Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy király, s annak tizenkét fia. Szép, erős legény volt a tizenegy idősebb fiú, hanem a legkisebb olyan gyönge teremtés, hogy egy kicsi szél is könnyen elfuvinthatta volna.
Ez a kicsi királyfi mindég a porban s hamuban játszadozott, s el is nevezték a bátyjai Hamupipőkének.
Telt-múlt az idő, a királyfiak már házasulandó legények voltak, s azt határozták, hogy elmennek világgá, s addig meg sem állnak, míg olyan házra nem találnak, ahol éppen tizenkét leány van, mind egy anyának a gyermekei, azokat aztán feleségül veszik. Azám, de mégis meggondolták a dolgot, s Hamupipőkét nem vitték magukkal, mert attól féltek, hogy emiatt a gyönge, sindevész* legényecske miatt még ők sem kapnak feleséget.
Útnak indult a tizenegy királyfi aranyszőrű paripákon, s Hamupipőke otthon maradt, de nem játszadozott többet a hamuban, hanem keserves sírás közt kiment a város végére, ott járt-kelt fel s alá. Amint ott járdogált, megszólítja egy öreg koldus:
– Mért sírsz, Hamupipőke királyfi?
– Ó, hogyne sírnék, öreg koldus, mikor a bátyáim elmentek házasodni, s engem itthon hagytak, nehogy szégyent valljanak velem.
Ne búsulj, Hamupipőke királyfi – mondta az öreg koldus -, csak menj ki az apád ménesébe, vígy magaddal egy tekenő égő parazsat, ott tedd le, s azt a girbegörbe csikót, amelyik a parazsat megeszi, fogd meg, kantározd fel, vezesd ki a városból, a többit aztán bízd rá.
Megköszönte szépen Hamupipőke királyfi a jó tanácsot, volt egy arany a zsebében, azt az öreg koldusnak adta, azzal hazament, s vitt a rétre egy tekenő parazsat. Hát ahogy letette a tekenőt, csak kiszakad a ménesből egy girhes-görhes csikó, s egy szempillantásra felhabzsolja az égő parazsat. Hamupipőke egyszeriben kantárt húzott a csikó fejébe, vezetni kezdi, s ím, alig lépnek egyet-kettőt, olyan hatlábú táltos paripa lett a csikóból, hogy szeme-szája tátva maradt a királyfinak. Meg is szólalt egyszeriben, s mondta Hamupipőkének:
– No, kicsi gazdám, ne keseregj többet, ülj fel a hátamra! Ne félj, csak egyet ugrom, kettőt szököm, s utolérem a bátyáidat, akik most az Óperenciás-tengeren túl járnak, a boszorkánykirályné országában. Hát tudd meg, hogy ennek a boszorkánykirálynénak tizenhárom leánya van, de egyet rejteget, a legszebbiket: ezt nem akarja adni senki fiának. Hanem hallod-e, akármilyen nagy dínomdánom legyen, jól vigyázz, hogy meghalljad az én dobrokolásomat,* mert különben mind a tizenketten halál fiai vagytok.
Felült a királyfi a táltos hátára, s hát, uramteremtőm, egyet ugrott, kettőt szökött, s ott volt már a boszorkánykirályné országában, éppen a királyné palotája előtt. A bátyjai már ott voltak, sétáltak a palota udvarán a tizenkét királykisasszonnyal, illegették-billegették, kellették magukat, de a királykisasszonyok messziről meglátták Hamupipőkét, aki aranyos, gyémántos gúnyában volt, akárcsak egy tündérkirályfi, s mind elejébe szaladtak nagy örvendezéssel. Elejébe mentek a bátyjai is, de nem ismerték meg Hamupipőkét, olyan szép volt, olyan dali volt, hogy bezzeg megakadt a szem rajta.
Lett is mindjárt nagy dínomdánom, de még jóformán az asztalhoz sem ültek, szörnyű dobrokolást kezdett a táltos, s Hamupipőke szaladt ki az istállóba.
