Amikor az Isten már megteremtette a fákat, az erdőket, a bokrokat, az állatokat, a madarakat, és a halakat a tengerben, még nem volt a Daugava folyó. Minden állat és madár szabadon élt, egyiknek sem volt semmi dolga, ezért unalmukban veszekedni kezdtek, és már-már meggyűlölték egymást.
Hogy ennek az állapotnak véget vessen, az Isten úgy döntött, hogy munkát ad az állatoknak és a madaraknak. Egybehívta az állatokat, a madarakat és a halakat, akik hallva az Úr szavát, mindjárt teljesítették is a parancsot. Mihelyt mindenki együtt volt, az Isten megparancsolta nekik, hogy ássák ki a Daugava folyót.
A munka mindjárt kezdetét is vette, az állatok, a madarak és a halak dolgozni kezdtek. A nyúl meg a róka – mert ügyes, fürge lábuk volt – kijelölte a folyó útját, a nyúl elöl ugrált, és a róka mögötte vonalat húzott a lompos farkával, kijelölve a folyó határait.
A vakondok, mivel ő a földet túrta, azonnal kiásta az első árkot, és a borz azt kiszélesítette. Az erős medve pedig marékszámra vitte el, és rakta halomba a földet, ezért vannak a Daugava partján dombok. Más állatok, a madarak és a halak is ugyanígy dolgoztak, amilyen gyorsan csak tudtak, és így nem volt idejük vitatkozni, veszekedni. A munka gyorsan ment, és a folyó medrét hamar ki is ásták.
Ekkor jött az Isten, hogy megnézze az elvégzett munkát, és látta, hogy minden parancsát teljesítették, és nagyon jól dolgoztak. Először a vakondokot és a medvét látta meg, akiknek még nem volt idejük megmosakodni a munka után. Az Isten megdicsérte őket a szorgalmas munkáért, és úgy kívánta, hogy abban a ruhában maradjanak, amiben dolgoztak. A farkasnak, aki nagyon igyekezett a pofájával és a lábaival, azokat örökre feketének hagyta. A libát és a kacsát is megdicsérte az Isten a szorgalmas munkáért, és úgy kívánta, hogy állandóan úszkáljanak és fürödjenek a folyóban. A többi madárnak, amelyek szintén ott dolgoztak, de nem olyan szorgalmasan, az Isten azt parancsolta, hogy a folyóból csak ihassanak.
Az Isten meglátott néhány madarat, amint a fák ágain ugráltak és fütyörésztek. Megkérdezte őket, hogy miért nem dolgoztak, mint a többiek?
A madár elég gyorsan felelt, a szép, sárgás ruhájára mutatva, hogy vajon ilyen szép ruhában végezhet-e valaki piszkos munkát? Magának az Istennek sem tetszene, ha sárga ruháját besározná. Ő is akart dolgozni és annyira igyekezni, mint a többiek, de mihelyt csak bemászott a sárba, összekente sárga nadrágját, és hogy ne mocskolja be egész ruháját, tovább egyáltalán nem dolgozott.
Ezt hallva az Isten így felelt: “Úgy látszik, a te szép ruhád inkább a kedvedre van, mint a javadat szolgálná. Akkor tartsd meg magadnak a kabátkádat és a sárral összekent nadrágodat! De nem ihatsz a föld tiszta vizéből, sem folyóból, sem forrásból, sem tóból; te csak a harmatot ihatod, a falevelekről, és a köveken összegyűlt vizet, így olthatod csak a szomjadat, hogy kiszáradt lelkedet felfrissítsd.”
Ezért szenved még most is ez a madár sokszor a szomjúságtól. Amikor más madarak a közelébe kerülnek, hallják, hogy állandóan sírva panaszkodik, hogy ilyen kényes volt.
Ezután az Isten megpillantott egy lepényhalat, amint ott dobálta magát a homokon, és megsajnálva így szólt: “Ej, te szegény halacska, mit vergődsz itt a homokban?”
A halnak azonban nem tetszettek ezek a szavak, ezért így szólt: “Ej te, szegény, mit kóborolsz itt a homokban?”
“A te szád ferdüljön el, mert te így csúfolsz engem!” mondta az Isten.
Ezért még ma is ferde a lepényhal szája. Az Isten ekkor körbejártatva a tekintetét, megkérdezte: “És hol van az a rák, hogy sehol sem lehet látni?”
A rák, miután előmászott a sárból, durván így felelt: “Talán a tarkódon van a szemed, hogy nem látsz engem?”
Isten ezért a válaszért megbüntette a rákot, hogy állandóan csak hátrafelé nézzen.
Ezután az Isten arany kancsójával a kiásott mederbe vizet öntött, és megmutatta, hogy merre folyjon és hol egyesüljön a tengerrel.
A széles folyam sok helyen zúgva habzott, sok helyen lassan suttogott, ezért az Isten bölcsen Daugavának nevezte el.