A bécsi miniszterek megajándékozták Magyarországot az új alkotmánnyal.
Adót a kormány vetett ki, még pedig oly sokat, hogy a háborúk alatt tönkre ment lakosság nyögött terhe alatt. Rendeletek igazgatták az országot s katonaság garázdálkodott úgy Erdélyben, mint Magyarországon, mert Erdélyt elvette Lipót Apaffi Mihálynak a fiától s hozzácsatolta a „császári birtokok”-hoz. Csak híre volt meg a hajdan hatalmas erdélyi fejedelemségnek. A katholikus főpapok közül többen irtó háborút indítottak a protestánsok ellen. Tehették, mert a bécsi kormány támogatta.
Halálos veszedelem fenyegette Magyarországot.
A Thököli idejéből megmaradt bujdosók száma újra kezdett szaporodni, a magyar főurak egymás között titokban elpanaszolták keserveiket, biztatták egymást. Hozzátörődni a törvény- és alkotmányellenes állapothoz, semmiképpen sem tudtak.
Nem mult egy nap sem anélkül, hogy a sérelmek száma ne szaporodott volna és a sérelmekkel együtt nőtt az elégületleneké. Az ajk néma volt, de a szív háborgó; meg-megrándult az ajk széle, villogott a szem és az indulat már-már kitört a kebelnek szűk börtönéből.
Csak ember kellett, ahhoz méltó hatalmas ember, aki így szóljon a nemzethez:
– Elég volt, nemzetem a meggyaláztatásból, vond ki az igazságot kereső kardot és kövess engemet! Ebben a fojtott levegőben nem élhetünk tovább, nekünk a régi szabadság kell. Megillet az minket, vegyük vissza attól, aki elrabolta.
Kellett lennie valakinek, kiben a magyar nemzetnek szabadságszeretete megtestesedik, akiben a nemzetet fentartó csodálatos erő megnyilatkozik.
Föllépett II. Rákóczi Ferenc.
A hőslelkű Zrinyi Ilonának volt fia, Zrinyi Péter unokája, Zrinyi Miklósnak, a költőnek, unokaöccse. A fejedelmi Rákócziak vére csörgedezett ereiben. Az ország legnagyobb birtoku főnemesei közé tartozott, felesége királyi vérből való hercegasszony vala.
A legjobbak között is a legjobb.
Mikor anyjától elszakították, nevelését jezsuitákra bizták, Prágában serdült fel és a gyámjául rendelt Kollonics szerzetest akart belőle nevelni, hogy soha eszébe se jusson: minő családból származott, minő nemzetnek a fia, mi volna a kötelessége?
Ámde a Gondviselés útjai csodálatosak.
A német szellemben nevelt ifjú szívében az anyja által beleoltott hazaszeretet, mint egy égi virág elhintett magva megfogant, s a kolostor komor falai között is, idegenek közé plántálva szépen fejlődött.
Amit az anyai szeretet melege ápolt, azt lelketlen idegenek közönye nem hervasztja el.
Valahogy kiszabadult Kollonics körmei közül, megházasodott és hazatért magyarországi birtokaira, hogy csendben éldegéljen.
Csendben éldegélni olyan időben!
Elborzadt a lelke mindannak láttára, mi hazájában történt. A hazaszeretet még hatalmasabban fölébredt benne, s főleg mióta Bercsényi Miklós ungmegyei főispánnal szorosabb barátságot kötött, ennek tüzes lelke, szenvedélye is nagy hatással volt reá.
Amig vadászgattak, sokat beszéltek a haza keserves állapotáról és tanakodtak, miképpen lehetne segíteni rajta.
Rákóczi érezte, hogy neki tennie kell valamit. Az ő neve, vagyona, tiszta jelleme a legalkalmasabb arra, hogy az elégületlen magyarok élére álljon s visszavívja a szabadságot, biztosítsa a régi alkotmányt.
A francia királynak, XIV. Lajosnak levelet írt s kért tőle segítséget Lipót ellen.
Ezt a levelet egy idegen tisztre bizta, de az idegen tiszt hitvány árulója lett. Elvitte a levelet Lipóthoz és Rákóczit váratlanul elfogták.
Bécsújhelyen ugyanabban a börtönben zárták el, ahol egykor nagyatyja volt fogva. Ebből a börtönből a vérpadra vitte volna útja bizonyosan, ha szerető felesége mindent el nem követ megszabadítására. A derék nő óriási összeggel megvesztegette egyik őrét és kiszabadította.
Rákóczi egyenesen Lengyelországba menekült. Itt készülődött a harcra.
Segítette a francia király, s mellette volt a vérig sértett nemzet. Itt bontotta ki zászlaját, melyen e szavak állottak: „Istenért és szabadságért”.
Fölhívta a nemzetet, hogy készülődjék, mert ő nemsokára megérkezik, hogy szembeszálljon az alkotmányt eltipró hatalommal s fölszabadítsa a nemzetet.
Mikor a dicső férfiú megjelent Magyarországon, a célja tisztaságáról, szándéka nemességéről meggyőződött nemesség tömegesen tódult zászlója alá. Az első volt a nagytekintélyű Károlyi Sándor, ki eleinte azt hitte, hogy Rákóczi a rakoncátlan parasztokat bujtogatta fel és szándéka nem hazafias.
Néhány hónap alatt a Dunántúl kivételével egész Magyarország a fölkelők hatalmába került.
Lipót király elküldötte Széchényi Pál kalocsai érseket, hogy alkudozzék Rákóczival a béke fölött. A nemes magyar vezér hajlandó volt rögtön letenni a fegyvert, ha Lipót az alkotmányt helyreállítja, a vallásszabadságot biztosítja s legfőképpen külföldi hatalmak kezességével nyugtatja meg a nemzetet, hogy mindazt, amit igér, meg is fogja tartani.