– Mi baj, édes lovam?
– Az, édes gazdám, hogy a boszorkánykirályné feni a kést a nyakatoknak. Majd éjjelre egy szobában vet ágyat nektek a tizenkét leányával, balra lesz a ti ágyatok, jobbra a leányoké; de te ne aludjál el, hanem éjfélkor költsd fel a bátyáidat, a lányokat fektessétek a ti helyetekre, ti pedig feküdjetek a lányok helyére, s így a gonosz boszorkány a lányai nyakát nyisszenti el, nem a tiéteket. Azt mondom neked, Hamupipőke, hogy amint a boszorkány kimegy a szobátokból, s lefekszik, illa berek, nádak, erek, ki-ki a maga lovára pattanjon, mert ha a boszorkánykirályné észreveszi, hogy a leányait ölte meg helyettetek, meg nem szabadultok élve a keze közül.
Úgy lett éppen, ahogy a táltos mondotta; jött éjfél után a boszorkánykirályné, egyenest bal felé tartott, s mormogott magában a gonosz lélek, míg a leányai nyakát nyisszentette: így, la, nesztek, majd nektek adom a leányaimat! Mikor aztán azt hitte, hogy nem élnek a királyfik, kiment a szobából, lefeküdt, s aludt, mint a bunda. De csak ezt várták a királyfik, szépen kisompolyogtak az udvarra, lóra pattantak, s elnyargaltak a szélnél is sebesebben. Reggel aztán, mikor a boszorkánykirályné észrevette, hogy a leányait pusztította el, ülhetett már seprűnyélre, vágtathatott a királyfik után, hegyen-völgyön túl voltak azok, a királyné országától egy sánta arasszal odébb. Hiszen csak hogy egy sánta arasszal odébb voltak, mert a boszorkánykirálynénak vissza kellett fordulni az országa széliről. No, hanem utána kiáltott Hamupipőkének:
– Várj csak, Hamupipőke! Jössz te még az én országomba, de itt is hagyod a fogadat!
Föl sem vette ezt a fenyegetést Hamupipőke, de bezzeg a bátyjai megijedtek, s elment a kedvük a házasságtól. Mind a tizenegyen hazamentek, csak Hamupipőke folytatta az útját nagy bátran. Egyet ugrott s kettőt szökött a táltos, s megint csak a boszorkánykirályné országában voltak. Mondja a táltos:
– Hallod-e, kicsi gazdám, megint a boszorkánykirályné országában járunk, hát azt mondom tenéked, hogy se jobbra, se balra ne nézz le a földre, hanem csak mindig a két fülem közt nézz előre.
Hiszen meg is fogadta Hamupipőke a táltos szavát, nem is nézett se jobbra, se balra, de egyszer mégis megfeledkezett magáról, jobbra tekintett, s meglátott a földön egy aranypatkót.
– Hej, édes lovam – mondá Hamupipőke -, de szép aranypatkót látok! Felvegyük-e, ott hagyjuk-e?
– Akár felvegyük, akár ott hagyjuk, mindenképpen baj – felelt a táltos. – Ugye mondtam, hogy csak a fülem között nézz előre!
Hát, ha ennyiben volt, fölvették a patkót, Hamupipőke bedugta a tarisznyájába.
Továbbvágtat a táltos, s Hamupipőke megint csak megfeledkezett magáról, s bal felé talált pillantani. Most meg egy ragyogó szép arany kacsatollat látott a földön.
– Jaj de szép kacsatoll, édes lovam! Fölvegyük-e, itt hagyjuk-e?
– Föl is veheted, itt is hagyhatod. Mindenképpen baj. Ugye, mondtam, hogy ne nézz se jobbra, se balra?
No, ha mindegy, hát föl is vették a kacsatollat, s Hamupipőke azt is a tarisznyájába dugta. De még hét mérföldre sem vágtatott a táltos, harmadszor is oldalt pislantott Hamupipőke, s most egy arany hajszálat látott meg a földön.
