– Anyu megfejtette a találós kérdést – újságolta a Kisfiú másnap Rémusz bácsinak.
– Már hogyne fejtette volna meg! – felelte az öreg. – Hiszen én magam mondtam el neki ezt a mesét, nem is olyan régen: alig harminc éve.
– Harminc éve… – ismételte a Kisfiú. – Mennyi az?
– Hogy is magyarázzam meg? – tűnődött Rémusz bácsi. – Hány éves vagy most?
– Öt.
– Hát akkor hat olyan kisfiú, mint amilyen te vagy, együttvéve éppen harmincéves.
– De hát itt nincs hat kisfiú! Itt csak én vagyok, egyedül!
Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét.
– Úgy látszik, nem érted – mondta. – Nem baj. Jövőre iskolába kerülsz, és akkor meg fogod érteni.
– Jó – felelte a Kisfiú. – De most mesélj olyant, amit mindjárt megértek.
– Elmondom, hogy ugrasztotta szét Róka úr vendégeit a Nyúl – mondta Rémusz bácsi.
Képzelhetni, hogy a Róka nem valami nagyon szerette a Nyulat, mert folytonosan túljárt az eszén, és némelykor borsos tréfákat eszelt ki a rovására. Pedig, őszintén szólva, a Róka volt a hibás a dologban, hiszen a legtöbbször ő kezdte az ingerkedést, huzakodást. De hát akárhogy is, annyi bizonyos, hogy nem szerette a Nyulat.
Ezért volt az, hogy egy alkalommal, amikor nagy vendégséget csapott, mindenkit meghívott a házába, aki valamit számított a környéken, csak éppen a Nyulat nem.
“No, megállj – dohogott magában a Nyúl. – Szerzek én magamnak mulatságot, különbet, mint amilyent te rendeztél volna!”
Estefelé a vendégek összegyűltek a Róka házában.
Róka úr ülőhellyel kínálta őket, ahogy illik, Rókáné pedig ételt, italt hordott fel.
– Tessék, kedves barátaim, egyenek-igyanak! – biztatta a vendégeket. – Váljék kedves egészségükre!
A vendégek nem kérették magukat: falatoztak, hörpölgettek, jókedvűen tereferéltek.
– Hol marad a Nyúl? – kérdezte egy kis idő múlva a Medve.
– Az ám! Mi van a Nyúllal? – tudakolta a Teknős. – Az olyan mulatság, amelyből a Nyúl hiányzik, felét sem éri!
– Csak nem mulasztottad el meghívni? – kérdezte a Borz.
– Jaj, dehogyis mulasztottam el! – füllentette a Róka. – Hívtam, nem is egyszer. Csak hát, az igazat megvallva, a Nyúl nem valami jó barátom, mert folytonosan túljárok az eszén, és némelykor borsos tréfákat eszelek ki a rovására.
– Elég rosszul teszed! – felelte a Teknős. – Rá is fizethetsz.
– A Nyúl a hibás a dologban – védekezett a Róka -, hiszen a legtöbbször ő kezdi az ingerkedést, huzakodást. De hát akárhogy is, annyi bizonyos, hogy nem nagyon szeret engem.
Mit csinált eközben a Nyúl?
Felment a háza padlására, és a régi lomok alól előkeresett egy csörgődobot. Leverte róla a port, és mindjárt ki is próbálta a hangját: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm…
– Hogy került csörgődob a Nyúl padlására? – érdeklődött a Kisfiú.
– Az a dob még a Nyúl papájáé volt. És az is az édespapájától örökölte.
– És a Nyúl papájának az édespapája kitől kapta? A tánctanártól?
– Persze hogy attól! És a tánctanár a másik tánctanártól. És a másik tánctanár a harmadiktól.
– És hogy a harmadik tánctanár kitől kapta, azt nem tudod? – kérdezte a Kisfiú.
– Nem, azt nem tudom – felelte Rémusz bácsi. – De hallgasd meg, hogy mit csinált a Nyúl a dobbal.
A Nyúl halkan odasettenkedett a Róka házához. Nem is kellett valami nagyon halkan settenkednie, mert odabent akkora volt a zsivaj, hogy amúgy sem hallották volna meg a lépéseit.
Megállt az ablak alatt, és rávert a dobra: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm!
Elsőnek a Mosómedve figyelt fel a zajra.
