Egy csizmahúzó elégedetlenűl és szomorúan így dörmögött magában:
– Bizony, bizony nyomorúságos élet az ilyen, mikor az embernek örökösen a szögletben kell állania s várni a csizmák gazdájára! És sokszor mennyire bepiszkolva kerűlnek azok elő, milyen gorombán bánnak velem, szegény szolgával! Ha lehúzom az egyiket, hát rám lép a másik. Bizony jó a csizmáknak: ott kinn forgolódnak a világban. Míg nekem itt kell vesztegelnem a sarokban, ők sétálgatnak a verőfényen, s ha elfáradnak, azt mondják: szolgafa, állj elő! És énnekem le kell húznom a nagy urakat, ők meg aztán kényelmesen letelepednek a divány mellett, vagy valamelyik sarokban.
A csizma, a melyikről szó van, az íróé, a ki azt levetette, hogy könnyítsen magán. A csizmák a beszéd alatt hosszú szárakat eresztettek, s a jobblábas csizma így szólt a ballábas társához:
– No mi nekünk, pajtás, kutyadolgunk van! Igazán szerencsétlen teremtések vagyunk! Hát élet az ilyen, mint a minő a mienk?… Az az ostoba csizmahúzó nem is tudja, milyen jó dolga van. Annak a gézengúznak van a legkönnyebb szolgálata a világon. De mi! Minket az egész hosszú napon át és sokszor sáron-vízen egyaránt hajszolnak; nyáron majd megfúlunk a portól, télen majd megfagyunk a hóban és mikor esik az eső, akkor meg mindig a vízbefúlás veszedelme környékez bennünket. Óh! és a kövezet! Az éles, goromba kövek, azok nem ösmernek könyörűletet! Én csak azt szeretném tudni, mennyit dörzsöltek le a bőrömből; alant egészen átlátszó lettem. Igazán terhes egy élet, mikor szolgálni kell!
A csizmahúzó szájtátva figyelt.
– Pajtás, – mondta a ballábra való csizma, – a járás még csak hagyján, azon még csak megnyugodnám, azt megszokja az ember; de az a csörgés-zörgés, kaparás, kefélés – az bosszant leginkább engem. Szeretném tudni, miért kell nekünk a mi nyomorúságunk közepett még fénylenünk is?… Bezzeg jó dolga van a gazdánknak, az írónak; ott ül kényelmesen és ír. Milyen jó dolga is van egy írónak!
– Magam is azt hiszem, – sóhajtá a csizmahúzó.
Az író kiföcskendette a pennáját s hátradőlve felfohászkodott:
– Hála istennek, hogy elmúlt egy nap ismét! Bizony csak nyomorúságos élete van egy írónak! Nem más ő, mint a penna nyomorúlt szolgája. Nekem az tetszik, ha az ember a maga ura, a minő a tisztviselő; az csak akkor dolgozik, mikor a kedve tartja, és minden nap testesebb lesz. Beleuntam a zaklatásba. Hejh, ha újra kezdhetném, bizony-bizony tisztviselő lennék!
Avval nagysóhajtozva felhúzta a csizmáját és bedugta szőrekopott kabátjának a zsebébe a bőrsipkáját. Akkor belépett a tisztviselő s mondá dörmögve:
– Te elmehetsz. Munkaszünet van. Te nem is tudod, milyen jó dolgod van!
– Ez még gúnyolódik! – gondolta magában az író, köszönt és eltávozott. A csizma csak úgy nyikorgott a lábán.
A tisztviselő visszament a lakószobájába; de mivel az ajtó nyitva maradt, hát a csizmahúzó jól hallott mindent, a mi odaát történt. A poczakos tisztviselő mély hangon dörmögte:
– Hadd menjen! A népnek jó dolga van. Most szépen leül egy üveg borocska mellé és kiszívja egész nyugodtan a csibuk-pipáját. És én? Nekem holnapig készen kell lennem a munkámmal. Úgy bizony! Pocsék állapot ez az enyém. Ugyan mit gondol az a miniszter? Mindig több munka és egy fillérnyi fizetéspótlék sincs! A manó vigye el ezt a szolgálatot! Hejh, ha magam ura volnék! Könnyű a miniszternek parancsolni!
– Különös! – gondolta a csizmahúzó, – még ez a poczakos is panaszkodik.
Ekkor kopogtattak az ajtón.
– Szabad! – szólt a tisztviselő.
Az orvos lépett be.
– Jó, hogy jön, orvos úr, – mondta a tisztviselő, – rosszúl érzem magamat, pedig dolgoznom kell legalább is a fél éjszakán át. Óh, az a szolgálat!
Az orvos megtapintotta a pulszusát és megnézte a nyelvét, aztán így szólt:
– Pihenjen ön, kedves barátom, önnek nyugalomra van szüksége.
– Pihenni! – mormogott a tisztviselő. – Doktorkám, önnek jó dolga van! Ön a maga ura.
Az orvos fogta a hasát, majd megpukkadt a nevetéstől és így szólt:
– Én a magam ura?… Én minden embernek a szolgája vagyok. Éjjel-nappal nincs nekem nyugodalmam. Higyje el, kedves barátom, az orvos a legzaklatottabb életű teremtés. Hej, ha én a magam ura volnék! Annyi beteg van a városban, annyi uram van nekem, meg úrnőm is hozzá, és mondhatom önnek, azok mind nagyon értenek a kínzáshoz. Én a szolgája vagyok mindenkinek.
Az orvos elment és a csizmahúzó gondolta:
– Megint több egy szolgával. No, én nagy társaságba jutottam!
Ekkor ismét kopogtattak az ajtón. A miniszter lépett be és szép módosan mentegetődzött, hogy olyan későn jön.
– Végre egy igazi úr! – gondolta a csizmahúzó.
A miniszter így szólt:
– Kedves tisztviselő uram, készítse el holnap reggelre azokat az iratokat, a melyek meg vannak jelölve! Nagy szükségem van rájok. Éppen most jövök ő felségétől; igen rosszkedvű, s nekem ma rémséges nehéz a sorom. A legszívesebben kértem volna az elbocsáttatásomat, akkor a magam ura volnék…
A csizmahúzó nagyon fülelt.
– De az nem megy, – folytatá a miniszter, – ő felségét, a királyt, az én legkegyelmesebb uramat, ebben a szorúlt állapotában csak el nem hagyhatom.
– Mi történt, kegyelmes uram? – kérdezte a tisztviselő megijedve.
– Óh, – sóhajtá a miniszter – nagy baj van! Pénzt kell szereznünk, sok pénzt és valamennyi pénztárunk üres. Higyje el ön, senkinek sincs olyan keserves élete, mint egy miniszternek.
– De hát mire kell nekünk a pénz? – kérdé a tisztviselő. – Talán pótlékot kapunk?
– Pótlékot! – kiáltott a miniszter. – Dehogy, dehogy!… Ilyen gondolat még álomnak is merész. Inkább levonásra gondolhatnánk. A háború a küszöb előtt van, a sereg hadilábon áll és a királynak pénz kell a hadsereg számára. Szegény jó urunk, nincs egy nyugodt órája, az ország gondjai nem hagyják csendesen aludni. Gonosz idők járnak!
A miniszter sóhajtott, a tisztviselő is sóhajtott; csak a csizmahúzó nem. Ez mindent kihallgatott és nevetett magában.
– Szolgák, csupa szolgák! Még a király sem a maga ura!…
Ettől az órától fogva a csizmahúzó az ő szerény sorsával meg volt elégedve és szolgálta az urát, türelmes szolgához illőképpen.