Úgy történt, nem máskép, hogy a húnok híre ismét csak feltámadt idegen országban. Szájról-szájra adták, s mindenik toldotta.
Iszonyatos arczuk fel van hasogatva, oda vannak nőve lovaik hátához, nyilaikat lövik száguldó lovakon, s jaj annak a földnek, hova lábaikat egyszer reá tették, bizony nem nő azon fű, de ember sincsen, a ki velök élve szembe merne szállni. Nevök megcserélték, magyaroknak hivják. Ó uram teremtőm, mentsd meg jámbor néped magyarok nyilától, magyarok karjától!
Kőből rakott templom hideg köveire arczczal leborulnak és így fohászkodnak.
Történt pedig egyszer, jó sok idő mulva, hogy Árpád megtért őseihez s pihent új haza földjében, történt vala mondom, hogy az egyik vezér vitézi kalandra németföldön jára. Űzte a forró vér, űzte nyugtalanság s kivánatos vágya a kalandozásnak. Harcz, ha nem akadna és vitézi próba, úgy hivék, elalszik az ősi vitézség. Kenyerökké vált már háború viszálya, s nyugat kincse sem volt megvetendő zsákmány.
Elérkeztek vala egy tágas, szép völgybe, a völgynek végében, magas domb tetején ódon falak között sok százados háza állott barátoknak.
Hiába volt kőfal, hiába vaspánttal erősített kapu, tölgyfából faragott, de bizony, hogy hirét vették a barátok ellenség jöttének, szörnyen megijedtek, s biztatták egymást, hogy ne maradjanak ott, mert a magyarok őket egyenként megsütik, megsütik egyenként, s egyenként megeszik.
Az öreg pap, kinek engedelmeskedtek, ugyancsak nem vette tréfára a dolgot, hanem parancsolta:
– Bízzuk a kolostort Mennybéli Atyánkra, magunk pedig fussunk szomszéd erős várba, mert bizony hajszálon függ élete annak, a ki otthon marad, kit a magyar itt kap.
Mindenki elfutott, csak a félkegyelmű Heribald barát ült veszteg s forgatta kezében olvasóját buzgón.
Szólott sietősen a barátok feje, mikor őt így látta:
– Siess, fiam, velünk, itt ne találjon az emberevő magyar.
Felelé Heribald jámbor képpel:
– Én nem; sarum talpa immár lekopott, mást kértem, de hiába kértem, nem adtak. Azért is itt maradok biz’ én, mert ha mind elmentek, őrzetlen maradna az egész kolostor.
Sem kérés nem használt, sem parancsoló szó, Heribald ott maradt, hogy őrizze a vén kolostor falait.
Gyenge elméjűnek tartották, azértlan imádkoztak érte és ott hagyták szépen Isten oltalmára.
Heribald pediglen várta, hogy jöjjenek a szörnyű magyarok, s ha tetszik, süssék meg, ha tetszik, egyék meg, de ő saru nélkül egy tapodtat sem tesz ki a kolostorból. Ült az ajtó mellett s szemelgette szépen olvasója szemét, s imát morzsolgatott.
Jöttek a magyarok, s a vezér döngette buzogányával a kolostor kapuját:
– Nyisd ki, pap, a kaput!
Heribald letette olvasóját, ment és kaput nyitott szépen, mintha mondta volna:
– Régóta vártalak, jó, hogy megjöttetek.
Jámbor ábrázattal úgy álla előttük, mint aki félelmet szivében nem ismer.
Megszólalt a vezér:
– Beszédjét nem értjük ez emberállatnak. Hozzátok a papot, a kit minap fogtunk, az tud a nyelvünkön és ezét is érti.
A fogoly pap aztán megértette őtet, s annak rendje-módja szerint így beszéltek:
– Hol vannak a papok?
– Hol, jó helyen vannak, püspök városában, ott megtaláljátok.
– Miért maradtál itt egyedül?
– Nincs sarum, lekopott a minap mind a két lábamról, a fapapucs pedig feltöri a lábam. Aztán bitangjában csak nem hagyhatom itt az öreg kolostort.
Kaczagott a vezér ezen a beszéden, s mondá vitézeinek:
– Ujjal se bántsátok ezt a jámbort, mondom, mert esze hiányos.
Aztán kérdezte:
– Nosza, jámbor, vezess a kincses kamrába, mert vagyon sok kincse keresztény papoknak!
