Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia. Nem volt ennek a szegény embernek semmije a föld kerekségén, de a fiát mégis diákiskolába járatta. Gondolta: ha nagy szegénységgel is, majd csak kijárja a diákiskolát a fia, aztán még nagy úr is lehet belőle. Hiszen diákból minden lehet. De a szegény ember nem érhette örömét annak, hogy fiából nagy úr legyen. Egy nagy betegség leverte lábáról, ágyba került. Hazahívatta a fiát az iskolából, s azt mondta neki:
– Na, lelkem, gyermekem, Isten úgy rendelte, hogy én meghaljak. Nem tudom, mi lesz veled, ha én behunytam a szememet. Szegény vagyok, mint a templom egere, nem hagyhatok reád semmit, csak egy jó tanácsot: akármerre jársz az életben, ha egy bolhánál többet érőt találsz az úton, vedd fel s tedd el, mert nem tudod, mi hasznát veheted majd. Az Isten áldjon meg.
Azzal a szegény ember falnak fordult, s meghalt.
Na, te szegény János diák – mert közbe legyen mondva: Jánosnak hívták a fiút -, most már elmehetsz, amerre a szemed lát! Gondolta, ő bizony nem megy vissza az iskolába, mert ott könyv nélkül nem tanulhat, márpedig nincs többé, aki neki könyvet vegyen. Elmegy világgá, szerencsét próbál. Nem sokáig gondolkozott: úgy, ahogy volt, elindult. Hát hogy a faluból kiér, az út közepén egy marék borsót talál.
Mondja magában:
– Ez is többet ér egy bolhánál, fölszedem, ki tudja, hogy mi hasznát veszem még.
Fölszedte a borsót, zsebébe tette, s ment tovább. Addig ment, mendegélt, míg éppen a király városába nem ért. Egyenest beállított a királyhoz. Szerencsés jó napot kívánt a királynak, elmondta, hogy ki s mi ő, s megkérte szépen őfelségét: adjon az éjjelre szállást, s ha nem esik terhére, egy kevés útiköltséget.
– Jól van – mondá a király -, csak maradj itt éjjelre, aztán holnap majd útravalót is kapsz, te szegény diák.
Azzal János diákot elvezették a szobájába. De a királyné meglátta az ügyes fiút, s megkérdezte a királyt:
– Ugyan ki ez a fiú, akinek szállást adtál?
– E’bizony, feleség, egy szegény diák.
– Igazán? Na, én nem hiszem, hogy diák volna. Bizonyosan valamelyik diáknak öltözött királyfi, aki megnézni jött a leányunkat.
Eleget mondta a király, hogy az nem lehet: a királynét nem lehetett meggyőzni. Abban egyeztek meg, hogy próbára teszik a diákot. Kemény, rossz ágyat vettetnek a számára, s ha mégis hamar elalszik, akkor diák; ha pedig nem tud elaludni, akkor csakugyan királyfi. Úgy tettek, amint megegyeztek. Egy inast pedig az ablakhoz állítottak, hogy leskelődjék.
Bemegy János diák a szobájába, vetkeződni kezd, de amint a kabátját levetette, a borsó kiömlött a zsebéből, s szétgurult az ágyon. Egész éjjel azzal veszkődött, hogy összeszedje a borsót, de mikor lefeküdt, még mindig volt valahol egy borsó, ami sértette a testét. Nem tudott elaludni.
Reggel jelenti az inas a királynak, hogy a vendég egész éjjel nem aludott, folyton-folyvást az ágyát igazgatta. A király megkérdezte János diákot is.
– Hát, öcsém, hogy aludtál?
– Köszönöm kérdését, felséges királyom, cudarul, de én vagyok az oka.
“Ehe – gondolta a király -, mégis királyfi lehet. Bizonyosan azért ő az oka, mert nem mondta meg, hogy ki s mi. Pedig akkor jó ágyat kapott volna.”
János diák tovább akart menni, de a király ott marasztotta következő éjjelre is. Most már olyan ágyat vetettek a számára, amilyenben maga a király szokott aludni. Bezzeg most aludt egész éjjel, mint a bunda. Igen ám, mert a borsót a zsebkendejébe kötötte, hogy ismét ki ne ömölhessék.
Reggel az inas jelenti a királynak, hogy a vendég egész éjjel meg sem moccant, olyan jól aludt.
– Na, öcsém, hogy aludtál? – kérdezte a király Jánost.
– Mint egy király, felséges uram – mondá János diák.
“Ehe – gondolta a király -, mégiscsak királyfi lesz ez, mert azt is tudja, hogy’ alszik egy király.”
Mondja a feleségének a dolgot.
– Úgy-e hogy megmondtam. Hej, amit ez a két szem lát, az meg van látva. Hallod-e, ez a fiú éppen jó volna a mi leányunknak! Nem olyan kényes, mint a többi királyúrfi.
– Hát jól van – mondá a király -, teljék kedved.
Még aznap összehozták János diákot a királykisasszonnyal, s ez bizony egy szikrát sem ellenkezett, mikor az apja azt mondta:
– Legyetek egymásé, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el!
János diáknak szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól, de gondolta: ha az Isten úgy rendelte, legyen úgy. Hát királyfi lesz, s annyi! Olyan lakodalmat csaptak, hogy no…! Két hétig tartott, s még a sánták is táncra kerekedtek.
Telt-múlt az idő. Egyszer azt mondja a király:
– Na, vőmuram, mikor megyünk a kelmed országába?
