Agg Zoárd jóslata hazug beszéd nem volt. Hétszer újúlt meg a hold, s aztán még kétszer, hogy Emese fiut szüle a világra.
Adaték pediglen Emese fiának Hadúr akaratja szerint az Álmos név, de azért úgy hívták Nagy Magyarországban, hogy a Turul fia. Mert nyilvánságos volt, hogy Hadúr magának őt kiválasztotta, s táltos szava szerint a jövendő reá nagy reménynyel virradt.
Magyar ivadéki erőteljes, izmos, napbarnított arczú legények valának. Puha kényelemnek ártalmas maszlagját anyaédes tejből nem szivta a gyermek, azután is, hogy nőtt, gyengévé nem satnyult a sik rónaságon, félelmet nem ismert, erejét megedzé vadakkal csatázva, hő melegétől a napnak el nem bágyadt, tél fagya nem fogott ki egykönnyen rajta.
És mégis köztük is kivált Ögyek fia.
Gyermeksorban is magyar gyermekek közt játékban legyőzte valamennyi társát. Ő volt a vezérök, ha sorba kiálltak s levegő madarát íjjal czélba vették, vagy birokra keltek a harmatos gyepen, s futó viz habjába úszva elmerültek. Álmossal fölérni egy sem tuda köztük, de azért irigység őket nem bántotta.
Hogyha néha napján, kődobó parittyán, vagy fakardon, puskán összemarakodtak, és ökölre mentek villogó szemekkel, égő ábrázattal, s kiki magának az igazát kivánta: Álmos szétriasztá az ölre menőket, csengő érczhangjával visszariasztotta s mikéntha embernyi ember volna, bölcsen tett ő igazságot.
Abban megnyugodtak, kezet szorítottak, s a békesség állott. Mely lelki örömmel nézte dali fiát a szerencsés Ögyek. Benne ápolgatta földi reménységét az egész nemzetnek, s ha beszélt nagy múltról, a hún dicsőségről, Etele királynak nagy birodalmáról, immár nem sóhajtott, hanem szította a gyermek szive lángját, mely hamar kilobbant, és azontúl nem volt emberi hatalom, mely onnan kioltsa.
Történt pedig egyszer, hogy Ögyek apát a mulandóság szele megcsapta, s érezte hamar kimulását.
Szerette ő fiát sátrába hivatta s beszélt neki bölcsen, szívére kötötte végső akaratját:
– Fiam, szólít Hadúr, el kell hát búcsúznom. Oda megyek, a hol Magyar apánk vár rám, s várnak a többiek a híves berekben, kikről nektek csak az emlékezet beszél. Ott föllelem őket, húnmagyar apákat, s látom szemtől-szemben Etelét, a nagyot, a legnagyobbat, ki eddig köztünk termett. Reád marad a ház, reád a nagy család, melynek eddig voltam apja: az Érd-nemzet. Tisztességben, hirben eddig elsők voltunk, gondod legyen rá, hogy utolsók ne legyünk, hanem becsületben előbbre haladjunk. Öreg ember vagyok, tanácsomat kövesd, mert ingyen sem válik egykor ártalmadra. Hadúr szeret téged, s nagy munkára szemelt már akkor ki téged, mikor napvilágát meg sem pillantottad.
– Tudom apám, tudom.
– Kevésbe ne vegyed soha ezt az intést! Őseid hazáját, ha majd el kell hagynod, egyedül ne menj el, mert kevesen lesztek; vidd el a hét törzset, száznyolcz nemzetséget, de ne légyen annak száznyolcz akaratja és ne legyen annak hét vezére, fiam! Ha széthúz, szétbomlik, ha eggyé forr, megáll, s Urdung gonoszsága sem vesztheti el majd. Imhol a tanulság, amit örökségül ránk hagyott Etele. Vaskeze markolta üstökét a húnnak, és nagygyá lett a hún Etelnek általa; mikoron pedétig ketté szakadt a hún: rabszolgák férgei mohón beléestek s darabokra rágták.
– Eggyé forrasztom én a hét törzset, apám!
– Hadúr adjon erre módot s tehetséget, mert nagyobb a munka, hogysem hinnéd, Álmos. Úgy áll az akarat hét ember szivében, mint a vadkan hátán az ezernyi serte. Irigység, gyávaság, visszavona, kétség feni kését mind az egyetértés ellen. Hanem valamit még ez utolsó perczben, hogy ki ne felejtsek apa-tanácsomból. Ha úgy esik minden, amint Zoárd mondá, s honszerző utadra viszed Magyar népét, s ád hadi szerencsét igazságos Hadúr; s ha kemény csatákban tiétek lesz majdan Etele országa, mint apai örök; úgy neveld a népet, hogy oldott kéveként később se hulljon szét, hogy a mit szereztek harczra termett karral, tiétek maradjon s unokáitoké lesz százados soron mindvégig a haza. Mert könnyebb szerezni dicsőséget, fiam, mint azt megtartani, mit mástól elvettünk…
Ezeket mondotta Álmos apja halkan, s mikor elmondotta, szeme lecsukódott, és elaludt benne csöndesen az élet.
Érd nemzetségének Álmos lett a feje.
A míg gyermek vala, gyermekek közt első, mikor férfiúvá sarjadt, férfiak közt. Ujjongva emelték vállaikra s mondák:
– Szavad megfogadjuk, sátradat megvédjük, s a merre te viszel, nyomodból eltérni nem lesz köztünk gyáva!
Nem sok idő telt el, s Nagy Magyarországon hire neve ismert volt Ögyek fiának. Közelebb a törzsek vezérei jöttek, meg-meglátogatták, szavában megbiztak. Kabala tejénél szókat váltogatva, megerősödött a barátság közöttük.
Gyakran szóba hozták azt a csoda-látást, mely Álmost előre nagy dologra szánta, s kérdezték: mikor lesz? Mikor indul útnak?
Álmos pedig így szólt:
– Csak az időt várom, már nem soká késik. Hiába mondanám, magam sem hinném el, hogy maradásom van idehaza nékem. Álomban, imetten látom azt a földet, ahol hajdanában nagy Etele székelt, tudom, hogy az a föld a mi örökségünk, de várnom kell, a míg annyi magyar szive buzdul fel az útra, a mennyi nekem kell. Mert tudjátok meg azt hat törzsnek vezéri, hogy nehéz munkához ember kell a gátra; ha innen kitesszük lábunkat, más helyen kósza, bitang néppé a magyar ne légyen, hanem fészket verjen, s miként a lombos fa gyökere szálait ezerfelé szépen eressze és azzal úgy megkapaszkodjék hazája új földén, hogy eget és földet rázó fergeteg se tépje azt gyökerestül ki. Ezért vártam eddig.
Szólott a hat vezér:
– Álmos, ha ránk vártál, tudd meg, készen állunk!
Álmos boltozatos kebelében ekkor megdobogott a szív, s szárnyas szóval mondá:
– Hadúr úgy segéljen, most már nincs mért várnom, ha ti azt mondjátok, hogy követtek engem. Magyarok hét törzse volnánk: Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Tuhutum s jó magam; hét nagy törzsnek ura és messzeágazó száznyolcz nemzetségnek. Karjaink erejét, ha mi összetesszük, ki riaszt el minket? Hadúr… Hadúr… Hadúr, Álmos csak ezt várta, most már útra fel hát, Etele országa lesz a hadi zsákmány, Etele hiréből szakitsunk virágot!
Igy kerekedett fel a Hét Magyar s velök a száznyolcz nemzetség új hazát keresni Hadúr jó voltából…