– Megállj, édes lovam, megállj! – kiáltott Hamupipőke -, egy arany hajszálat látok a földön. Fölvegyük-e, ott hagyjuk-e?
– Föl is veheted, ott is hagyhatod – mondotta a táltos -, így is baj, úgy is baj. Mondám úgy-e, hogy csak előre nézz?
Fölvették az arany hajszálat is, s vágtatott a táltos tovább, sebesen, mint a szél, még annál is sebesebben. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást repült a táltos, akkor hirtelen leereszkedett a földre, nagyot dobbantott a lábával.
Mondta Hamupipőkének:
– No, édes gazdám, itt vagyunk a naplementi országban, éppen a király városában. Eredj a királyhoz, majd befogad téged az igáslovak mellé, de rólam se feledkezzél meg.
Abban a szempillantásban a táltosból megint girhes-görhes csikó lett, ott maradt az út közepén, a királyfi pedig ment egyenest a király színe elé. Hát csakugyan igaza volt a táltosnak: egyszeriben felfogadta a király az igáslovak mellé Hamupipőkét. Jó dolga volt itt a királyfinak, mikor ült az istállóban, mikor nem, de azért egy hét sem telt belé, úgy meghíztak az igáslovak, hogy szalonnát lehetett volna hasítani a hátukból. De bezzeg csudálkoztak ezen a többi kocsisok, mert Hamupipőke a lovak abrakját mind a korcsmába hordotta, az árán muzsikáltatta magát, soha egy lónak is a hátára sem vakarót, sem kefét nem tett, mégis olyan fényes volt a szőrük, mint a csillagos ég. Nem is volt egyéb a sok árulkodásnál, hogy az igáskocsis így mulatja el a zabot, meg úgy mulatja el, de a király azt mondta a kocsisoknak: hadd mulasson, ördögadta kocsisa, csak a lovai épüljenek.
Hiszen azok épültek is, s két hétre már az igáslovakból lett parádés ló, amin a kocsisok még jobban felbosszankodtak. Fogták magukat, ők is az abrakot a korcsmába hordották, de lett is látszatja, mert egypár hétre a lovak úgy lesoványodtak, hogy kutyának sem voltak valók. Megegyeztek most a kocsisok, hogy meglesik egyszer Hamupipőkét, vajon mi ördöngösséget csinálhat az istállóban. Bekukucskáltak egy este az istálló ajtaján, s hát ott ül Hamupipőke a zabos hombáron, a tenyerében egy arany hajszálat simogat, egyebet nem is csinált a világon semmit. De olyan ragyogó fényesség volt az istállóban, hogy a szemük káprádzott a szertelen ragyogástól. Na, most tudtak, amit tudtak, mentek is reggel a királyhoz, s elmondták, hogy mi csudát láttak.
Hívatja mindjárt a király Hamupipőkét, s kérdi, igaz-e, hogy arany hajszála van.
– Ami igaz, igaz, nem is tagadom, felséges királyom – mondta Hamupipőke.
– No bizony, akkor csak add elé azt az arany hajszálat, fiam, mert az nem szegény kocsisnak való. Ide vele, hadd látom!
Előveszi Hamupipőke az arany hajszálat, átaladja a királynak, de csak a szeméhez kap ez nagy hirtelen: azt hitte, hogy megvakult, úgy a szeme közé csapott a ragyogása. Mikor aztán megint egy kicsit helyre jött a szeme világa, nézte, nézegette, forgatta, simogatta az arany hajszálat, s egyszerre csak azt mondta Hamupipőkének:
– No, te legény, ha azt a leányt, akinek a hajából kihullott ez a szál, ide nem hozod, szörnyű halálnak halálával halsz meg.
