vigyázz, amint mászol felfelé, és hozd le nekem az aranyalmákat. Hogy a bor ki ne ömöljék, tedd belé ezt a hajtűt a pohárba, megalszik tőle, és nem lesz semmi bajod vele.
Miért tehette ezt a királyleány, azon magam is csodálkozom, mert más, sokkal szebb és sokkal híresebb legényeknek sem adta oda a hajtűjét. Úgy látszik, hirtelen beleszeretett a juhászlegénybe.
Mászni kezdett a legény felfelé. Mászott, mászott, egyre csak mászott. A lent levők csak azt látták, hogy úgy iramodik felfelé, mint valami mókus. Hej, hej! Be messze volt még az ég! Arcába vágott a szél, és nagy könnycseppek hullottak szeméből a földre: csepp, csepp, csepp!
– Húzzátok le, és csapjátok le a fejét! – kiáltotta a király. – Nem látjátok, hogy csepeg a bor?
– Könnycseppek azok, édesapám, nem bor! – sietett megmondani a leány. – Kóstolja csak meg, és meglátja!
A király megkóstolta, látta és elhitte; a juhászlegény pedig egyre csak fennebb, az almafa teteje felé.
És ahány könnycsepp esett a földre, annyiszor ingerült fel a király, és annyiszor csendesedett le, mihelyt megkóstolta.
Mászott felfelé a mi juhászlegényünk, addig mászott, míg elvesztek szeme elől a lent levők. Végre elérkezett az almafa ágaihoz, és mászni kezdett az egyiken.
Fent, messze fent, egy kalibához ért. Abban a kalibában egy vénséges vénasszony lakott, akinek kétszáz tél nyomta a vállát. Szent Péntek asszony volt.
– Szent Péntek asszonyanyám – kiáltotta, amint a kaliba elé ért -, az Isten megfizeti, mondja meg nekem, merre tartsak, hogy a fa tetejébe érjek?
– Várjál csak, fiam, amíg hazajövök a templomból, és akkor megmondom.
A juhászlegény megvárta, a szent asszony pedig így szólt hozzá, amikor hazajött:
– Menj el, fiam, az én nénémhez, Szent Szombat asszonyhoz, mert ő egy nappal nagyobb nálamnál, és megmondja neked.
A juhászlegény továbbment felfelé. Szent Szombat asszony is éppen a templomba ment.
– Megmondom, fiam, amikor visszajövök. Addig fogjad ezeket a kulcsokat. Minden szobába bemehetsz velük, csak a legbelsőbe nem.
– Jól van, asszonyanyám.
Amint egyedül maradt a legény, nem volt semmi dolga. Kinyitotta az említett szoba ajtaját, hát mit látott ott, apám? Imádkozzatok, hogy álmotokban meg ne jelenjék. Egy három lánccal lekötözött sárkányt.
– Légy olyan jó, te ifjú, adj egy pohár vizet, mert egyszer majd én is megkegyelmezek neked.
Inni adott neki, s hát, csodát lássatok! Egyszerre lepattant az egyik lánc a sárkányról.
– Adj még egyet, mert még egyszer megkegyelmezek majd neked.
Adott neki, és a szörnyetegen csak egyetlen lánc maradt.
– Adjál még, te ifjú, mert háromszor fogok megkegyelmezni neked.
Amint odaadja azt a poharat is, lepattan a sárkányról az utolsó lánc, és ilyent lássatok: odarohan a sárkány a Szent Szombat asszony leányához – mert elfelejtettem mondani, hogy a szent asszonynak volt egy leánya, a hóna alá kapja, és veszi az irányt – a pusztába, ahol a barlangja volt…
Na most aztán! lesz hadd el hadd a szerencsétlen juhászlegénynek! Hej, ha ott lehettetek volna, és láttátok volna a szent asszonyt, amikor hazament a templomból! Olyan méregre lobbant, hogy megragadta a legényt, és egyszerre zsupsz – le a földre vele.
De milyen messze volt a föld! Amíg leért volna, a szent asszony mégiscsak szent asszony; megszánta, és egy hópelyhet küldött utána, hogy olyan szép lassan szálljon le a földre, mint a hópehely.
