Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király, akinél szolgált a Juozapelis nevű legény. Egyszer a király vadászni készült. Juozapelis megkérte a királyt, hogy vigye őt is magával, de a király akkor ezt mondta:

– Akkor engedlek el vadászni, ha a ló maga megnyergeli magát.

Elment Juozapelis a jó lovakhoz és mondta nekik:

– Lovacskáim, gyertek ide! – de egyetlen ló sem ment oda hozzá, és nem tette fel magára a nyerget. Juozapelis akkor elment a munkás lovakhoz, és így kiáltott:

– Lovacskáim, gyertek ide! – de egyetlen ló sem ment oda hozzá, és nem tette fel magára a nyerget.

Juozapelis elment akkor a kicsi lovakhoz, amik vizet hordtak, és így szólt hozzájuk:

– Lovacskáim, gyertek ide!

Akkor odament hozzá egy kicsike ló és maga feltette a hátára a nyerget. Juozapelis felült a nyeregbe és elment a királlyal vadászni. Vadászat közben elfáradt, és eleresztette a lovat a rétre legelni. Juozapelis ott sétált és talált egy nagyon szép tollat, de a ló figyelmeztette:

– Ne vedd fel azt a tollat, mert nagy bajban lesz részed!

A legény azonban nem fogadott szót a lónak és felvette. Más szolgák meglátták a tollat Juozapelisnél, irigykedni kezdtek, és beárulták a királynak, hogy Juozapelisnek van egy nagyon szép tolla, és ő biztosan ismeri azt a madarat. A király magához hívatta:

– Ha nálad van ez a toll, biztosan ismered a madarat. Ha nem hozod el nekem, megöletlek.

Odament Juozapelis a lovához, és sírva fakadt:

– Lovacskám, lovacskám, mit tegyek? A király megparancsolta, hogy hozzam el a madarat.

A ló így szólt hozzá:

– Mondtam neked, hogy ne vedd fel azt a tollat, de te nem fogadtál szót nekem. No, most bajba kerültél, és még nagyobba fogsz kerülni. De én segítek rajtad. Ülj a hátamra, és rajta!

Juozapelis felült a lóra és ellovagoltak. Mentek, mendegéltek, és elértek egy nagy palotához. Akkor a ló ismét megszólalt:

– Én most itt maradok a réten legelni, te pedig menj be a palotába! Amikor odaérsz a kapuhoz, így beszélj:

– Kapu, nyíljál ki,
őrök, álljatok félre,
engedjétek meg, hogy
bemenjek, majd kijöjjek!

És amikor belépsz a kapun, a kertben meglátod a madarat. Gyorsan kapd el, de a fészkéhez hozzá ne nyúlj, úgy téged senki sem kap el!

Juozapelis úgy tett, ahogyan kioktatta a ló. Odament a palota kapujához és megszólalt:

– Kapu, nyíljál ki,
őrök, álljatok félre,
engedjétek meg, hogy
bemenjek, majd kijöjjek!

A kapu kinyílt, az őrök aludtak. Juozapelis beszaladt a kertbe, felkapta a madarat, majd ki a kapun, a lóhoz, felült rá és boldogan hazalovagolt. Elvitte a madarat a királynak. A király nagyon megörült, megjutalmazta Juozapelist. A többi szolga szörnyen megirigyelte, és bevádolták a királynál, hogy elhozhatta volna a madár fészkét is.

A király magához hívatta Juozapelist, és így szólt hozzá:

– Jó, hogy elhoztad a madarat. Most hozd el a fészkét. Ha nem hozod el, kivégeztetlek.

Juozapelis sírva ment a lóhoz:

– Lovacskám, mit tegyek: a király rám parancsolt, hogy hozzam el a madár fészkét.

– Bajban vagy – felelte a ló -, de még nagyobb bajban leszel. Ülj a hátamra, és menjünk el!

Megint eljutottak ahhoz a palotához, a ló kioktatta Juozapelist, hogy hogyan cselekedjen. Juozapelis odament a palotához, a kapu előtt így szólt:

– Kapu, nyíljál ki,
őrök, álljatok félre,
engedjétek meg, hogy
bemenjek, majd kijöjjek!

A kapu kinyílt, az őrök aludtak. Juozapelis beszaladt a kertbe, felkapta a madár fészkét. A fészek aranyból volt, és telis-tele csengettyűkkel. Juozapelis szaladt, a fészek pedig csengett, csilingelt. Az őrök azonban olyan mélyen aludtak, hogy semmit sem hallottak. Juozapelis gyorsan felugrott a lova hátára és boldogan hazamentek.

Bevitte a királynak a fészket, a király nagyon megörült, megjutalmazta Juozapelist. A többi szolga meglátva Juozapelis ajándékát, nagyon megirigyelte, elmentek a királyhoz, így panaszkodtak neki:

– Király urunk, Juozapelis azzal dicsekszik, hogy el tudja hozni a tengeri királylányt.

