Egyszer az ész a szívvel összeszólalkozott. A szív azt állította, hogy az emberek érette élnek – az ész meg ennek az ellenkezőjét erősítgette. Nem akartak bíróhoz fordulni, hanem elhatározták, hogy mindegyikük külön próbál szerencsét, és egymás dolgába nem avatkoznak. Erejüket egy szántóvető emberen akarták kipróbálni.
A szántóvető, szokása szerint, fogta ekéjét, és kiment a mezőre. Ahogy nekiállt a szántásnak, észrevette, hogy ekéje váratlanul megakad a barázdában. Lehajol és a földben egy korsó aranyat pillantott meg.
“Mitévő legyek most? – tűnődött magában. – Ezzel a sok kinccsel nagy dolgokat vihetek végbe – még híres ember is lehet belőlem…”
De az is eszébe jutott: “Mi történik, ha a rablók megtudják, és érte jönnek? Miközben számlálom – agyonütnek engem…”
Ilyen gondok között hányódva, hirtelen észrevette a bírót, aki az úton ballagott.
“Legjobb, ha a bírónak adom az aranyat, magam pedig nyugodtan folytatom a munkát” – határozta el a szántóvető, és a bíró után szaladt, hogy földjére vezesse.
Csakhogy ekkor közbelépett az ész! A szántóvető meggondolta magát, gyorsan letakarta az aranyat, és így szólt:
– Uram, te bíró és okos ember vagy, mondd meg nekem: két ökröm közül melyik a jobbik?
A bíró ilyen szavakat hallva, haragosan otthagyta a szántóvetőt. Vele együtt a parasztot az ész is elhagyta.
Ismét elgondolkozott: “Miért is nem adtam neki az aranyat, mit kezdek vele, hol fogom őrizni?”
Abbahagyta a munkát, ekképpen tűnődött magában estig, míg ismét meg nem látta a bírót, aki visszatérőben volt a faluból. Ekkor ismét odaszaladt hozzá, és kérlelte, menjen még egyszer vele a földjére.
A bíró megsejtve, hogy itt valami titkos dolog lehet – vele tartott.
De az ész megint csak odaszegődött a szántóvetőhöz, aki erre így szólt a bíróhoz:
– Kérve kérlek, ne haragudj rám, vess egy pillantást földemre, hiszen te bölcs és tanult ember vagy, és mondd meg nekem, melyik szántásom nagyobb – a tegnapi vagy a mai?
A bíró azt hitte, hogy a szántóvető megháborodott, elnevette magát és távozott. Vele együtt az ész is elhagyta a szántóvetőt; leült a szántás szélére.
– Istenem, istenem – dühöngött magából kikelve a szántóvető -, miért is nem adtam neki az aranyat, most hogyan és hol fogom tartani?
Nem sokáig töprengett: a korsót az arannyal egy zsákba tette, amelyben élelmet szoktak neki vinni a mezőre, vállára vette, és amikor hazaért, így szólt feleségéhez:
– Asszony, gyorsan kösd meg az ökröket, adj nekik szénát, rakd el az ekét, mert én megyek a bíróhoz, de rögtön visszajövök.
Az asszony észrevette, hogy a férje hátán levő zsákban van valami, amit az ember nem akar neki megmutatni. Elhatározta, hogy végére jár a dolognak, s megtudta, mit rejteget az ember a zsákban?
– Nem az én asszonyi dolgom, hogy megkössem az ökröket, én csak a juhokkal és tehenekkel foglalkozom. Jobb lesz, ha megkötöd őket magad, és azután mehetsz, ahová akarsz.
Amíg a férj a zsákot a földre téve, az ökröket hajtotta be az istállóba és megkötötte, addig az asszonynak sikerült kivenni a zsákból az arannyal teli korsót, s helyébe ugyanakkora követ betenni. A zsákot ugyanoda tette vissza. A szántóvető pedig, ahogy kilépett az istállóból, sietve felkapta a zsákot, és indult vele egyenesen a bíróhoz.
– Ajándékot hoztam neked, fogadd el – szólt a bíróhoz.
Amint kioldotta a zsákot, elképedt a szántóvető. A bíró dühbe gurult, majd gyanút fogott, s arra gondolt, hogy itt valami nincs rendben: megparancsolta, hogy csukják börtönbe az embert, két őrt állított melléje, akiknek meghagyta, hogy mindent jelentsenek, amit csak tesz vagy mond.
A szántóvető pedig a tömlöcben saját magának magyarázott valamit, s a kezeivel mutogatott, hogy a korsó ekkora meg ekkora volt, a szája ilyen, ekkora volt belül, ilyen volt a feneke, és ennyi meg ennyi arany volt benne.
Az őrizetére rendelt emberek pedig jelentették a bírónak: így meg így, valamit mutogat, de beszélni nem beszél.
A bíró megparancsolta, hogy vezessék elébe:
– Magyarázd meg, hogy mit mutogattál és méregettél!
Ekkor az ész a szántóvető mellé állt, és ő azt felelte a bírónak:
– Téged méregettelek: ilyen a fejed, a nyakad meg ilyen, ekkora a hasad, szakállad meg ekkora, és mondtam magamban: melyik nagyobb: te, vagy a mi szakállas kecskebakunk?
A bírót erre úgy elöntötte az epe, hogy kiadta a parancsot: akasszák fel az embert. A szántóvetőt elvezették, de mikor a kötelet meg akarták húzni a nyakán, rimánkodni kezdett:
– Ne végezzetek ki, hadd menjek a bíróhoz, a színigazat akarom neki bevallani!
Erre a bíró elé vezették.
– No, mondd meg az igazat, mit méregettél a tömlöcben?
– Nincs nekem semmi mondanivalóm: hidd el, ha a zsineget le nem veszik a nyakamról, már meg is haltam volna: ez az igazság! – felelte a szántóvető.
De már erre a bíró is elnevette magát, s szabadon eresztette a szántóvetőt.
A szív és az ész megbánták, amit tettek, s megfogadták, hogy ettől a perctől kezdve együtt fognak cselekedni, mivel az embert emberré az ész csak a szívvel, a szív csak az ésszel együtt teheti.