Heribald vezette, hova parancsolták. Azt sem mondta, hogy van, azt sem mondta, hogy nincs. Azért vannak annyian, hogy majd megkeressék.
Keresték… keresték, sehol sem találták, pedig a kolostort tűvé tették érte.
– Hová dugtátok el, beszélj, vagy… – Nem mondta tovább a vezér, mert Heribald arczára hirtelen tekintett, és azon az arczon nyilván való vala a nagy együgyűség.
– Hol van a pinczétek?
– Azt már megmutatom, – vigyorgott a barát, mert a bort szerette, s gondolta magában, ha ők isznak, nyilván én is ihatom majd.
Sok derék hordó volt a pinczében telve tüzes borral, mert a jámbor atyák tudták: e földi dolgok közt mely nagy áldás a bor.
Egyik magyar legény nehéz buzogánynyal beveri fenekét legnagyobb hordónak csak legénykedésből vagy azért, hogy tudja, vagyon-e benne bor. Bizony szinültig volt, mert a repedt deszkán vékony sugarakban kifele csordogált.
Nosza kapja magát együgyű Heribald, kezét reá teszi a magyar vállára és így leczkézteti:
– Megállj te, ne locsold el a legjobbik bort, bizony szomjan veszünk, ha innét elmentek, az egész kolostor.
Ezt sem vették zokon hóbortos baráttól, mert, hogy szörnyen tetszék nekik bátorsága, kiváltképpen pedig kövér ábrázatán a furcsa vonások.
– Ne búsulj, te sógor, – vigasztalták őt meg – szomjan te nem veszel, megitatunk téged, kolostor borából annyi kijut néked a mai áldott nap, hogy holtod napjáig nem felejted azt el.
Úgy is cselekedtek, a mikép mondották. Lakomát csaptak a kolostor kertjében, minőt nem láttak még az öreg, szent falak. Juhokat levágtak, ökröket sütöttek, hordókat görgettek fel a nagy pinczéből, szaporán azokat csapra verték, s Isten szabad ege alatt fűbe heveredtek, hogy hozzá lássanak ingyen áldomáshoz.
Heribald csak nézte, miként iszszák meg papok drága borát, miket évek alatt gyüjtögettek össze a jámbor hivektől szent adó fejében. Görbe tülkök váltak ivópoharakká, minden magyar újra töltötte meg, s aztán emelé szájához, mikor a szájától elvette: nem vala csöppnyi bor sem benne. Igy tudtak ők inni, a derék legények.
Csak nézte Heribald távolabbad állva, s maga sem tudta mint, de közelebb lépett, merthogy neki is már kiszáradt a torka hosszú ácsorgásban. Egyszer csak megszólalt:
– Illenék, azt tartom, hogy abból a borból nekem is adjatok, mert nyilvánságosan én volnék a gazda.
– Gazda ugyan nem vagy, borotvált pofájú, hanem azért igyál, magadéból ingyen. Itt a tülök, hajtsd ki, hadd lássuk, birod-e?
Heribald istentől egy titkos fohászszal bocsánatot kére a mián, hogy ime pogánynyal egy edényt emel szent szájához, azonban átvette a borral telt tülköt, s inni akart abból. Csakhogy egyik magyar elrántja szájától és reá kiált, hogy:
– Nem tudsz emberséget? Mielőtt a bortól nedvesülne szájad, köszöntsd fel a tülköt azokra, kik adták. Ezt mondd, német: Iszom magyar jóvoltára!…
Heribald utána mondotta, a hogy tudta; kaczagják-e, nem-e, mit se gondol azzal, csak öreg kortyokban szedi be a jó bort, és mikor végső cseppig mind magába szedé, Isten bocsássa féleszű bűnét, de még ráadásul csettint is utána, bizonyságul annak, hogy jó volt bizony az, csupán egy a hija – kicsiny bor fér belé a magyar tülökbe.
A fogoly német pap imádkozik halkan, Heribald bűneért imádkozik nyilván, a ki nem átallott egy tülökből inni Istent nem ismerő pogány magyarokkal.
Izes falatokat osztogatnak széjjel, parázson sült czombját a kövér birkáknak, s a mint hozzá látnak a magyar vitézek, Heribald is int, hogy afféle jóféle néki sem ártana.
