Élt egyszer egy király, s volt neki három fia. Összegyűltek a vizírjei, nazírjai, és azt mondták neki, hogy a fiai már felnőttek, ideje volna megházasítani őket.
– Rendben van – felelt a király -, jöjjenek ide a fiaim, és lőjenek nyíllal: akinek a küszöbén a nyíl megáll, annak a szomszédnak vegyék el a leányát feleségül.
Kilőtte nyilát a legidősebb fiú: beleállt a nazír küszöbébe; kilőtte a középső fiú: beleállt a vizír küszöbébe; kilőtte a legkisebb fiú: az ő nyila a szikla tövébe esett.
A király a két első fiút megházasította, s a menyecskéket udvarába vette.
Azután azt ajánlotta a legkisebbnek, hogy ismét lője ki a nyilát.
– Nem – felelt a fiú -, az én sorsom ennél a sziklánál van.
Így szólt, s odaállt a sziklához, és sírva fakadt. A sziklában váratlanul egy nyílás támadt.
Az ifjú király bement rajta, és meglátott ott egy öregasszonyt.
– Gyermekem – szólt az öregasszony -, kígyó a hasán, madár a szárnyán nem tud ide bejönni, s te mégis hogy eszelted ki, hogy bejuss hozzám?
– Öreganyám – felelt a királyfi -, itt van az én boldogságom, add ide, hadd vigyem el.
“Úgy látszik, ez az isten akarata” – gondolta magában az öregasszony, és hozzáadta a legfiatalabb lányát, mondván:
– Íme a boldogságod, vedd és eredj.
A fiatal királyfi fogta az öregasszony lányát s hazavitte. A király ünnepélyesen összeadta őket. Hét nap, hét éjjel tartott a lakoma.
Az öregasszony lánya igazi szépség volt. A király búnak eresztette a fejét, s azt mondta magában: “A király én vagyok, s ilyen tündérszép leány mégsem nekem jutott, hanem a fiamnak.”
Mikor ezeket a botor gondolatokat a királyné megtudta, elszomorodott, és bánatában meghalt.
A királyné halála után a király már többé nem szégyenkezett, s elhatározta, hogy a fiát elteszi láb alól, a feleségét pedig magának veszi.
Előhívatta legkisebb fiát, és így szólt hozzá:
– Anyád magával vitte a kincstár kulcsait. Menj, kerítsd elő őket, mert ha nem, levágom a fejedet.
Bánatos lett a fiú.
Azt mondja neki a felesége:
– Ne szomorkodj, eredj el anyámhoz, majd ő segít rajtad.
A királyfi elment anyósához, és elbeszélte neki búbánatát.
– Nyugodj meg – felelt az -, idehívom a fiam, majd segít ő neked.
Az öregasszony elő is hívatta fiát, és mondta neki:
– Fiam, a vőmet át kell vinned a másvilágra, hogy édesanyjától megkaphassa a kincstár kulcsait.
– Ehhez az kell – felelte a fia -, hogy adj egy kis gyapjút meg rongyot: belebugyolálom a vőt, hogy meg ne fázzon.
Az öregasszony hozott gyapjút meg rongyot, és a vőt jó szorosan belecsavarta. A királyfit akkor fogta a sógora, felvette a vállára, s egyenesen a másvilágra vitte át. Ott letette válláról a terhet, a gyapjút szétbontotta, s így szólt:
– Sógor, menj mindig csak ezen az úton, s mindenkitől, aki az utadba kerül, kérdezősködjél. Amikor odaérsz a patakhoz, szólítsd anyádat. Ő majd megjelenik, és elmondhatod neki minden bánatodat.
A királyfi útnak indult. Elsőben egy csupa sziklás helyen látott egy nagyon kövér ökröt. Tovább haladt, s egy buján zöldellő rétre jutott, s azon a réten látott egy olyan sovány ökröt, hogy alig állt a lábán.
Azután a királyfi talált egy öregasszonyt, aki ingével tisztogatta a kemencét, és kenyérsütéshez készülődött. Ezután odaért a patakhoz és kiáltott:
– Édesanyám, hol vannak a kincstár kulcsai?
Erre megjelent az édesanyja, s mikor meglátta a fiát, felsikoltott:
– Istenem, hát te is itt vagy?
A fiú elmondta, hogy a kincstár kulcsaiért jött.
– Hát még mindig üldöz téged az a megkövült? Eredj, kedvesem, haza, a kulcsok az erkély gerendája alatt vannak.
A visszaúton kérdi a királyfi az öregasszonytól:
– Öreganyám, miért az ingeddel tisztítod a kemencét?
– Gyermekem – felelt az öregasszony -, az árnyékvilágon kenyérsütés előtt mindig azzal tisztítottam a kemencét, ami a kezem ügyébe akadt. De itt a túlvilágon az ingemmel tisztítom a kemencét, hogy lelkemet megszabadítsam a bűnöktől.
Azután a sovány ökörhöz ért, kérdezi tőle:
– Körös-körül mindent zamatos fű borít, mint a paradicsomban, miért vagy te mégis ilyen ösztövér?
– A másik világon – felelte az ökör – teljes bőségben éltem, azért itt böjtölnöm kell.
– Hogyhogy te így testesedsz ezeken a kopár mezőkön? – kérdezte a királyfi, mikor a kövér ökörhöz ért.
– Azon a világon szűkösen éltem, azért itt az isten meghizlalt engem.
Mikor aztán visszaérkezett a sógorához, az ismét betekergette a gyapjúba és rongyokba, felvette a vállára, és visszavitte anyjához a barlangba.
Az öregasszony mindkettőjüket összecsókolta, és azt mondta a királyfinak:
– No, fiam, most már térjél haza, s kívánom, hogy boldog légy.
A királyfi megcsókolta az öregasszony kezét s hazatért.
Otthon apját, a királyt megkövülve találta. Akkor értette meg, hogy ez az édesanyja átka, s eszébe jutottak szavai, melyeket a másvilágon mondott: “Hát még mindig üldöz téged az a megkövült?”
Bátyjai a királyfit apjuk trónjára emelték.
Ők elérték a boldogságukat, érjétek el ti is a tiéteket.
Az égből lehullott három alma: egy nekem, egy annak, aki hallgatta a mesét, egy meg annak, aki megfogadja.