És halljátok csak. Nem feledkezett meg róla az Isten. Éppen annak a sárkánynak az udvarába esett, amelyik a szent asszony leányát elrabolta volt.
A szörnyeteg mihelyt megpillantotta, el akarta pusztítani.
– Azt ígérted, te sárkány, hogy egyszer megbocsátasz nekem. Így állasz szavadnak?
– Igazad van. Megbocsátok neked. De itt ne maradj.
A juhászlegény azt mondta, hogy el is megy, de nem úgy tett. Amikor másnap a sárkány vadászni ment, fogta a legény a lányt… és illa berek, nádak, erek.
Ekkor egyszerre nyeríteni kezdett a szörnyeteg lova.
– Hó, hó, paripám, te vad oroszlán! Nincs mit egyél; nincs mit igyál?
– De van mit egyem, s van mit igyam, hanem odalett a feleséged, mert elrabolta a juhászlegény.
– Van-e időm enni s inni?
– Hohó! Bőven van, édes gazdám!
Evett, ivott a sárkány, megnyergelte lovát, és a menekülők után eredt. El is fogta a legényt. Amikor megragadta a haját, hogy a földhöz teremtse, kérlelni kezdte a legény:
– Azt ígérted, te sárkány, hogy másodszor is megbocsátasz nekem. Állj hát szavadnak.
– Igazad van! Megbocsátok, de többé a kezembe ne kerülj aztán!
Másodszor is ismét megszökteti a juhászlegény a leányt, és ismét megbocsát neki a sárkány.
– Hej, mitévők legyünk, te vitéz – tanakodott vele egy nap a Szent Szombat asszony leánykája. – Úgy látszik, sohasem szabadulunk már innen.
– Ismét megszökünk, ami lesz, az lesz!
– Nem úgy, nem, hanem ide hallgass, mit hallottam én: a tenger posványában él egy irtóztató csúf boszorkány, gonosz, mint a tűz lángja. Annak van egy kancája, és aki azt három esztendeig őrzi, egy csikót kap érte, az a csikó pedig csupa tűz és láng, még a sárkánykölyöknél is tüzesebb. Menj el oda, te vitéz, őrizd azt a kancát. Nem kell, hogy sokáig ott üljél, mert a vén boszorkánynál csak egyetlen éjszaka egy esztendő.
El is ment, és megtalálta a vén boszorkányt.
– Jó napot, öreganyám!
– Neked is, te vitéz! De hát mi szél fújt errefelé?
– Azért jöttem, hogy szolgának szegődjem kendhez. Megfogad?
– Megfogadlak, hogyne fogadnálak meg – mondta a világcsúf boszorkány. – De hát nem kár a te fejedért, hogy karóba kerüljön? Nézd csak, mi van itt.
Amint odanézett a juhászlegény, megborzongott. Akárcsak a király almáskertjének a kerítésén.
A kanca istállója karókkal volt körülkerítve, és minden karón egy emberfő.
Egy ember még ott támolygott fej nélkül, és folyton azt kiáltotta: fej… fej… fej!
– Ahogy Isten akarja, úgy lesz, öreganyám. Beszegődöm.
A boszorkány megfogadta szolgának, és enni adott neki. De amíg ő ebédelt, kiment a vén boszorkány az istállóba, és ütni kezdte a kanca hátát:
– Arra ne vigyen az ördög, csúf gebéje, hogy a juhászlegénnyel jöjj haza, mert lehúzom a bőrödet.
– Nem jövök, nem! Belebújok a legsűrűbb tövisbokorba, hogy senki se tudjon kihúzni onnan.
És elindul a juhászlegény a kancát legeltetni a dombon. Útközben lám csak, egy farkas. “Bár sohasem tettem semmi rosszat – gondolja magában -, megölöm ezt a farkast. Talán a juhokat mentem meg ezáltal.”
– Ne ölj meg, te vitéz – kiáltotta neki az ordas -, mert sok jót teszek veled.
Megkegyelmezett neki.
Odább egy sas. Letörött szárnnyal. Meg akarja ölni.
– Ne ölj meg; inkább kösd be a szárnyamat, mert én is sok jót teszek veled.
A juhászlegény bekötözi a sas szárnyát.
