Iszonyú egy hir volt Magyarországszerte, táltosok és gyulák titkolni akarták, csakhogy nem lehetett, ha Gézával újjat vonni nem akartak; s azt nem akarhatták, mert Géza haragját táltos, gyula félte.
Iszonyú volt a hir:
– Géza fejedelem és egész családja Hadúrtól elpártolt; jövevény pap szava maszlaggal megrontá. Kútfejeknél többé áldozattevésre nem jönnek, táltosok tanácsát nem kérik, nyitva áll az ország jövevény papoknak, s halált mond fejére annak a fejdelem, ki idegen papot csak egy újjal is bánt…
Egyebet is mondtak gonosz fülbesúgók, nemzetbékességnek fel-felzavarói. Ezeket is mondák:
– Vége a magyarnak, magyar vitézségnek napja leáldozik, mert félelmes Hadúr égi boszújából elhagyta Árpádnak gyáva unokáit, úgy magára hagyta, miként a gyermeket, ki apátlan árva, s bódorog az úton magával tehetlen. Van-e hadi zsákmány, nézhet-e reménység élhetetlen népre, hogy hire-nevétől Nyugat összerendül, adóval adózik, s féli a hatalmát?…
Többet is beszéltek, mert a szó megdagad mikor a hir szárnya ide s tova hordja, aki hallja, toldja és tovább úgy adja, s minél tovább ér, annál nagyobb harag támad a szivében a szabad magyarnak, ki előtt Hadúrnak nagy a tisztessége, ki a jövevényre görbe szemmel tekint, s nem a szeretetnek hallgat a szavára, de a gyűlöletnek. Sátorról-sátorra, szállásról-szállásra terjed a hir, s nőttön-nő a harag mindenütt. Táltosok áldoznak hűvös kútfejeknél, keresik a kedvét haragos Hadúrnak, buzgón esenkednek a fölkelő naphoz, kérnek csodalátást, mely félelmet keltsen a fejedelmi Gézában, bizalmat ébreszszen Hadúr hiveiben. Mert a puszta szóra süket immár füle a fejedelemnek, de ha látást látna együtt népével, hátha visszatérne, hátha még megbánná hebehurgya tettét.
Táltosok és gyulák, mind a szine-java összegyülekeztek, összetanakodtak. Szerit-módját mikép ejtsék a dolognak.
Megegyeztek abban, hogy Gézához mennek, s holdtöltére őt a Mátra környékére áldozattételre hivják tisztelettel, mert hogy e kivánság a nép kivánsága, azt a fejedelem könnyedén nem veszi.
Addiglan éj és nap Hadúrt kérve-kérik, hogy mutasson látást… Haj, ha azt megtenné, s miért ne tehetné, hogy égből leküldje újfent csodakardját, melyet Etelének utóditól elvett…
Esennen esdettek hatalmas Hadúrhoz:
– Hadúr láttass csodát, te dicsőségedre, magyarok javára, láttass csodát, hogyha kedves neked e nép!
Holdtöltekor összegyűltek a magyarok, régi törzsek főbbi, a hadban erősek, nagy földnek urai, kiknek számos nyája hizott a honi föld gazdag legelőin. Összegyülekeztek közös akarattal, eljött fejedelmi Géza is, mert népe akaratja hívta; de eljött azért is, mert szíve Hadúrhoz kereszt-víz daczára régi hagyományból még mindig vonzotta.
Áldoztak ős szokás szerint a táltosok, oltártüzek körül szorgoskodtak gyulák, s a levágott lovak bőreit feszítek buzgó garabonczok.
Legöregebb táltos oltártűz elé állt. Húnbércz felé nézett, hol a felkelő nap aranyos esőjét hajnali sugárnak öntötte… öntötte, s mondá messzecsengő és vontatott hangon:
– Hadak ura, Isten, áldassék a neved, nincs e földön mása a te hatalmadnak, nincs mása ott fenn sem, a levegőégben, hol felhők keringnek, mint fáradt madarak. Erős karod legyen védője magyarnak, jóvoltod melege áradjon a tűzből, harmatozzék esőd, a füvet sarjasztó, s égen örök tűzként napod, éj sötétjén oszlassa hold és csillagok sugára… Hadak ura, Isten, láttass te népeddel csodát, erre kérünk!
Mind a mennyien voltak, nagy-megilletődve néztek az ősz papra, legvénebb szolgája, a ki volt Hadúrnak. Maga a fejedelem, a keresztény Géza ez ünnepi perczben Hadúr hatalmának vala bűbájában.
