A folyóparton állt egy kunyhó, élt benne egy öregember meg egy öregasszony. Nem volt semmijük, csak egy kutyájuk. Nyáron az öregek halásztak, télen az öregember csalival horgászott, az öregasszony pedig a lent fonta otthon. Egyszer jön haza az öregember a horgászbottal, és látja, hogy az öregasszonynak két fia született. Megörült az öregember és mondja:
– Felneveljük a fiúkat, és vadászok lesznek belőlük.
Eltelt néhány év, szép legényekké serdültek a fiúk, és nagyon hasonlítottak egymásra. A kérésükre az apjuk vett mindkettőjüknek egy-egy lovat, és elengedte őket a nagyvilágba, hogy próbáljanak szerencsét. Mezőkön, erdőkön lovagoltak át, és elértek egy útkereszteződéshez. Ott nőtt egy fenyő. A fivérek megálltak, és így beszéltek:
– No, ha mi ketten együtt lovagolunk, akkor semmi jót sem tudunk meg; az egyikünk menjen az egyik, a másikunk a másik úton tovább.
Miután így megegyeztek, mindketten bedöftek a fatörzsbe egy-egy kést, és megbeszélték: bármelyik is jöjjön ide elsőnek, azonnal megnézi a másik kését. Ha a kés fényes, az azt jelenti, hogy a tulajdonosa ép és egészséges, de ha valamelyik kés megrozsdásodott, akkor annak a tulajdonosa már nem él. Ezután elbúcsúztak egymástól és ellovagoltak: az idősebbik jobbra, a fiatalabbik balra. Az idősebbik, ahogyan ott lovagolt, találkozott egy nyúllal. Már le akarta lőni, de a nyúl megszólalt:
– Ne lőj le engem: ha bajba kerülsz, megsegítelek!
Életben hagyta a nyulat, ezért a nyúl követte.
Tovább lovagolt a legény, és találkozott egy farkassal. Le akarta lőni, de az is kérte, hogy ne lője le. Megígérte, hogy segít neki. Eztán a farkas is követte. Ilyen módon találkozott később egy oroszlánnal is, meg egy medvével is. Mindezek az állatok megígérték neki, hogy ha bajban lesz, majd segítenek neki, és mindegyik követte őt.
Odaért egy városhoz és látta, hogy az egész város fekete, gyászba borult, és az emberek is gyászba voltak öltözve. A legény, amikor meg akarta tudni, hogy miért ez a gyász, megkérdezett egy pásztort, aki az út mellett állatokat legeltetett. Azt a választ kapta, hogy a királylányt a kilencfejű sárkánynak ígérték, ami egy köves barlangban él. Minden évben egy embert akar felfalni, ezért sorsot vetnek, hogy kinek kell a sárkány torkába mennie. Idén a királylányra került sor, ezért öltözött az egész vár és minden ember feketébe.
Ezt hallván a legény, rácsapott a lovára és belovagolt a városba. Amint ott lovagol, látja az emberek tömegét és a magas kocsin ülő királylányt, akit éppen visznek a halálba. A legény minden állatával megy utánuk. Elvitték a lányt oda, ahol egy barlangban élt a sárkány, otthagyták egyedül, és amikor a sárkány előbújt a barlangból és már-már rávetette magát a királylányra, kitátotta a pofáját, hogy lenyelje, a legény azonnal ráeresztette a vadakat. Az oroszlán meg a farkas megragadta a sárkányt és belevájták a karmukat. A medve a markába fogta a farkát, fogta, hogy el ne fusson. Akkor a legény odaugrott és karddal levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét. Miután levágta, kivágta belőlük a nyelveket, beletette a tarisznyájába és mondta a királylánynak:
– Most eredj haza! A sárkány már nem él.
A királylány kérte, hogy menjen el az apjához, aki majd megköszöni neki, de a legény nagyon el volt fáradva, és azon nyomban elaludt az állataival egyetemben.
Amikor a királylány ment hazafelé, elállta az útját egy kátrányégető, és baltával fenyegetve ráparancsolt, hogy azt mondja az apjának, hogy ő mentette meg a haláltól, és a sárkány összes fejét betéve egy zsákba, hazavezette a királylányt. Otthon a kátrányégető mindjárt eldicsekedett a királynak, hogy ő ölte meg a sárkányt és megmutatta neki a sárkányfejeket. A király kérdi a lányát, hogy igaz‑e? A lány azt gondolta, hogy az igazi megmentője nem akar mutatkozni, és jutalmat sem akar, kijelentette, hogy a kátrányégető mentette meg. Egyébként félt is megmondani az igazat, mert a kátrányégető megfenyegette, hogy agyonveri, ha elárulja.
A király megparancsolta, hogy fürdessék meg, és öltöztessék szép ruhákba a kátrányégetőt. Ezután közhírré tétette, hogy a lányát feleségül adja a megmentőjének, és meghívja az összes ország királyát és urait a lakodalomra. Meghallotta ezt a mi legényünk is, és elgondolkozott, hogy ki lehet az, aki azzal henceg, hogy megmentette a királylányt. Ellovagolt az esküvőre az állataival együtt, és látta, hogy a királylányt egy kátrányégetővel vezetik az oltár elé. Azonnal adott a nyúlnak egy levelet, amiben azt írta, hogy ha ő mentette meg, miért megy máshoz feleségül? A nyúl, hipp-hopp bement az emberek közé, odaszaladt a királylányhoz, a lába elé ejtette a kis levelet. A királylány mihelyt felvette és elolvasta a levelet, már látja is, hogy pont itt áll az az ifjú, aki levágta a sárkány fejeit. Azonnal odahívta az apját és a fiatalemberre mutatva, kijelentette, hogy az mentette őt meg. A kátrányégető ráugrott a legényre, elkapta a nyakát és felkiáltott:
– Van valami jeled, hogy te vágtad le a sárkányt? Én vágtam le, mert énnálam vannak a fejei.