A legelőhöz közel, lám, egy istenes nagy hal… vergődik a szárazon. “Ezt aztán megölöm, mert nagyon éhes vagyok.”
– Ne ölj meg, te vitéz. Inkább fogj egy karót, és taszíts vissza a vízbe, mert nem bánod meg.
Visszadobta a vízbe.
A kanca legelni kezd, a legény pedig keményen ül a hátán, hogy el ne aludjék. De hogy s hogy nem, egy kissé elszenderül, és másnap arra ébred, hogy egy tövisbokron lovagol, a kanca pedig sehol.
– Hej! Ez kellett még nekem!
Siránkozik, jajgat veszettül.
Amint a fáknak és a köveknek panaszkodik, arra gondol: “Én is jót tettem egy farkassal.” És hipp-hopp, előtte terem a ragadozó állat:
– Mi bajod van, te vitéz?
– Elvesztettem a kancát, és elpusztítja a vén boszorkány a fejemet.
– Ülj csak veszteg, mert egy tövisbokor bozótjában van. Tüstént összehívok minden farkast, üvölteni kezdünk, és kiugratjuk onnan.
El is hozta. A kanca azon az éjjel három csikót ellett, és a juhászlegény, hogy hozzá menjenek, a farkas tanítása szerint így hívogatta őket: – Mocsi, mocsi, mocsi! Te boszorkány három csikós kancája!
Felült a kancára, és hazavitte az istállóba. Az öregasszony enni adott neki, és lefektette. Aztán az istállóba ment, és félholtra verte a kancát:
– Ma éjjel jobban rejtezz el, különben agyonütlek, te vén gebe!
Másnap ismét kimegy a dombra. Amint azon töpreng, hogy mit tegyen, s hogy tegyen, hogy el ne veszítse a lovat, hát ismét megcsapja egy álomszellő, és… reggel ébred fel: a kanca sehol, a juhász meg egy faágon lovagol.
Na most aztán! Ki mondhatná el azt a keserűséget, ami a lelkét emésztette? Szegény feje ott fog állani a karó hegyén, a királyleány pedig hiába adta neki a hajtűt. Várhatja szegényke, míg a világ s még egy nap.
Látjátok-e, éppen most sarkallta őt is a szerelem a kedvese után, akiért elhagyta a juhait, elhagyta a testvéreit, elhagyta apját, és elhagyta az édesanyját… igaz, hogy csak juhászlegény volt, de hát nem volt-e neki is szíve? Aztán meg, mit tehet az ember, ha szerelmes? Tudjátok, hogy mondja a nóta?
Hogyha szeret a kedvesed,
Tűzben ég akkor a szíved;
Ha elhagyott a kedvesed,
Fáj a szíved, majd megreped;
Ha kedvesed után vágyol,
Hull a könnyed, mint a zápor…
No, ugye, kedves fiaim, mindjárt erőt vesz rajtatok is a sírás? Haha!
Ördög vigye a fiatalságot. Nahát, inkább törüljétek meg a szemeteket, és hallgassatok ide, az öregapóra…
Amint ott állt, és sírdogált a juhászlegény, a sasra gondolt, és egyszeriben krákogást hall a feje fölött:
– Mi bajod van, te vitéz?
– Elvesztettem a kancát.
– Ne félj semmit. Látod-e ott azokat a felhőket meg azt a ködöt?
– Látom.
– No, ha látod, ott van a vén boszorkány kancája. Most szövetkezem a sasokkal, jól megcsipkedjük, aztán visszaadjuk neked.
És amikor elkezdték a sasok a szárnyakat suhogtatni meg krákogásukkal a felhőket szaggatni, a juhászlegény is elkezdte:
– Mocsi, mocsi, mocsi! Te boszorkány hat csikós kancája!
Hazaviszi, beköti az istállóba, eszik és lefekszik.
Az ördöngös dühös vénasszony pedig jól megforgatja az ördög motolláját, aztán kirohan az istállóba, alaposan megrakja a kancát, hogy szinte eltöri a keresztcsontját, és veszettül ezt kiáltja:
– Ha ma éjjel is vele jössz haza, téged öllek meg helyette.
