– Ma egy nyulat láttam a kertben – újságolta egyik nap Rémusz bácsinak a Kisfiú. – Meg akartam fogni, de úgy látszik, megijedt tőlem és elszaladt.
– A mi barátunk, a Nyúl is el-eljárt egy bizonyos kertbe – felelte az öreg. – De ott nem kisfiúval találkozott, hanem kislánnyal. Elmesélem, hogyan történt az eset.
Nem messze attól a falutól, ahol a Nyúl, a Róka, a Farkas, Liba anyó, Mezeiné és a többi állat lakott, élt egy ember. Annak az embernek volt egy kis húga. Az embert általában csak úgy szólították: Bácsi, a kislányt meg: Kislány.
Egyszer a Nyúl éppen arra kószált, amerre a Bácsi és a Kislány lakott. A Bácsi nem volt otthon, mert kint dolgozott a földeken, a Kislány ellenben ott játszott a kertben. A Nyúl megállt a kerítésnél, és megcsodálta, hogy milyen szép kislány az a Kislány. De még jobban megcsodálta, hogy milyen szép az a kert, amelyben a Kislány játszadozik.
Vajon mi termett abban a kertben, amely annyira megtetszett a Nyúlnak? Talán rózsa, szegfű, tulipán? Dehogyis! Káposzta termett ott, saláta, sóska, spenót: csupa finomnál finomabb eledel. Csupa gyönyörűség volt még nézni is. Hát még megkóstolni micsoda gyönyörűség lehet!
Gondolt egyet a Nyúl, és – lippiti-klippiti – odaszaladt a Kislányhoz.
– Szervusz, Kislány! – köszöntötte. – Hogy vagy, mint vagy ezen a szép tavaszi napon?
– Szervusz – felelte a Kislány. – Nagyon jól vagyok. Hát te?
– Az emberek értik az állatok nyelvét? – kérdezte a Kisfiú.
– A mesében értik – felelte Rémusz bácsi.
– De van olyan mese, amelyikben nem értik – erősködött a Kisfiú.
– Ilyen mese is van, meg olyan is – válaszolta az öreg egy kicsit türelmetlenül. – Elég az hozzá, hogy ebben a mesében értik. Egyszóval, a Kislány megkérdezte a Nyulat, hogy hogy érzi magát.
– Köszönöm kérdésedet – mondta a Nyúl. – Csak úgy lassan, szegényesen. Most például, az igazat megvallva, éhes vagyok.
A Kislány elgondolkozott.
– Szívesen megkínálnálak egy kis zöldfélével – felelte aztán. – De a Bácsi szigorúan meghagyta, hogy ha nyulat látok a kertben, kergessem el.
“No, ha olyan nagyon szigorúan hagyta meg – gondolta magában a Nyúl -, akkor megérdemli a fukarja, hogy megbosszantsam egy kicsit!”
Hangosan azonban így felelt:
– Nagyon helyes! Nem arra való a veteményeskert, hogy holmi jöttment nyulak dézsmálják. De hát engem éppen a te bácsikád küldött. Délután ugyanis ott járt nálam, és nagyon összebarátkoztunk. Azt üzeni, hogy eressz be a kertbe, és kínálj meg minden jóval, ami itt terem.
A Kislány nagyon megörült az üzenetnek, mert igen jó lelkű teremtés volt, és a nyulakat különösen szerette.
– Hát akkor, gyere gyorsan! – tessékelte beljebb a Nyulat. – Megmutatom, hol terem a legropogósabb káposzta, a leggyengébb saláta, a legfrissebb sóska, a legharmatosabb spenót!
A Nyúl köszönte szépen, és egykettőre jól befalatozott a Bácsi kertjében.
– Gyere máskor is! – búcsúzott tőle a Kislány.
– Számíthatsz rám! – felelte a Nyúl.
Másnap megint elment a kertbe. A Kislány már várta.
– Nem ennél egy kis zöld uborkát? – kérdezte.
– De bizony, enném – mondta a Nyúl.
Jócskán belakott uborkával. Utána még egy kis káposztára, salátára, sóskára, spenótra is kedve támadt. Abból is legelt derekasan.
Harmadnap is, negyednap is, a rákövetkező napokon is meglátogatta a jó lelkű Kislányt, egy álló héten át. Egy hét múlva azonban a Kislány bácsikája észrevette a nagy pusztítást a kertben.
– Vajon ki lopkodja innen a káposztát, salátát, sóskát, uborkát? – töprengett. – Nem tudod véletlenül? – kérdezte a Kislánytól.
– Nem lopkodja senki – felelte becsületesen a Kislány.
– Nem járnak nyulak ebbe a kertbe? – faggatódzott a Bácsi.
– Csak az az egy, akit te küldtél.
– Mármint hogy én? – csodálkozott a Bácsi.
A Kislány elmondta a dolgot úgy, ahogy történt.
– Aha! Emlékszem már! – felelte ravaszul a Bácsi. – Persze hogy én küldtem. Ha legközelebb megint eljön, szólj nekem, mert valami fontos beszédem van vele.
Másnap megint beállított a Nyúl. A Kislány, mihelyt meglátta, futott a bácsikájához:
– Itt a Nyúl, megérkezett!
A Bácsi erre felkapta a merítőhálót, amellyel halászni szokott a patakban, és szaladt a kertbe.
A Nyúlnak épp csak annyi ideje maradt, hogy elbújjék egy salátabokor alá.
Hanem a Bácsi ott is felfedezte, és ráborította a hálót.