A király magához hívatta Juozapelist, és így beszélt hozzá:

– Ha el tudtad hozni a madarat és a fészkét, hozd el a tengeri királylányt! Ha nem hozod el, kivégeztetlek.

Juozapelis sírva ment a lóhoz:

– Lovacskám, mit tegyek? A király megparancsolta, hogy hozzam el a tengeri királylányt.

– Bajban vagy – felelte a ló -, de még nagyobb bajban leszel. Nos, segítek neked. Kérjél a királytól sok pénzt, azon vegyél sok szép anyagot: posztót, selymet!

A legény úgy is tett, vett posztót, selymet, felrakta a ló hátára és ellovagolt. Amikor elértek a tengerpartra, lerakta az anyagokat: az egyszerűket a vízhez közelebb, a jobbakat messzebb. És akkor Juozapelis kiabálni kezdett:

– Ússzál ide, királylány! Szép posztót, selymet hoztam.

A királylány kiúszott, nézi az anyagot, alkudozik, de Juozapelis egyre messzebb vezeti – hiszen ott vannak a jobb anyagok. Amikor odaértek a lóhoz, a legény elkapta a lányt, feltette a ló hátára és elindultak hazafelé. Bevezette a királylányt a királyhoz. A király akkor megkérdezte:

– Nos, megtartjuk most az esküvőt?

De a királylány így felelt:

– Ha Juozapelis idehozza a tengerből a gyűrűmet, akkor hozzád megyek feleségül.

A király magához hívta Juozapelist és megparancsolta neki, hogy hozza el a tengerből a gyűrűt. Elment a legény a lóhoz, megkérdezte:

– Lovacskám, lovacskám, most mit tegyek? A király megparancsolta, hogy hozzam el a tengerből a gyűrűt.

A ló így felelt:

– Nagy bajba kerültél, de még nagyobba fogsz kerülni. Ülj fel a hátamra és menjünk el a tengerhez! Amikor odaérünk, kapd el a rák gyerekét, és ne add addig vissza, amíg a rák ki nem hozza a gyűrűt.

Juozapelis úgy is tett. Elkapta a rák gyerekét, de a rák kérlelte, hogy eressze szabadon.

– Hozd ki a tengerből a királylány gyűrűjét, akkor elengedem a gyerekedet – mondta Juozapelis.

A rák mindjárt elő is hozta a gyűrűt. A legény visszaadta a gyerekét, a gyűrűt pedig elvitte a királylánynak. A király most is megkérdezte:

– No, most már megesküszünk?

– Még nem – felelte a királylány. – Ha Juozapelis elhozza a tengeri szigetről az én nyakláncomat, akkor megesküszünk.

A király megparancsolta a legénynek, hogy hozza el a nyakláncot. Juozapelis elment a lóhoz, és megkérdezte, hogy most mit kell tennie.

– Nagy bajba kerültél – mondta a ló -, de még nagyobba fogsz kerülni. Induljunk!

Elmentek a tengerhez, akkor a ló ismét megszólalt:

– Vágjál le engem, szedd ki a belsőmet, és magad bújj bele a bőrömbe! Amikor a varjak elkezdik a bensőségeimet csipegetni, kapj el egy kis varjút, és ne ereszd el, amíg egy varjú ide nem hozza a nyakláncot!

Juozapelis így is tett. Levágta a lovat, kiszedte a belét, maga beburkolózott a ló bőrébe, és várakozni kezdett. Mindjárt oda is repültek a varjak, hogy felcsipegessék a lovat. Juozapelis elkapott egy kis varjút. Az egyik varjú könyörögni kezdett, hogy eressze szabadon, de Juozapelis így felelt:

– Hozd el a tenger szigetéről a királylány nyakláncát, akkor eleresztem a gyerekedet!

A varjú gyorsan elrepült, és elhozta a nyakláncot. Akkor a legény elengedte a varjú gyerekét. A lovat felélesztette, visszatette a belsőségeit, belefújt, és a ló már ismét élt is. Juozapelis hazalovagolt, átadta a királylánynak a nyakláncot. Akkor a király megkérdezte:

– No, most már feleségül jössz hozzám?

– Még nem – mondta a királylány. – Majd ha eltemeted Juozapelis, és ő a lábam alatt lesz, akkor feleségül megyek hozzád.

Juozapelis elment a lovához, és zokog. A ló így szólt:

– Ne sírjál, minden jóra fog fordulni. Hagyj engem kint, akkor én majd felélesztelek.

Amikor a legényt eltemették, odaszaladt a ló, kiásta a sírt, Juozapelis kimászott, mintha mi sem történt volna vele. A királylány pedig így szólt a királyhoz:

– Akkor megyek feleségül tehozzád, ha előbb eltemetnek.

– Rendben van – felelt a király. Úgy gondolta, hogy ő is megmenekül, mint Juozapelis. És eltemették a királyt, de senki sem támasztotta fel. Akkor Juozapelis feleségül vette a királylányt és sokáig boldogan éltek.