– Mi az? – kérdezte. – Talán az ég dörög?
A Farkas is fülelt.
– Mintha jégeső kopogna – mondta.
– Inkább távoli lódobogásra hasonlít – vélekedett a Borz.
A vendégsereg lassan elcsendesedett.
Didi-bumm! Didi-bumm! Didi-bumm! – hangzott a dobszó.
– Nem dörgés ez! – rázta a fejét a Medve.
– De nem is jégeső! – állapította meg a Farkas.
– Sőt még csak nem is lódobogás! – jelentette ki a Borz.
– Hát akkor mi lehet? – tűnődtek a vendégek.
– Talán bizony… – szólt a Tehén. – Ki sem merem mondani! – Felállt a helyéről. Egy kicsit reszketett a lába.
– Szíves elnézésteket kérem, tisztelt barátaim – mondta akadozó nyelvvel -, de nekem most mennem kell. Megígértem a gyermekeimnek, hogy nem maradok sokáig.
– Én is ezt ígértem – indult a Kecske is.
– Ejnye, csak nem ijedtetek meg egy kis lármától? – marasztalta őket a Róka. – Még csak most sül a konyhán a fánk, most forr fel a borleves.
De azoknak már beszélhetett: a Tehén is, a Kecske is kilódult az ajtón, és futott hazafelé.
– Tessék, egyetek-igyatok! – igyekezett a Rókáné felvidítani azokat, akik ottmaradtak.
Hanem akkor megint felhangzott az ablak alatt: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm!
A Róka odalépett az ablakhoz, kikiáltott a kertbe:
– Ki az? Ki jár itt?
Didi-bumm! Didi-bumm! Didi-bumm! – csak ennyi volt a válasz.
– Annyi bizonyos, hogy nem állati hang – mondta a Teknős.
– De nem is emberi – tette hozzá a Borz.
– Hát akkor miféle? – tanakodott a Róka.
A Medve felállt a helyéről.
– Nem akarok megijeszteni senkit – szólt tétován. – Csak éppen megjegyzem, hogy egyetlen olyan teremtménnyel találkoztam életemben, amely sem emberre, sem állatra nem hasonlított.
A Farkas szájában megállt a falat.
– Én is – suttogta.
– Én is – mondta a Róka, és távolabb húzódott a nyitott ablaktól. – De hiszen ez akkor nem más, mint a félelmetes…
– …a nagy erejű… – rebegte a Medve.
– …a nagy étvágyú… – nyöszörgött a Farkas.
– Öhöm-Böhöm! – sikoltott fel a Rókáné, és ettől még azok is megrémültek, akik eddig nyugodtan ettek-ittak az asztalnál.
Még Mezeiné asszonyság és a lányai is felugrottak (pedig hát ők igazán jól ismerték Öhöm-Böhömöt), és az ajtó felé igyekeztek. Didi-bumm! Didi-bumm! Didi-bumm! – hallatszott az udvarról.
– Meneküljön, aki tud! – rikoltotta egy ijedős, süldő korú vadmalac-kisasszony, és szüleit sem várva, mindjárt ki is rugtatott a szabadba.
Lett erre kavarodás! Az állatok egymást lökdösték, taszigálták kifelé.
Nem telt bele egy perc: házigazdástul, háziasszonyostul rohant, amerre látott, az egész vendégsereg. Csak a Teknős maradt ott az udvaron, az is csak azért, mert jobban bízott a páncéljában, mint a lábában.
A Nyúl pedig belesett az ablakon, és látta, hogy üres a ház.
“Most rajtam a sor! – nevetett magában. – Remélem, azóta megsült a fánk, felforrt a borleves!”
Leült az asztalhoz, és nekilátott a falatozásnak, italozásnak. Talán egy kicsit többet is evett-ivott a kelleténél: nem vette észre, hogy az idő erősen halad. Még arra sem figyelt fel, hogy Rókáék meg a bátrabb vendégek: a Medve, a Farkas, a Borz lassan visszasompolyognak a házhoz.
A Róka belesett az ajtón.
Intett a többieknek, hogy azok is nézzék, ki falatozik, italozik odabent az asztalnál.
Megmérgesedett a Róka, odaugrott a Nyúl elé, és elrikkantotta magát:
– Most már tudom, hogy ki az a félelmetes…
A Medve átvette a szót:
– …az a nagy erejű…
A Farkas folytatta:
– …az a nagy étvágyú…
– Öhöm-Böhöm! – fejezte be a Rókáné.