Amint elhangzottak az ősz táltos szavai, támadt olyan nagy csend, hogy apró bogarak zümmögése hallék, s az oltár tüzének serczegése hallék.
Ami aztán történt, bár ne történt volna, vagy a látószemnek látását e perczben bár elvette volna az irgalmas Hadúr…
De látták…
Mit láttak, hogy bálványkövekké dermedtek mindnyájan, táltosok, gyulák is meg a garabonczok?
Mátra tetejéről két sötét pont látszott, előbb csak sötét pont, de azután mind nőtt… mind közelébb szállott, alá ereszkedék, hogy már kivehették: egy fekete turul meg egy fehér turul odafenn egymással szörnyen viaskodtak; tépték egymást, s vágták meghajlott csőrükkel, míg a fehér turul sebesen lezuhant, s reá esett épen a főoltártűzre, mely még lobogott, de a mint Hadúrnak a szent madara ráhullt, csodálatos módon mindjárt kialudott…
Kialudott a tűz, az oltárnak tüze, melynek lángja szólott hatalmas Hadúrnak; s a tüzet kioltá Hadúr szent madara, fehér turul-madár…
Iszonyú egy jóslat.
Lesz-e táltos, a ki jóra magyarázza? Lesz-e magyar, a ki táltos szavát elhigyje?
Reszketnek lábai az öreg táltosnak, a mint a kihamvadt oltártűzre mered; szólana, de torkát a kín szorongatja, s szíve félelemtől egyet nagyot döbben.
S ime napnyugatról galambsereg röpül, vidáman szelik a levegő hullámát, s úsznak rajta szépen, a nap sugarai aranyosra festik hófehér szárnyukat.
Turul szent madara holtan alá hullott, s vigan röpül tova az ártatlan galamb, mely jött napnyugatról, hol a keresztények oltárképre festik, s térdelnek előtte.
Táltosok egymásra néznek némán, hosszan, mintha azt kérdeznék:
– Melyik tud most szólni és ha szól, mit mondhat?
Nem is a legvénebb, nem is a legbölcsebb, de szól vala Csorba, a legtüzesebbik:
– Magyarok, Hadúrnak értem akaratát. A mint megértettem, úgy elébeszélem. Hadak Istenének haragja van reánk, mert elődeinknek vitézsége helyett megszállott minket a jövevény papoknak alakoskodása. Azért bukott le a turulmadár holtan, mert vesztét jelenti Árpád nemzetének, ha szavára nem hajt tehetős Hadúrnak; azért aludt ki az oltártűz, mert Hadúr szivesen nem veszi addig áldozásunk, míg a napkeletről jövő galambokat: jövevény papokat szivesen fogadjuk… azért –
– Elég, táltos! – mennydörög rá Géza – hazug a beszéded, s ha tovább folytatod, Hadúr nyila helyett kardom sújt a porba, mert hogy békebontó, lázító vagy magad!… Ki parancsolta meg erős-kegyetlenül, hogy idegen papok ide jöhessenek?… Erre felelj, táltos!
– Te parancsoltad meg, fejedelmi Géza.
– Ezt eszébe tartsa minden igaz magyar, s azt se felejtse el, hogy vérkötés szerint Árpád vére ellen ne beszéljen senki. Hadúr szent madara oltártűzre bukott, kioltá a tüzet – tudjátok mit jelent? Hazug táltos helyett Gyeics így magyarázza: Hadúr nem akarja, hogy népünk elvesszen, Napnyugat galambját küldi turul helyett – az vezesse jóra! A példát én adtam, ti hát kövessétek! Elmétek kitisztul zavaros gőzéből, s jelen boldogságát nem tartjátok többre, mint a magyar nemzet szebbik jövendőjét, örökkétig való felvirágozását. Harcz helyett a béke jobban megerősít, gyávák nem lesztek ti, de lesztek bölcsebbek, s hagytok örökségül unokáitoknak országot, a melynek erősebb lesz sokkal, százszorta erősebb alapja, mint ennek. Aki jobban tudja, vagy másként akarja, álljon elő most és jobban magyarázza?
Táltosok hallgattak komor arczczal, s nem volt ország főbbjei közt jósmagyarázó Árpád vére ellen.
Csak a szív beszélt még, de nem hallá senki; és haj, szomorú volt a szivek beszéde.
– Hadúr, te elhagytál!… Hadúr, mért hagytál el?… És ha te elhagytál, lesz-e jövendője Árpád nemzetének?