A legény így felelt:
– A fejeit összegyűjtötted, de én előbb kivágtam a nyelveit.
Akkor kiszórta a tarisznyájából a sárkány összes nyelvét. Az emberek odasereglettek, hogy megnézzék a sárkány fejeit, amiket a kátrányégető hozott, és mindegyiket nyelv nélkül találták. A király most megparancsolta, hogy fogják el a kátrányégetőt, dugják be egy szénakazalba és égessék meg. A legényt pedig vejéül fogadta a király.
Abban a városban, ahol ez a király élt, sohasem sütött a nap. Az esküvő után azonnal, amikor a mi legényünk lefeküdt a királylánnyal, az ablakon túl, messze a hegyekben, megpillantott egy kis fényt és megkérdezte, hogy ki lakik ott. A királylány azt mondta, hogy az egy boszorkány, aki megállította a napot.
Reggel a legény úgy, hogy senki se tudja, magához vette az állatait, és elment a hegyekbe ahhoz a boszorkányhoz. Amikor odaért, ott egy kis kunyhót talált, amiben ott ült egy vénasszony, és a söprűvel tartotta a napot. A legény ráparancsolt, hogy menjen el onnan és vegye el a söprűt. A vénasszony így felelt:
– Én félek az állataidtól, még széttépnek. Itt van egy üstben víz, ha lelocsolod vele magadat és az állataidat, nem fogok félni.
Mihelyt a legény megtette ezt, azonnal ő is és az állatai is kővé változtak.
a testvére megunta már állandóan csak a világot járni, ezért visszatért oda, ahol a két testvér a fába döfte a kését. A bátyja kése megrozsdásodott, ezért így szólt magához:
– A bátyám bajba került, megyek megkeresni.
És elment azon az úton, amerre korábban a bátyja lovagolt el. És ő is találkozott farkassal, oroszlánnal, medvével. Mindegyiket le akarta lőni, de az állatok megkérték, hogy ne lője le őket, és mentek mögötte. Elért ahhoz a városhoz, ahol a bátyja is volt, és látta, hogy az egész város gyászba öltözött. Kérdezte a pásztort, aki állatokat legeltetett, hogy miért ilyen szomorú az a város. A pásztor így felelt:
– Azért, mert sehol sem talál téged a király. Miért hagytad ott a lányát?
A legény ekkor megértette, hogy a fivéréről van szó, mert ők nagyon hasonlítanak egymásra. Belovagolt a városba, és az egész város örvendezni kezdett, amint meglátták. Megtudván ezt a király és a királyné, nagy örömmel kiszaladtak a fogadására és kérdezték:
– Hová szöktél meg tőlünk?
Nagy vidámsággal és zenével fogadták mindannyian, és az összes állatával bevezette a király az udvarába. Sem a király, sem a királylány nem tudta, hogy ez nem az idősebb, hanem a fiatalabb testvér.
Amint leszállt az este, a királylány bevezette a szobába lefeküdni az ifjút, aki az ablakon át meglátta a hegyekben a fényt és kérdi, hogy mi világít ott. A királylány mondja neki:
– Megint ugyanazt kérdezed? Nem mondom meg neked, mert megint elszöksz tőlem.
Most arra gondolt a legény, hogy nem oda ment-e el a bátyja, ezért makacsul kérdezgette, hogy mi van ott. Legalább párszor fel kellett tennie a kérdést, míg a királylány kedvetlenül megmondta, hogy ott él egy boszorkány, aki a seprűjével megállította a napot. Ezután lefeküdtek aludni, de a legény a kardját maga és a királylány közé tette. A királylány ezt gondolja: “Mi történt vele? Olyan jó volt korábban.” Mihelyt csak elaludt a királylány, a legény azonnal felkelt, magához vette az állatait és elment a hegyekbe, ahol a boszorkány élt. Ott egy kis kunyhót talált, és benne egy vénasszonyt. Azonnal rátámadt:
– Hová tetted a bátyámat?
A vénasszony védekezni próbált, hogy nem tudja, de a legény ráuszította az állatokat. Megijedt a vénasszony és kezdte kérlelni, hogy csak az állatokat tartsa vissza. Hozott vizet, és mihelyt lelocsolta az ott álló köveket, azonnal megelevenedett a bátyja az állataival együtt. A két fivér köszöntötte egymást. A boszorkány el akarta dugni a vizet, de a fiatalabbik legény elvette tőle a kannát és tovább locsolt. Amint ott locsolt, a többi kő is kezdett visszaváltozni emberré és állattá, a hegy pedig egyre kisebb és kisebb lett, végül teljesen sík terület maradt. Ezután a két fivér elbúcsúzott egymástól, köszönetet mondtak egymásnak. A fiatalabb hazament a szüleihez, az idősebb pedig a királyi udvarba, és az apósa halála után még sokáig és boldogan uralkodott. Abban az országban állandóan sütött a nap, az állatok pedig boldogan éltek az erdőben, senki sem lövöldözött rájuk, mert hálásak voltak, hogy segítettek a két fivérnek ennyi embert kiszabadítani és visszaadni a földnek.