Észre veszi ezt a magyarok vezére, s ekképpen kiált fel széles jó kedvében:
– Adjatok a papnak, mert csurog a nyála. Német birka lába őt is kövérítse, látjátok ösztövér szegény, mint a harcsa, éhen meg ne haljon szemeink láttára, mert rossz hirét költi vendéglátásunknak.
– Jere no közelebb, szegény német, s egyél. De jól lerágd a húst erről a nagy csontról, mert ha le nem rágod, bizony végezetül megetetjük veled ötven birka csontját.
Heribald ettől sem riadt vala vissza, hanem közéjük ült komoly ábrázattal, s mohón hozzálátott a birka czombjának. Emberül lerágta a sült húst a csontról, és mikor lerágta, oda nyújtá, nézzék, marad-e hús rajta.
Vállát veregették a vidám legények, dicsérték a fogát, s újra megkinálták kolostor borából. Ne mondja, hogy fösvény volt a magyar gazda.
Mikor vége volt a pompás lakomának, a szilaj legények csonttal dobálóztak, egymást czélozgatták, néha-néha pedig Heribald felé is röpült egy-egy darab. De oda se neki, bölcsen tűrte, s vissza dehogy dobta volna.
Majd sípot fuvának, dobok repedeztek, s érczes hangon kezdtek előbb harczi nótát, azután vigabbat, a mint magasabb lett barátok borától a legények kedve.
Heribald hallgatta, kezét áhítattal hasán összetette, mint a jámbor lélek, ki immár kibékült Istennel, emberrel. Ivott is, evett is, sok bőjtölés után kivette volt részét a két földi jóból, a mint eddig soha, mert a vén gvardián nem osztá bő kézzel az ételt meg a bort.
– De nem addig van az! – kiáltott fel egyik, a mint reá vétó szemét a barátra. – Velünk ettél, ittál, vendégszámba mentél, izibe velünk is énekelj, kövér pap, ha nem, szijat vágok a hátad hájából.
Heribald az égre tekint nagy ijedten, int, hogy nem ért hozzá, nem neki való az, Isten szolgájának, de hiába való kopasz ő mentsége.
– Azt fúdd, a mit szoktál, de velünk énekelj!
Heribald énekelt, énekelt jámboran, mert mintsem hátából szíjat hasítsanak, zsolozsmát zengeni Istennek is tetszetőbb.
Azon közben pedig a kolostor bora még jobban felszállott vitézek fejébe. Rendre felugráltak, módos formás lábbal tánczra penderültek, igazándi tánczra, olyan magyar tánczra, melynek méltósága van és nemes tüze. Dobogott lábuknak alatta a mező.
Jámbor Heribaldnak ezt is nézni kellett, de nemcsak hogy nézte, gyönyörködött benne.
Nem pihen az ördög dévaj magyarokban, mert nagy mókamester a bor gőze, ime rá mordul az egyik bámuló barátra:
– Halljuk a fapapucs kopogását, német; puha fűbe ugrálsz, nem kopik a talpa. Ugorj egyet-kettőt, perdülj német tánczra. Nem is első, bizony nem is lesz utolsó, magyar a németet hogy megtánczoltatja.
Szabódnék Heribald, a szemét forgatja, de kikötni nem mer, ki merne kikötni tüzes legényekkel, ha azt nem akarja, hogy szijat vágjanak háta közepéből.
Sípszóra, füttyszóra, pajkos énekszóra nagy ügyefogyottan ide-oda ugrál, hogy merő nevetség, rég nem látott tréfa, s a mint ígyen látják, a jó kedvű ficzkók, ez is megforgatja, az is megforgatja, hogy Heribald feje beleszédül furcsán.
Ha őt a gvardián így meglátta volna!… Pedig a gvardián, ha ő reked ottan, maga is aligha nem így járta volna.
A mint legjavában vigadoznak vala, messziről harsogva tárogatósípnak öblös hangja támad.
Tánczoló legények megállanak mindjárt, fűben heverészők menten felugrálnak, fegyveröket kapják, pányvás lovaikat előkeresgélik, s tíz percz multán állnak indulásra készen, mert társaik hívják új hadi próbára, vitézi kalandra.
Egyedül marad a kolostor lakója, néz utánok jámbor Heribald, és – Isten bűneül neki, szegény fejének ne vegye, – gondolja magában:
Mikor jöttök vissza, jókedvű legények?…
Így esett, nem máskép, szentgalleni eset.