– Hát ide figyelj, te félelmetes, nagy étvágyú, nagy erejű Öhöm-Böhöm! – kiáltotta a Róka. – Most az egyszer nem te nevetsz utoljára!
– Nem bizony! – vicsorgatta a fogát a Farkas.
Még a szelíd Medve is így vélekedett:
– Bizony, ezért a rossz tréfáért megérdemled a büntetést.
– Azt ajánlom, dobjuk a folyóba! – mondta a Róka.
A többiek helyeseltek.
– Messze van a folyó! – vetette ellen a Nyúl.
– Van időnk! – felelte a Róka. – Majd csak odaérünk hajnalig!
– Csakhogy én nem bírok ám járni! – jelentette ki a Nyúl. – Idejövet beleestem az árokba, kibicsaklott a bokám.
– Mankót kapsz, azzal elbiceghetsz a folyóig – mondta a Róka.
– Mankót? Az jó lesz, nagyon jó! – helyeselt a Nyúl. – Gyerünk, hadd keressek egyet.
Valamennyien kimentek az udvarra. A Nyúl kihúzott egy vastag dorongot a tűzifarakásból.
– Ezt választod? – furcsállotta a Medve. – Hiszen megemelni is alig bírod!
– Ilyen kell nekem – felelte a Nyúl.
– Ha ilyen kell – vont vállat a Róka -, hát csak vigyed!
Elindultak a folyóhoz. A Nyúl a nehéz dorongot vonszolva, sántikált a partig. Ott megálltak.
– Most véged van, Nyúl koma! – szólt a Róka. – Mert most mindjárt a vízbe hajítlak!
– Nem hiszem – mosolygott a Nyúl.
– Nem hiszed? – csodálkozott a Róka. – Aztán miért nem?
– Azért, mert én magam ugrom bele! – válaszolta a Nyúl.
S azzal, hóna alatt a vastag doronggal, hirtelen belevetette magát a folyóba.
Nagyot csobbant a víz, összecsapódott a Nyúl feje fölött.
Most mi lesz vele? Hiszen a Nyúlnak sok tudománya volt, de úszni sohasem tanult meg!
Nem kell azt félteni! Egy pillanat múlva újra felbukkant a feje a víz színén. Még arra is kedve volt, hogy nevetve odakiáltson a parton gyülekező állatoknak:
– Ha véletlenül Öhöm-Böhömmel találkoznátok valahol, mondjátok meg neki, hogy tiszteltetem!
Hogyan? Hát mégis megtanult úszni a Nyúl?
Nem, a Nyúl nem tudott úszni. Hanem az a vastag dorong, amelybe kapaszkodott, az könnyen, biztosan úszott a víz színén.
– Kész? – kérdezte a Kisfiú.
– Kész – felelte Rémusz bácsi.
– Ez nem volt nagyon-nagyon szép mese – mondta a Kisfiú.
– Nem? – csodálkozott az öreg. – Miért nem?
– Mert a Nyúl irigy volt a vendégekre a sok jó ennivaló miatt, és irigynek lenni nem szép dolog.
– Ebben van valami – bólintott Rémusz bácsi. – De hát ilyenek az állatok: még a legderekabbnak is akad egy-két hibája.
– És a Rókánál ott volt a Medve is és a Teknős is – folytatta a Kisfiú – és sok más jó állat, és egyik sem mondta, hogy ne dobják a vízbe a Nyulat. Pedig ezt kellett volna mondaniuk.
– Azt hiszem, igazad van – válaszolta Rémusz bácsi. – Ezt kellett volna mondaniuk.
– Nem volt nagyon-nagyon szép mese – ismételte meg a Kisfiú.
– Sajnos, a mesékkel úgy áll a dolog – magyarázta az öreg -, hogy nem mindegyik egyforma szép. Van köztük ilyen is, olyan is.
– Ez nagyon szép volt – mondta a Kisfiú.
– De hiszen az előbb azt mondtad, hogy nem volt nagyon szép!
– Azt mondtam, hogy nem volt nagyon-nagyon szép. Csak nagyon szép volt.
– Akkor nincs baj – felelte Rémusz bácsi.
– Nincs – mondta a Kisfiú.