Hej, megszomorodott Hamupipőke, nagy erős búbánat nehezedett a szívére, kiment az istállóba, leborult a zabos hombárra, s úgy kesergett magában. Hát egyszerre csak betoppint a táltos csikó, s kérdi Hamupipőkét:
– Mért búsulsz, édes gazdám?
– Jaj, hogyne búsulnék, édes lovam, mikor a király ezt s ezt parancsolta nekem, máskülönben halál fia vagyok.
– Azért ugyan ne búsulj, inkább menj vissza a királyhoz, kérj tőle egy véka égő parazsat s egy véka kölest.
Bemegy Hamupipőke a királyhoz, mondja a kívánságát, s mértek neki mindjárt parazsat is, kölest is, azt kivitte az istállóba, a táltos elé öntötte, az pedig egy szempillantásra felhabzsolta.
– Készen vagy-e, kicsi gazdám?
– Készen, édes lovam.
– No, ha készen, én is; kantárt a fejembe, s húzz ki a városból.
Úgy tett Hamupipőke, ahogy a lova mondta. Kihúzta a városból nagy keserves kínlódással, hogy aki látta, dőlt el a kacagástól, de hiszen nem bánta Hamupipőke, hadd kacagjanak, csak egyszer kint legyenek a város határán. Na, kiértek, s ott csak megrázkódott a csikó, s egyszeriben aranyszőrű, hatlábú táltos paripa lett belőle.
Repült a táltos a levegőégben, repült, mint a gondolat, hogy Hamupipőke ki sem nyithatta a szemét, mert egyszeriben leszédült volna. Amikor hetedhét országon is túl voltak, kezdett lefelé szállani, aztán hirtelen a földre toppant, s mondta:
– Nyisd ki a szemedet, édes gazdám!
– Kinyitottam, édes lovam!
– Hát azt a selyemrétet látod-e?
– Látom, lovam, látom.
– A selyemrét közepén azt a szépséges leányt látod-e? Tizenkét leány jár előtte s utána. Hát jól vigyázz! Amint én odaugratok, ragadd meg hirtelen azt a szép leányt, kapd fel a nyeregbe. A többi az én dolgom.
Úgy tett Hamupipőke királyfi, amint a lova mondta. Fölkapta a leányt, akinél emberi szem szebbet nem látott, s elvágtatott vele szélnél sebesebben.
Szaladtak haza a leányok nagy sikoltozással, nagy jajgatással, s jelentették a vén boszorkánynak, hogy mi történt.
Uccu neki! előrántja a lapátot a boszorkány, ráül, utánavágtat Hamupipőkének. De mire nyomába ért volna, Hamupipőke túl volt az ország határán, s tovább a vén boszorkány nem mehetett. Utánakiabált szörnyű átkozódással:
– Megállj, Hamupipőke, tizenkét leányomat miattad megöltem! A tizenharmadikat elraboltad. De még kétszer hozzám jössz, akkor majd beszélek veled.
Eközben föleszénkedett az aranyhajú királykisasszony, mert bizony elájult volt, amikor Hamupipőke fölkapta volt lovára, s kérdezte tőle:
– Kinek viszel, magadnak-e, vagy másnak?
Felelte Hamupipőke:
– Viszlek a naplementi királynak.
Azt mondta a leány:
– Akkor meg is térülhetsz velem, sohasem leszek én a naplementi királyé. Vígy magadnak, a tied leszek.
Mondta Hamupipőke:
– Hiszen én is úgy szeretném, de karóba húzatja a fejemet a király, ha neki nem viszlek.
Egy szempillantás alatt ott voltak a király udvarában. Hej, istenem, nem találta a király helyét örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy eskessék össze, de a leány azt mondta:
– Várjon csak egy kicsit, felséges királyom, elébb hozza el huszonnégy rend bársonyosköntösömet, akkor aztán felesége leszek.
– Jól van – mondta a király -, hiszen majd elhozza ezt is, aki téged ide hozott.