Mikor a harmadik éjjel is kimegy a dombra, a hitvány vén gebe ismét elbújik, a juhászlegény pedig arra ébred reggel, hogy sehol sincs, ő meg egy hangyaboly tetején kuporog törökösen.
Rágondol a halra, és íme – előtte terem, és azt mondja neki:
– Hej, te vitéz, te vitéz, a vén boszorkány kancája egy nádszálba bújt bele a tenger fenekén. Ne félj semmit, mert idehozom neked.
Amikor aztán a tenger hullámai emelkedni meg háborogni kezdtek, a juhászlegény is elkezdte: – Mocsi, mocsi, mocsi! Te boszorkány kilenc csikós kancája! – Mert ennyi csikója volt most.
Megérkezik a ló, felül a hátára, hát útközben egyszer csak azt hallja a juhászlegény, hogy a kanca megszólal:
– Te vitéz, te vitéz! Te elpusztítottál volna engemet, de én mégis javadat akarom. Hallgasd meg a tanácsomat, mert hasznodra válik.
– Miféle tanácsodat?
– Ide hallgass: a boszorkány kiveszi nyolc csikónak a szívét és az egészet beleteszi a kilencedikbe, ezt aztán kicsapja a szemétdombra. Az a nyolc, amelyiknek nincs szíve, szép, pajkos lesz, a kilencedik pedig, amelyikben benne van a többi szíve is, kicsi és vézna marad. Te ne válassz magadnak mást, csak azt a szemétdombon levőt, mert sok hasznodra válik.
A juhászlegény megköszöni a kanca jó tanácsát, és elmennek haza.
Amint a boszorkány megpillantja, azt sem tudja, mit csináljon: ordít, átkozódik, tépi a haját, veri a fejét a falba, aztán lecsendesedik egy kicsit, és kimegy az istállóba, levágja a kanca fejét, kiveszi a nyolc csikó szívét, és megcsutakolja őket, éppen úgy, ahogy a kanca elmondta a legénynek. Aztán bemegy a kunyhóba:
– Gyere, te fiú, hadd adjam ki a béredet, mert igaz szolgám voltál. – És beviszi az istállóba, megmutatja neki a nyolc csikót. – Válaszd ki, amelyiket akarod.
– Jól van, de – mondta a juhászlegény -, én tudom, hogy a kanca kilencet csikózott. Hol van még egy?
– Ott, a szemétdombon, kedves fiam, mert semmi hasznát nem lehet venni.
– Hadd lássam csak én is.
– Miért látnád? Inkább válassz egy jót, hogy hasznát vehesd.
– Úgy? – mondja a legény dacosan. – Tudja meg, hogy üres kézzel megyek el innen, és mindenkinek elmondom, hogy kend milyen jómadár. – És elindul a juhászlegény.
A boszorkány utánaered.
– Ejnye, fiam, vidd el hát! De aztán meg ne bánd!
Így beszélt az asszony, de szinte kihasadt a méregtől.
Volt öröme a legénynek! Felmegy a szemétdombra, lehúzza a lovacskát, megtakarítja, megsimogatja, és derékszíját a nyakára kötve, maga után húzza. És íme, mi történik? Egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a csikó egyenesen a szemébe néz, és így szól hozzá:
– Mit vonszolsz így engem, édes gazdám, mint valami tövisbokrot, nyakamon megkötve? Hát kutya vagyok én? Tiszta szégyen ez így. Nyergelj meg, és aztán jól megülj!
– De hiszen kicsi vagy.
– Kicsi, kicsi, de majd meglátod, mit tudok.
Megnyergelte, és úgy repült vele, mint a szél meg a gondolat, egészen a sárkány udvaráig. Az most is éppen vadászni volt. A juhászlegény fogta a Szent Szombat asszony leányát, maga mellé ültette a nyeregbe, és elrepült vele messzire. Akkor – egyszerre csak erősen nyerít a sárkány lova…
– Hó, hó, paripám, vad oroszlán! Nincs mit egyél, nincs mit igyál?
– De van mit egyem, s van mit igyam, hanem megszökött a gazdasszony a juhászlegénnyel.
– Van-e időm enni s inni?
– Még nyergelni sincs.
