Volt egy király s annak három fia. A király nagy beteg lett egyszer, érezte, hogy közelgett a halála s mert mind a három fia egyformán kedves volt neki, nem tudta, hogy melyikre hagyja a királyságot. Ágya mellé hivatta mind a hármat s mondta nekik:
– Édes fiaim, érzem hogy meghalok. Azt határoztam magamban, hogy arra hagyom a királyságot, aki a legrestebb közületek. Hadd hallom hát, ki a legrestebb.
Mondja a legidősebb:
– No, enyém a királyság bizonyosan, mert én olyan rest vagyok, hogy, ha fekszem s aludni akarok, s szemembe esik egy esőcsepp, nem törődöm vele, alszom tovább.
Mondta a középső:
– Bíz enyém a királyság, mert én meg olyan rest vagyok, hogy ha a tűzhelyen ülök melegedni s a sarkamat égeti a tűz, akkor sem huzom el a lábamat.
Mondta a legkisebbik:
– De bíz enyém a királyság, mert én olyan rest vagyok, hogy, ha fel akarnának akasztani, s a kötél már a nyakam körül volna, akkor meg valaki kést adna a kezembe, hogy a kötelet elvágjam, inkább meghalnék, semhogy a kezemet megmozdítsam.
– Te vagy a legrestebb, lelkem fiam, kiáltott a király, tiéd a királyságom!
Azzal behunyta a szemét s meghalt.
Itt a vége, fuss el véle.