Hej, megijedt János diák! Mi lesz most az ő fejével! Kitudódik, hogy csakugyan egy szegény diák. De mit volt mit tenni, útra kellett kelni. Gondolta, majd valahol útközben megszökik, aztán kereshetik őt is, meg az országát is.
Azt felelte hát az apósának:
– Mehetünk, apámuram, amikor tetszik.
Még aznap útra kerekedtek, mégpedig tizenkét hintón, mert ami nagy úr volt az udvarnál, az mind látni akarta János diák országát. Hét nap s hét éjjel folyton mentek, de még mindig nem értek a János diák országába. Gondolja János: már most elég volt az utazásból, megszökik. Pedig hej de nehezen esett megválni a feleségétől! Mert szép volt, jó volt a felesége, adott volna hét országot is érette, ha lett volna. Nyolcadik nap este egy nagy rengetegbe értek, s míg a felesége szundikált, leszökött a hintóból, s eltűnt a sűrűségben. Ahogy a sűrűségbe lépett, elejébe áll egy hétfejű sárkány, s megszólítja:
– Hová, hová, öcsémuram?
– Ó, ne is kérdezd, édes sárkány uram, nagy az én bajom. Eressz engem, hadd menjek világgá!
– De hátha én segíthetek a bajodon?
János diák elbeszélte a történetét.
– Na, látod, hogy segíthetek rajtad. Van nekem az erdő túlsó részén egy kakassarkon forgó aranyváram. Menj bele bátran, telepedj le ott, s mondjad, hogy a tied. Ott addig maradhatsz, míg a vár forogni nem kezd, de akkor aztán fuss belőle, mert különben vége az életednek.
Hej, megörült János diák! Bánja is ő, ha két napig maradhat is ott, csak egyszer azt mondhassa a feleségének: ez az én váram. Szépen megköszönte a sárkány szívességét, aztán megfutamodott, hamarosan utolérte a hintót, s úgy beleült, hogy a felesége észre sem vette. Egész éjjel mentek, s mire kivirradt, János diák meglátja a kakassarkon forgó arany várat.
– Na, feleség, ébredj, itt az én váram.
Fölnyitja szemét az asszony, s amint meglátja a várat, összecsapja kezét bámulatában.
– Jaj de szép vár, jaj de szép! Soha még ilyet nem láttam!
Örült a vén király is, meg a felesége is, de még az udvarbeliek is. Mindenki azt mondta, hogy még ilyen szép várat nem láttak, mióta erre a világra születtek.
Még csak itt csaptak igazi dáridót. Éppen hetven napig ettek-ittak, táncoltak. Akkor aztán a vén király felcihelődött pereputtyostul, istennek ajánlották a fiatalokat, s hazaindultak, hadd éljen magában a fiatal pár.
De János diáknak nem volt nyugodalma. Majd eljön a hétfejű sárkány, s akkor aztán vége lesz a nagy uraságnak. Éjjel-nappal tűnődött, évelődött, de a felesége hiába kérdezte, nem mondta meg okát nagy szomorúságának. Egyszer aztán – szervusz, világ! – csak forogni kezdett a vár.
Hej, édes istenem, vége a világnak: jön a sárkány! Most már ki a várból, ha az életed kedves, János diák!
Fut a feleségéért, hogy vigye magával, de nem találja. Keresi mindenfelé, a felesége nincs sehol. Amint egyik szobából fut a másikba, csak elébe áll egy vénasszony.
Kérdi a vénasszony:
– Hová futsz, János diák?
– Hát te tudod, hogy ki s mi vagyok?
– Tudom hát.
– Na, ha tudod, akkor azt is tudod, hová futok, s miért futok.
– Tudom, csak állj meg s ne fuss. A feleséged alszik most, ne háborgasd. A sárkánynak még hétezer mérföldet kell jönni, amíg ideér. Addig még segíthetsz magadon. Hamar süttess egy fehér cipót! De hétszer gyújtass be a kemencébe, s mind a hétszer süttesd meg a cipót! Akkor aztán tedd ki a vár kapuja fölé, a sárkányt majd nem ereszti be az a cipó. János diák hitt is, nem is ebben az ördöngösségben, de mit csináljon, megpróbálja. Hirtelen tésztát gyúrat, begyújtat a kemencébe. Míg a sárkány ezer mérföldet haladt, a cipó kisült egyszer. Mire hétezer mérföldet haladt a sárkány, a cipó éppen hétszer sült ki. Akkor kitette a vár kapuja fölé. Hát éppen jön a sárkány. De ahogy be akar lépni a kapun, megszólal a cipó:
– Hé, megállj, hé! Itt nem szabad a bejárás.
Fölnéz a sárkány, s kérdi:
– Hát ki meri mondani nekem azt, mikor én vagyok ennek a várnak az ura?
Felelt a cipó:
– Én, a hétszer sült cipó. Ha be akarsz jönni, akkor essél át mindazon, amin én már átestem.
– Mit beszélsz, te?
– Azt, hogy előbb vessenek el a földbe, ott rothadj el, aztán arassanak le, csépeljenek ki, őröljenek meg, gyúrjanak meg tésztának, s hétszer süssenek meg, mint engem.
– Engem-e, te?! – kiáltott a sárkány. – Inkább sohase lássam a váramat!
Nem is látta többé, mert mérgében mindjárt szétrepedt.
János diák pedig egész életére ott maradhatott a kakassarkon forgó aranyvárban, többé senki sem háborgatta. Még máig is él, ha meg nem halt.