– Most megfogtalak, te elvetemült káposztatolvaj! – kiáltotta. – Mindjárt hozom a zsineget, és gúzsba kötlek!
A Nyulat ott hagyta a merítőháló alatt, ő maga pedig ment a fészerbe zsinegért.
De már jött a Kislány is, aki semmit sem látott abból, ami történt. Csak azt látta, hogy barátja, a Nyúl, ott kuksol a háló alatt.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte csodálkozva.
A Nyúl egy pillanatig azon tűnődött, hogy mondja-e, vagy ne mondja, mi történt vele. Kérje-e, vagy ne kérje a Kislányt, hogy szabadítsa ki?
De aztán arra gondolt, hogy a Kislány bizonyára nem merne ellenkezni a bácsikájával. Ezért inkább ezt füllentette:
– Megkértem a Bácsit, hogy takarjon le ezzel a hálóval, mert nagyon csípnek a szúnyogok.
– Eddig sohasem panaszkodtál – furcsállta a Kislány.
– Ha eszem, nem érzem a szúnyogcsípést – mondta a Nyúl. – Most azonban inkább egy kis dalolásra jött meg a kedvem.
Mindjárt rá is kezdett:
Van, amit így, tavasszal
ki-ki gyakran tapasztal:
ugyanis, hogy némely állat
épp most rendez állatbálat.
Például a szelíd őzek
erdőszerte keringőznek,
s róka, farkas, jobbra-balra,
lágyan lejti, madárdalra.
Illegve és billegve
csűrdöngöl a víg medve,
a vén borz meg csak úgy rázza,
vége előtt megújrázza.
Nézz a fára: mit látsz ott?
Firgő-forgó fajdtáncot!
Ám a kakukk még szebben
járja fent a fészekben.
Hallgasd csak meg: mi cuppan
a lágy, langyos iszapban?
A lomha rák, az is táncol.
(Hátrafelé akárhányszor.)
Fickándoznak a halak,
tüzesen, a víz alatt.
Ugrabugrál a sok béka,
kurjongat is néha-néha.
A teknős is – hátán háza
napnyugtáig szaporázza.
A kígyó meg, egyik-másik,
bokája sincs, úgy bokázik.
Bokázik a bika is,
még a búsabbika is,
s ha túladott a tején,
vele járja a tehén.
Nem pihen a kecske sem.
perdül, fordul peckesen.
A malac is – hopp! hopp! hopp! –
nyájas-hájas táncot rop.
Így hát számos szelíd s dúvad,
Látni: tudja, mi a divat.
Mégis a nyúl hivatott
mutatni a divatot.
Egyet szökken, kettőt toppant,
daliásan ropja roppant.
Egy szó, mint száz: ahogy járja,
annak aztán nincsen párja.
– Nagyon csinos hangod van – mondta a Kislány. – És igaz is, amit énekeltél?
– Szóról szóra – felelte a Nyúl. – Én vagyok a környék legjobb táncosa.
– Mutasd meg, hogy mit tudsz – kérte a Kislány. – Megteszed?
– Meg én! – válaszolta a Nyúl. – De hát akkor le kell emelned rólam ezt a hálót.
– Nem félsz a szúnyogoktól?
– A kedvedért szívesen elviselek néhány szúnyogcsípést – mondta a Nyúl.
A Kislány kiszabadította a Nyulat a hálóból.
De akkor már közeledett a Bácsi is a fészerből a zsineggel.
– És erre a Nyúl elszaladt – szólt közbe a Kisfiú.
– Hová gondolsz! – kiáltotta Rémusz bácsi. – Csak nem csapta be azt a kedves Kislányt! Ha egyszer megígérte, hogy táncol, hát táncolt is, mégpedig gyönyörű szépen.
– Egyet szökkent, kettőt toppantott – mondta a Kisfiú.
– Meg forgott is, előbb négy lábon, aztán kettőn – tette hozzá az öreg. – Egyszer-kétszer bukfencet is vetett.
– És a Bácsi nem fogta meg?
– Nem bizony, mert annyi esze volt a Nyúlnak, hogy tánc közben egyre hátrált, egészen a kapuig. Aztán egy ugrás: ki a mezőre. De még ott sem hagyta abba a táncot. Még egyet szökkent, még kettőt toppantott, gondolta: hadd gyönyörködjék benne a Kislány.
Úgy futott haza a Kisfiú is, mint a Nyúl: egyet szökkent, kettőt toppantott, forgott is: előbb két lábon, aztán négykézláb. Egyszer-kétszer még bukfencet is vetett.
Az udvaron ott állt Apa, Anya, és nézte.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte csodálkozva Apa. – Így szokás járni az úton?
– Csak nem csapom be azt a kedves Kislányt! – felelte a Kisfiú. – Ha egyszer megígértem, hogy táncolok, hát táncolok is, mégpedig gyönyörű szépen.
– Miféle kislányról beszélsz? – ráncolta a homlokát Apa.
– Arról, aki ott él a bácsikájával, nem messze attól a falutól, ahol Mezeiné és a többi állat lakik – mondta a Kisfiú.
– Egy mesebeli kislányról van szó – magyarázta Anya. – És ha nem tévedek, a mi kis fiunk most nem más, mint maga a mesebeli Nyúl.
– Persze – bólintott a Kisfiú.
– Hát akkor, kedves mesebeli Nyúl koma – mondta Apa -, most üljünk asztalhoz, és együk meg a finom, meleg, mesebeli vacsorát.