Még meg sem szusszanhatott a táltos paripa, de még Hamupipőke sem, parancsolta mindjárt a király:
– Hintós kocsis, állj elé, hozd el a menyasszonyomnak huszonnégy rend bársonyköntösét, mert különben karóba kerül a fejed!
Mondja Hamupipőke nagy búval a táltos lovának, hogy mit parancsolt megint a király.
– Jól van, édes gazdám, egyet se búsulj! Csak hozzál nekem két véka kölest, két véka égő parazsat, s azzal megyünk.
Vitt Hamupipőke, mit a lova kívánt. Egy szempillantásra fel is habzsolta a táltos a kölest is, a parazsat is. Aztán mintha menni sem tudna, kihúzatta magát a városból. Ottan a városon kívül megrázkódott, ismét aranyszőrű paripa lett belőle, s mondta:
– Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!
Amikor aztán Hamupipőke felült, azt mondta neki a táltos:
– Ismét a selyemrétre viszlek, kicsi gazdám. Éppen most teregeti a selyemréten az a huszonnégy leány a huszonnégy bársonyköntöst. Én majd hirtelen letoppanok, te kapj meg egy köntöst, a többi jön utána.
Hát csakugyan úgy volt, ahogy a táltos mondotta. Ahogy a selyemrét fölé értek, lecsapott a táltos, mint egy saskeselyű, Hamupipőke pedig megkapott egy köntöst. Jött vele a többi. Azzal uccu neki, repültek vissza, mint a szél.
Szaladnak haza a leányok, jelentik a vén boszorkánynak, hogy mi történt. Fölpattan a vén banya egy lapátra. Csak úgy surrogott-burrogott a levegő, amint keresztülhasított rajta a lapát nyele. De hiába, mikor éppen nyomába ért, túlröppent az ország határán a táltos. Utánakiabált a vén banya:
– Megállj, Hamupipőke, tizenkét leányomat megöltem miattad, tizenharmadikat elraboltad, most elvitted huszonnégy rend bársonyköntösét is, de még egyszer visszajössz, s akkor itt is maradsz!
Bezzeg örült a király, mikor Hamupipőke megérkezett a bársonyköntösökkel. Mondta a leánynak nagy örömmel:
– Itt vannak a bársonyköntösök, teljesítettem szíved kívánságát, most már ásó, kapa s a nagyharang választ el egymástól.
– Jaj, még nem lehet – mondotta az aranyhajú királykisasszony -, míg el nem hozod a szépen szóló aranykacsát is.
Hát bizony megint hogy meg sem szusszanhattak. Jött a parancsolat Hamupipőkének, hogy hozza el a szépen szóló aranykacsát is.
Búsult Hamupipőke, de nem búsult a táltos. Mondta neki:
– Csak hallgasd meg jól, amit mondok, akkor aztán ne félj semmitől. A szépen szóló aranykacsa a vén boszorkány palotája előtt van, éppen az ajtó felett, egy aranykalitkában. Amint én lecsapok, te hirtelen ragadd meg a kezeddel az aranykalitkát, bal kezeddel fogd be az aranykacsa száját, mert ha elkiáltja magát, ott hagyod a fogadat.
De hogy történt, hogy nem történt, mikor a táltos lecsapott, Hamupipőke jobb kezével lerántotta a szegről az aranykalitkát, de a bal kezével nem tudta ügyesen befogni az aranykacsa száját, s az elkezdett kiabálni:
– Háp, háp, asszonyom, háp, háp, visznek!
A vén boszorkány éppen a sütőkemence előtt ült. Kapja a szénvonó lapátot, rápattan a nyelére, s a táltos még neki sem iramodhatott, ott volt a sarkában.
Hej, nekikeseredett a táltos! A két hátulsó lábával rúgni kezdi a földet, de úgy, hogy nagy fergeteg kerekedett egyszeriben. Telerúgta földdel a vén banya szemét-száját, s amíg letisztogatta magáról, repült a táltos a levegőégben, s kiabálhatott utána a vén boszorkány. Egy szempillantásra otthon volt a király udvarában.