Amint ezt meghallotta, gyorsan felszökött a sárkány a lóra, és hanyatt-homlok elvágtatott a juhászlegény után. De a legény úgy ment, mint a szélvész. Amikor már jó sokáig vágtatott, hogy utolérje, hát egyszer csak égetni kezdi a legény hátát a szörnyeteg lovának a tüze. Mihelyt ezt észrevette, ütni kezdte a lovát, hogy még jobban szaladjon.
– Ne üss engem, édes gazdám – kiáltotta a lova -, mert beszélek a bátyámmal, hogy mentsen meg minket.
És egyszer csak odakiált a kicsi ló a sárkány lovának:
– Bátyám, édes bátyám, rázkódjál meg, ahogy a felhők megrázkódnak.
És mihelyt a sárkány lova meghallotta az öccse nyerítését, egyszeriben úgy földhöz vágta a sárkányt, hogy mind széjjelment.
Aztán leszállt a lováról a juhászlegény, és a sárkány lovát is magához vette. Az egyik lóra felültette a szent asszony leányát, a másikra maga ült fel.
Hát aztán eddig megvolt, ahogy volt; de hogy álljon most a király szeme elé, és hogy legyen meg a királyleány nélkül?
Úgy látszik, a sárkány lova rájött, hogy min töri a fejét, mert egyszerre csak egyet nyerített, és így szólt hozzá:
– Ne félj semmit, édes gazdám, mert én elviszlek a Szent Szombat asszony házához. Egyszer már odavezérelt volt engem a balszerencse. Csak jól fogóddzál meg, nehogy elszédülj.
Hát, öregapám, még jóformán ki sem szólt a száján, máris mind a két ló felrepült a magas égbe, a szent asszony házához.
– Nézze, öreganyám – mondotta a juhászlegény -, visszahoztam a leányát. Gondolom, hogy most megbocsátja, amit tettem, és megmutatja az utat az almafa teteje felé.
– Erre indulj, kedves fiam – mondotta Szent Szombat asszony, és sírt örömében, hogy visszajött a leánya. – Folytonosan csak felfelé másszál, és eredj csak, eredj, mert rábukkansz a Szent Demeter házára. Ő egy nappal nagyobb nálamnál. Bizonyosan tudja, és megmondja neked. De kedves fiam, amikor majd lemész a földre, gyere el, hadd adjam hozzád a lányomat, mert már nem sokáig tarthatja el az almafa.
Mászik a juhászlegény felfelé, egyre magasabbra.
– Szent Demeter – mondja, amint megpillant egy őszülő szakállú öregembert -, légy olyan jó, mutasd meg nekem, merre van a hegye ennek az almafának, amelyen mind mászom fölfelé, egyre csak mászom, annyi tenger idő óta.
– Erre indulj, fiam – mondta a szent szelíd hangon -, és mássz csak felfele három kerek napig, mert az almafa hegye ott van a Szent Arkangyal házában. Eredj, és mindenképpen azon légy, hogy senki meg ne lássa, amikor eléred az almákat, mert különben nem tudod, ki az a Szent Arkangyal. Hej… hej… innen látogat le a földre, hogy elvegye annyi sok embernek az életét. Lám csak, most is hetedhétországon túl jár, hogy egy hatalmas király életét vegye el, aki éppen lakomázik most, és még csak nem is álmodja, hogy mi vár reá! Ezért hát menj, és jól vigyázz magadra.
Ment, mendegélt, és amikor már éppen úgy vélte, hogy a fa tetejébe ért, bejutott egy házba – palotába, apám, nem egyébbe, kristálypalotába. Nem hiszitek? Járjatok utána.
– Bizonyosan ez a Szent Arkangyal háza – mondta a juhászlegény, amint azt látta, hogy az almafa hegyébe ért. – Ej-haj! Nicsak, ott vannak az almák is. – És amint ezt kimondotta, le is szakítja őket, és a kebelébe dugja. Aztán uzsgyé, lefelé a juhászlegény.
Több sem kellett, mert egyszeriben megrázkódott az almafa, de meg az egész föld is vele együtt – és egy rémítő csattanás a Szent Arkangyal fülébe is eljutott, aki éppen útra készülődött hazafelé. Amint megsejtette, hogy milyen kár érte, a szélnél is sebesebben repült a szent az almafa tetejére, és onnan a juhászlegény után.
