Mi történt azután?
Szomorúra fordul mesemondó arcza, mikor ezt elmondja. Panaszos a nóta, mely szól hún-romlásról, országbomlásról, világot betöltő láng kilobbantáról.
De azért csak ezt is hallgassátok végig, késő maradéknak okulásul szolgál. Két fia maradott a nagy Etelének, kettő, kiről beszél énekmondók szája.
Ildikó fiáról, heves Aladárról, s görög császárleány húnkedvelt fiáról, az ifjú Csabáról.
Melyiknek fejére tegyék a koronát, melyik ülje meg a trónt Etele után? Aladár idősebb, Csaba a kedveltebb, apa-örökségből miként osztozzanak. Legfőképpen pedig kié legyen a kard, melyet Hadúr küldött hajdan Etelének.
Az a kard, mely ott függ a fegyveres házban, tilalmas belépni oda halandónak, száz hún vitéz őrzi, titkos zárú lakat. Tolvaj onnan ki nem lophatja másodszor, rejtekútja nincsen a fegyveres háznak.
Küld-e vajjon csodát, s csodaálomlátást a húnoknak Hadúr, vagy megelégelte ő csodás kegyelmét, s mind ráárasztotta áldását Etelre, s többre nem hajlandó.
Húnok elméjében tanácstalan kétség. Ki Aladárt látja, ki Csabát méltónak; elsőszülött jogát hánytorgatja amaz, ennek császárlánytól való származása. Hadúr dönthet itt csak, ha Hadúr nem: a kard.
Ősz táltos kérdje meg Hadúr akaratját, abba belenyugszik a két királyfiú, az ellen Ildikó, az anya sem szólhat, kit emészt anya-szív ő szülötte miatt.
Táltos bölcseségét sokra tartja a hún, ámbátor a kétség éket ver szivébe nehezen hivőknek. A kinek Hadúr az Isten kardját szánja, azé lesz… azé lesz a húnok országa…
Bőjtölve három nap és három éjszakán, vigyázta a táltos a futó felhőket; szálló madaraknak röptét megfigyelte, a áldozati állat nemes részét kémlé. Hadúrt dicsőítő éneket mormogva, kére tőle látást, kére igazmondást.
Harmadnapon szólott és ezeket mondta:
– Rossz jeleket láttam, húnok, mért tagadnám? Felhők szakadoztak a levegő-égben, nyugat felől varjak károgva röpültek; vala a fehér ló jonha bűzhödt, s ránczok zűr-zavara szemem látását zavarta. Hadúr meg nem szólalt, hiába könyörgék… Úgy félek e naptól, de még inkább félek jövendő napoktól. Felhők szakadoztak, az elébb azt mondám, jaj, kétfelé válik húnok erős népe; a levegő-égen nyugat felől varjak károgva repültek: rabszolgák ezrei lehetnek e varjak, s népek bilincsének csörgetését hallom; a fehér ló jonha bűzhödt volt és ránczok zűr-zavara rajta: úgy félek, hogy Hadúr haragszik a húnra, s miként én hiába kerestem titkos jelt, hiába keressük Etele házában Isten csoda-kardját…
Szivet elszorító aggodalom szállott a húnok szivére. Soha ilyen látás, soha ilyen jóslat! Majd pediglen zúgás tört ki száz torokból.
– Hozzátok ide a Hadúr csoda-kardját!
Hozzátok ide, hej, könnyű volt mondani, de ki hozza?… Ime, Ildikó a fiát, Aladárt biztatja, húnok nagy csoportja Csabát küldé érte. Menne is Aladár, hozná is a kardot, derekára kötné, meg is megtartaná, de felszólal Csaba:
– Eredj te utána, Hadúr vén szolgája, más kéz ne illesse Etele kezéből kihullt csoda-kardot. Kinek Hadúr adja, az viselje eztán, bitang kézben úgyis nincs annak ereje, aczél lesz, a mint volt jó Buda kezében, tudhatjátok, húnok.
Csaba királyfiú szavát meghallgatták, s ment az öreg táltos, hogy hozza a kardot. Talán a látása, kard titkos betűje jövendőlátásra megihleti őt is.
Szemökkel követték a főtáltost, merőn néztek hó-hajára, hosszú szakállára, meggörnyedt vállára. Kivánságtól égtek, hogy újfent láthassák hosszú idő multán azt a csoda-kardot, mely világ urává tette nagy Etelét, s hatalmas nagy néppé Húnor ivadékit.
Századokká nőttek a perczek, míg várták táltos visszatértét a fegyveres házból.
Ott jön… tántorogva szédül ki az ajtón, kezével Hadúrnak mennyboltja felé int, iszonyú rémület üli fakó arczát, s tompa, hörgő hangon, mintha sírból szólna, im ezeket hörgi:
– Nincsen a kard… nincs… nincs… Hadúr visszavette… se híre, se nyoma… hüvelye üresen lóg a falon… Vége… vége a húnoknak…
Ezeket mondja és arczczal földre bukik a tehetetlen agg, s több szavát nem hallják.
Jéggé fagyott a vér a húnok szivében, ott állnak, nem szólnak, szemök reá mered táltos tetemére… S mintha nagyhirtelen vaksötétség lenne, szemöknek világa omló könyben elvész…
– Vége a húnoknak!… Ezt mondta a táltos, ezt hallják szünetlen, mintha a fülökbe haragos Hadúrnak mennydörgése zúgná… Vége a húnoknak… Vége a húnoknak!…
S aztán, hogy a dermedt szivek megmozdultak végre, hogy a lekötött nyelv megmozdult a szájban, két kiáltás hallék, egymást fojtva, ölve:
– Aladár a király!
– Csaba király éljen!
Hún-bércz visszaverni vaj’ melyiket fogja? Kétfelé szakadt nép, mire válik sorsod? Igazat mondott-e halálos perczében húnok agg táltosa?
– Vége a húnoknak…
A szomorú ének szomorú kezdete.