– Na – mondta a király a leánynak -, itt van a szépen szóló aranykacsa is, most már csakugyan feleségem lész te.
– Jaj, még nem lehet – mondta a leány -, míg az aranyszőrű, aranypatkójú ménest ide nem hajtod!
– De hogy tudjam én azt idehajtani? – kérdezte a király.
– Majd idehajtja – felelt a királykisasszony -, aki elhozta a szépen szóló arany kacsát.
Hívatja a király Hamupipőkét, s mondja neki, hogy így meg úgy, idehajtsa az aranyszőrű s aranypatkójú ménest, mert különben karóba kerül a feje.
Kimegy nagy búsan Hamupipőke. Mondja, hogy mi a király parancsolatja.
– Te csak eredj, hozz négy véka kölest, négy véka égő parazsat mondta a táltos -, majd lesz, ahogy lesz.
Vitt Hamupipőke parazsat, kölest. A táltos felszippantotta az egyik orra likán a kölest, a másikon a parazsat, aztán kihúzatta magát Hamupipőkével a városból, hogy aki látta, eldőlt a kacagástól. Hanem mikor kiértek a város végire, ottan megrázkódott a táltos, lett belőle aranyszőrű, aranypatkójú s hatlábú paripa.
– No, kicsi gazdám, ülj fel a hátamra, s hunyd be a szemedet!
Volt, ami volt eddig, de ami ezután következett, az volt a valami. Olyan magasan repült a táltos, hogy Hamupipőke feje mind a csillagokat verte.
Nagy fergeteg keletkezett mindenütt, amerre repült. Egyszer jobbra, másszor balra rángatta a szél Hamupipőkét. De a szemét a világért ki nem nyitotta. Belekapaszkodott a táltos sörényébe magyarán, aztán egyszerre csak szállani kezdett lefelé a táltos, s hirtelen letoppantott, mit gondoltok, hol? A Fekete-tenger partján.
A Fekete-tengernek a túlsó partján, a selyemréten legelészett az aranyszőrű s aranypatkójú ménes.
– No most, édes gazdám – mondotta a táltos -, ássál nekem egy gödröt, akkorát, hogy én abba beleállhassak, s a fülem se lássék ki belőle.
Előrántja Hamupipőke a kardját, ami nem volt. Kezdi kapargatni a földet, de látja, hogy abból nem lesz gödör. Aztán veszi a fanyelű bicskáját, ami ismét nem volt. Kapargatja a földet, megunja a táltos, s mondja:
– Hagyjad, fiam, majd ások én gödröt magamnak.
Egyet-kettőt rúgott, s megvolt a gödör, abba beleállott szépen, s mondotta Hamupipőkének:
– Na, édes gazdám, most ezt a magas jegenyefát a gödör fölött látod-e? Te csak mássz föl rá, s én háromszor a nyerítésemmel általcsalom a tengeren a ménest. Mikor harmadszor átjönnek, akkor már nem lesznek olyan tüzesek. Te pedig ügyesen ugorj le a hátamra, de vigyázz, nehogy a hátam helyett a földre essél, mert akkor keresztülgázol rajtad a ménes, s a lelkedet is kitapossák.
Fölmászik Hamupipőke a fára, a táltos pedig kiugrott a gödörből. Megállott a tenger partján, s akkorát nyerített, de akkorát, hogy zúgott belé a tenger, s megcsendült belé az egész tartomány. Akkor aztán hirtelen visszahúzódott a gödörbe, s ím, jött az aranyszőrű, aranypatkójú ménes, úsztatott keresztül a tengeren. Aztán ki a partra, ottan hegyezték a fülüket, néztek jobbra-balra, mindenfelé, vajon hol az a paripa, amelyiknek a nyerítését hallották. Sehol semmit sem láttak, szépen visszaúsztattak a tengeren.