A legény már közel volt a Szent Demeter kunyhójához. Amint meglátta a Szent Arkangyalt, reszketni kezdett, de az almákat nem vette ki a kebeléből.
– Bocsáss meg, szent atyám, és ne vedd el az almákat, mert – Uramisten, milyen nagyon vár engem a király, de még inkább az ő szép leánya!
– Jól van, fiam, vedd úgy, hogy neked ajándékoztam, és járj szerencsével, mivelhogy szépen kértél.
Látjátok-e, szent volt a szent, mégpedig olyan, aki sohasem szokott megbocsátani, de a juhászlegény láttán még az ő szíve is meglágyult.
A juhászlegény elmegy lefelé, a szent pedig a fa tetején levő házába, hogy egy kicsit szundítson a féloldalán, aztán másfelé induljon, és másoknak az életét vegye el.
A juhászlegény benéz Szent Demeterhez, hogy elbúcsúzzék tőle, és könnyes szemmel mond neki köszönetet; benéz Szent Szombat asszonyhoz, ahol magához veszi a leányt és a két lovat; benéz Szent Péntek asszonyhoz is, aztán egyre lejjebb, egyre lejjebb, egyre közelebb a király palotájához. Itt, amíg a lent levők meg nem látták, útnak engedi a szent asszony leányát – lovastul, mindenestül, hogy szálljon le egy berekbe a palotán túl, és ott várja meg. A vitéz pedig lóháton, ő tudja, hogy s hogy nem, leereszkedik a fa törzsén.
– Itt van, felséges királyom, a pohár, nem ömlött ki belőle; itt vannak az aranyalmák is.
– Ez már csoda dolog! – mondja a király és szeretettel nézi az almákat, de a juhászlegényt is, akit már nem juhászlegénynek tekintett, hanem valami látomásnak.
Ámuldozik a király, ámuldozik a leánya, ámuldozik a királyné, ámuldozik az egész udvar is, amint azt látják, hogy végbevitte, amire vállalkozott, főleg azért, mert már azt gondolták, hogy elpusztult annyi tenger idő alatt. De kinek volt most legnagyobb az öröme? Ugye, hogy nem találjátok ki?
– Most pedig adja nekem a leányát, felséges királyom, mert úgy egyeztünk volt meg.
Odaadja, hiszen mire várhatott volna még?
A legény fogja a leányt, felülteti a lóra maga mellé, és elrepül, apám, mint a szél, egyenesen abba a berekbe, ahová Szent Szombat leánya leesett a lovával. Magához veszi ezt a leányt is, és mindnyájan elmennek a bátyjáékhoz.
Ott a másik csoda: a bátyja három esztendő óta miséztetett az öccse lelki üdvéért, aki elment, hogy elpusztítsa magát a királyi udvarban.
Amikor meglátta a juhász, a bátyja, dörzsölni kezdte nagyon a szemét: mind azt hitte, hogy álmodik. Aztán sírva fakadt, és csak sírt, sírt szegény! Milyen régóta élt abban a hitben, hogy ott szárad a feje a karó hegyén a királyi udvarban!
– Mit csináltál, öcsém, és hol jártál, hogy híredet sem hallottam olyan sokáig? – kérdezi, amikor végre elnyomja a sírását.
A király veje pedig elsorolja tövirül hegyire, hogy mi minden viszontagságon ment keresztül, merre vándorolt, amióta a szerelem hajtani kezdte. A végén azt mondja:
– Mit szaporítsam a szót, bátyám? Gondját viselte a juhaimnak? Nézze, én is elhoztam kendnek a feleségét.
És odaadja a bátyjának a Szent Szombat asszony leányát.
Ha láttátok volna, milyen öröme volt a bátyjának!
Aztán mindnyájan elmentek a király őfelségéhez, és csaptak, hej, apám, két lakodalmat, de még milyent, hogy a messze földön híre ment annak!
Hej, én is elmentem a lakodalomba, s ott pedig: mit is csinálhattam? Rogyásig ettem-ittam.