Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy gazda, akinek három fia volt: két okos, egy ostoba. Az idősebbeket – azokat az okosakat – kitaníttatta fazekasoknak, de az ostobát otthon tartotta, mert az semmilyen munkára nem volt alkalmas. De az ostoba otthon sem sokat dolgozott, többnyire csak a kemencepadkán heverészett.

Később, amikor az apjuk meghalt, az idősebb testvérek, a fazekasok lettek a gazdák az apjuk házában, és kilökték onnan az ostobát, mert az semmire sem képes. Az ostoba elgondolkozott: “No, ha semmire sem vagyok képes, akkor nem vagyok képes!”

De az okos testvérek, miután gazdák lettek, még okosabbak akartak lenni: kiokoskodták maguknak, hogy hogyan éljenek szolga nélkül, elég, ha van egy lány háziasszonynak, de azt a kis földdarabot még maguk is megművelhetik, és időközben csak fazekassággal foglalkoznak, és így gyorsan, nagy gyorsan meggazdagodnak, vesznek még egy házat, talán földet is, és úgy fognak élni, mint Marci Hevesen, de az ostobának nem kell semmit adni, csak a maradékot, ingyen megszolgálhat, az élelemért.

És akkor az okos fivérek teljesen átadták magukat a munkának, erre kellett gondolniuk: a vagyon hadd jöjjön magától át az ablakon, az ajtón. Gyorsan szántottak, gyorsan csinálták a fazekakat, majd ismét gyorsan fazekakat, ismét gyorsan szántottak – csak ezt. És amikorra már az egész ház és udvar tele volt fazekakkal, csöbrökkel, az ostoba testvérüket elküldték egy nagy szekérrel Rigába, hogy adja el mindet, a lehető legdrágábban, és hozza haza a pénzt – minél többet, annál jobb!

Az ostoba azonban ezt mondta: nem hozhatja mindet, neki is kell valamennyi pénz a kiadásra, de a testvérei odavágták neki: “Nincs eléggé tele a hasad? Még mi másra kell pénz?”

“Az istenért, csak hozzá ne nyúljon a pénzhez.”

Az ostoba így szólt: “Rendben, nem nyúlok hozzá, még csak rá sem nézek a pénzre!” – és elment. A rigai piacon megkérdezték: “Mennyit akarsz darabjáért?”

“Mennyit akarok? Mennyit is akarhatok? Rám parancsoltak, hogy ne nézzek a pénzre, és akkor nem is akarok ránézni. Vegyétek a fazekakat, és ne is kérdezzétek, hogy mennyit akarok!”

Ah, te jóságos! A vevők megörültek, hogy ingyen vannak a fazekak, – vették, ahogy tudták, egymás kezéből rángatták. Még be sem esteledett, de a szekér már ki is ürült, és a legény fütyörészve ment hazafelé.

Amikor hazaért, a testvérei meg sem várták, hogy behajtson a kapun, máris kérdezték tőle: “Te ostoba, hol a pénz?”

“Hol a pénz? A pénz Rigában van!”

“Hát akkor hol vannak a fazekak, ha a pénz Rigában van?”

“A fazekak is Rigában vannak. Már a szekérrel többet is elvinnének, mint amennyi nektek összegyűlt, de a pénzt csak nem adják hamarabb, amíg az összes fazekat el nem viszik.”

A fivérek hallva, hogy a rigaiak mennyire megkívánták a fazekakat, sajnálták, hogy több nincs; elküldték a rakományt, majd egy másikat; és az ostoba, ostoba is maradt, de amit kell, azt meg kell tenni, szembeszállhat az okosakkal? nem! Ezért csak tette, tette a dolgát – és ősszel elvitte az utolsó rakományt is – de most már meg kell hozni az összes rakományért a pénzt; ha nem, az okosak már megmondták – megkeserülöd! Az ostoba elgondolkodott: “Drága dolog az élet, és most vége lesz.”

De amint ment hazafelé, egyszerre csak meghallott valamit: a bokrok alatt rejtőzik valaki. Amint közelebb ért látja, tolvajok, az úton már nem tudnak mindent tovább vinni, valamit egy hókupacba rejtettek. A legény így gondolkodott: “Még összeakaszkodnék velük? Dehogy. Hadd ássák el, és amikor elmennek innen, akkor lesz rajtam a sor!”

Igen, így is történt: azok ott elásták a holmit, és elmentek. Ekkor az ostoba a két kezével kotorta a havat és egy nagy ládát talált, tele ezüstpénzzel, jól elrejtve. Most mit tegyen? Hozott egy szánkót és vitte a bátyjaihoz.

Másnap a tolvajok eljöttek a kincsükért, de nem találták. Hiába rabolták végig egész Riga városát.

De az okos testvérek, amikor megpillantották a rengeteg pénzt, és megértették, hogy ez nem tréfadolog, megparancsolták az ostobának, amit másképpen meg nem parancsoltak volna, hogy nősüljön meg. Mit tegyen, ha meg kell nősülni, meg kell, tiltakozni ellene nem volt mersze.

Igen, és az okos testvérek elkezdték megrendezni a lakodalmat, egyáltalán nem kérdezve, hogy lesz-e menyasszony, vagy nem lesz, és az ostobának el kellett mennie Rigába vajért, attól lesz bőkezű a gazdasszony: túl sokat kívánt magának, és nincs olyan sok, amennyire az esküvőn szükség van.

Az ostoba elment Rigába, megvásárolta a vajat, és elindult hazafelé – de mi történt! – bekövetkezett az olvadás, helyenként már teljesen kopár a föld. Ezt gondolta: “Hogyan kerülök így haza? Ha a földön helyenként nincs hó, oda a vaj!” – tehát fogja csak a vajat, és ment tovább az úton, amerre tudott. Ment, ment, de oly csúszós volt, hogy kész csoda, haza ért végül, a testvérei haragszanak, az egész fürdőt megtöltötték sörrel, hová tegye a vajat, ment vissza, de ha már befűtöttek a fürdőben, hadd fürödjön tisztára az esküvőre!

Rendben, azok elmentek, és ő befűtött.

Annyira befűtött, hogy a melegben felforrt a sör, kilőtte a hordóból a dugót, a sör elöntött mindent, végigfolyt a padlón, az esküvő elmaradt.

Következő ősszel azonban már ez nem történhetett meg, az ostoba maga rendezte meg az esküvőt, maga keresett menyasszonyt, és mindent úgy elrendezett, ahogyan kellett.

Ez után az ostoba okosan élt, olyan okosan, hogy még az okos testvéreinek is őhozzá kellett mennie tanácsért. No, így esik a dolog, ha valakit mások ostobának tartanak.