Másodszor is éppen így csalta át a táltos a ménest, de még harmadszor is. Csak úgy fújtak. Szakadott ki szájukból, orrukból a kék láng, de már nem voltak olyan tüzesek. Megfáradtak egy kicsit, de a testükről csak úgy szakadt le a hab. Akkor aztán a táltos kiugrott a gödörből, Hamupipőke pedig ügyesen leugrott a hátára, azzal uccu neki, vágtatott a táltos, nyomában mindenütt a ménes. Még aznap ott voltak a király udvarában.
Szeme-szája tátva maradott a királynak, mikor a ménes bevágtatott az udvarba, rettentő nagy nyerítéssel.
– Jere, jere – kiáltott a leánynak -, itt a ménes; enyém lész te mostan!
– Jól van – mondá a leány -, a tied leszek. Még csak egy kívánságom van. Fejd meg a ménest, s fürödjél meg a tejében!
– De hát azt én hogy tudjam megfejni? – kérdezte a király.
– Ne búsulj – mondta a leány -, majd megfeji az, aki elhozta, s meg is fürdik az!
Hívatja Hamupipőkét a király, s parancsolja, hogy fejje meg a ménest, s fürödjék meg annak a tejében. De most csakugyan erősen búsult Hamupipőke, majd felvetette a búbánat. Ha meg is feji a ménest, de hogy fürödjék meg annak a forró-meleg tejében. Szörnyű halállal hal meg!
Mondja a táltos lónak, panaszolja nagy búsan a király parancsolatját, s a táltos azt tanácsolja neki:
– Menj be a királyhoz, s kérd meg, hogy a te girhes-görhes csikód terelgethesse a kancákat a kezed alá, s hadd lássa a te csikód szomorú halálodat, mikor beleülsz a forró-meleg tejbe.
Hiszen nem nagyon kellett kérni a királyt, megengedte jó szívvel. Hátramegy az istállóba Hamupipőke. A ménes közé keveredik a táltos is. Oldalba rúg egyet-kettőt. Szépen megjuhászodnak mind, s mint a juhok egymás után eregéltek az istálló ajtajába, Hamupipőke keze alá. Ő pedig sorba mind megfejte, s egy nagy kád színültig tele lett zubogó, forró-meleg tejjel.
Akkor aztán Hamupipőke fölkapaszkodott a kádra, de mikor éppen belé akart ereszkedni, odamegy a táltos. Az egyik orra likán felszippantja a tejet, a másikon kiereszti. Aztán másodszor is fölszippantja, megint kiereszti. Harmadszor is föl, ismét ki, s hát a forró-meleg tej langyos-meleggé változott, s nemhogy összeégette volna Hamupipőkét, de még hétszerte szebb lett tőle.
Nézte ezt az ablakból a király meg a leány, s mondja a király nagy örvendezéssel:
– No, most csakugyan ásó, kapa s a nagyharang választ el egymástól.
– Azám – mondta a leány -, csakhogy nem te fürödtél meg, hanem a parádés kocsis. Nem leszek a tied, amíg meg nem fürdöl.
Mit volt mit tenni, lement a király, s mondta Hamupipőkének:
– No, fiam, állítsd ide a csikódat, hadd lássa az én szomorú halálomat is!
Azt hitte, hogy neki sem lesz semmi baja. De még szebb lesz, éppen, mint Hamupipőke.
Odavezeti Hamupipőke a táltost. Háromszor fölszippantja a tejet, háromszor kiereszti, arra beleugrik a király. De nemhogy hidegebb lett volna a tej, hanem forróbb lett hétszerte, s abban a szempillantásban szörnyű halálnak halálával halt meg a király.
Ott mindjárt nyakába borult az aranyhajú királykisasszony Hamupipőkének. Papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak. Az arany patkójú ménesből hat lovat befogtak, s míg Hamupipőke hazájába nem értek, meg sem is állottak.
Holnap legyenek a ti vendégeitek!