Lipót megigért mindent, de azt nem fogadta el, hogy kezeseket állítson, már pedig e nélkül Rákóczi nem kötött békét, mert szomorú tapasztalatokból okult a nemzet, hogy a bécsi kormány szorult helyzetében tett igéreteiről könnyen megfeledkezik, mihelyt sorsa jobbra fordul.
A harc tovább folyt, a fölkelők elfoglalták Erdélyt. Rákóczit fejedelemmé választották az erdélyiek; így támadt fel rövid időre még egyszer a független erdélyi fejedelemség.
Rákóczi vezérei: Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor, Ocskai László s a rettenetes vak Bottyán mindenütt hátraszorították a király seregét. A fölkelők ekkor országgyűlést tartottak és megválasztották Rákóczit „Magyarország vezérlő fejedelmévé”, országtanácsot állítottak melléje.
Ekkor a ravasz francia király azt kivánta a fölkelőktől, hogy szakadjanak el a Habsburg-családtól, mert ő tovább nem hajlandó velök így szövetségben állani, ha az ország egyrésze előtt fölkelőknek, a császáriak előtt pedig lázadóknak tünnek fel.
Sokat tanakodtak e fölött. Rákóczi megkisérlette a békét ismét Lipóttal, de a király nem fogadta el azt a föltételt, hogy külföldi hatalmak vállaljanak felelősséget a béke megtartásáért; ehhez pedig a fölkelők erősen ragaszkodtak.
Lipót nem érhette meg a békés kiegyezést, mert 1705-ben meghalt s utána a jószivű, békés természetű I. József lépett a trónra.
Bármennyire is óhajtotta József király a békét, azt a bizonyos föltételt, melyet a császári méltóságra nézve megalázónak tartott, nem fogadta el.
A fölkelők 1707-ben Ónodon gyűlést tartottak, hogy kimondják határozatilag a Habsburg-háztól való elszakadást.
Mielőtt a gyűlés megkezdődött volna, előállott Turóc megyének két követe: Rakovszki és Okolicsányi, kik azzal vádolták Rákóczit, hogy ő a harcot immár nem az ország érdekében, hanem a maga hasznára folytatja, mert hiszen a magyar király hajlandó kibékülni a nemzettel.
Halálos csönd állott be a teremben.
Az urak némán, elszörnyedve hallgatták e rágalmazó szavakat.
Maga Rákóczi haragtól sápadtan fölkelt. Arra magyarázta a jelenlevők hallgatását, hogy ők is úgy vélekednek felőle.
Lemondott a fejedelmi méltóságról és távozni akart a teremből.
Ekkor kitört rengeteg erővel a harag minden jelenlevőből. Bercsényi és Károlyi kardot rántottak, s a két követet megtámadták. Néhány perc mulva mind a kettőt összevagdalták, Rákóczit visszaültették a fejedelmi székbe és kimondották, hogy a Habsburg-családnak nincs többé joga a magyar trónra.
Ez történt a híres ónodi gyűlésen.
A harc kockája el volt ujra vetve, a kibékülés reményét eldobták maguktól, a harc lángja föllobogott. Ámde a szerencse elpártolt a fölkelők vitéz fegyverétől s egyik csatát a másik után vesztették el. Majd epemirigy ütött ki a táborban s a vitézek rakásra hullottak. A ravasz francia király nem segítette többé Rákóczit, mert nem volt többé háborúja a német császárral.
Minden összeesküdött a fölkelők ellen, elhagyta mindenki, csak Rákóczi nagy lelke nem tudott csüggedni.
Romhánynál, Vadkertnél szétszórták seregét, ő Lengyelországba menekült, hogy az orosz cárt hívja segítségül s addig is megbízta Károlyi Sándort, hogy az ő nevében alkudozzék József királlyal s ha azt a föltételt elfogadja, kösse meg a békét.
Mig a nemes fejedelem idegen segély után nézett, addig Károlyi Sándor a fölkelők nagy részének beleegyezésével Rákóczi ellenzése dacára is megkötötte 1711-ben a szatmári békét Pálffy Jánossal, a király megbizottjával.
A király kegyelmet igért a fölkelőknek, bocsánatot Rákóczinak is, javait meghagyja birtokában, ha három hét alatt aláirja a szatmári békekötést. A nemzetnek alkotmányát, vallásszabadságát biztosította és megigérte, hogy a törvények szerint kiván uralkodni, megorvosolja az ország sérelmeit.
Amit a fölkelők óhajtottak, mind beteljesedett azon az egy föltételen kívül.
És Rákóczi Ferenc?
A nemzeti ügyért küzdő fejedelem nem írta alá a szatmári békét. Lengyelországból híveivel Franciaországba ment s hat évi itt tartózkodás után Törökországba hívta a császár, nem azért, hogy segítse, mert erre szüksége nem volt, hanem, hogy idegen földön töltse el életének hátralévő éveit.
Idegen hazában, Rodostó városában, vonta meg magát a magyar szabadságnak legnagyobb vezére; a becsület és hazaszeretet nemes példányképe. Aki föláldozta élete javát, egész vagyonát, a kinek szive oly önzetlenül dobogott a hazáért: földönfutó, hontalan, tétlenségre kárhoztatott, élő-halott lett. Hű barátai, szerető vitézei elhullottak mellőle s ő is a vallásnak vigasztalását keresve, meghalt 60 éves korában.
Eltemették anyja mellé Konstantinápolyban.
Ma szobrokat emelnek a nagyoknak, zarándokol a lelkes ifjuság sírjaikhoz, magasztalja érdemeiket. Édes nemzetem zarándokolj annak a nagy, kristálytiszta jellemű hazafiunak sírjához, mert immár hazakerült hamva a bujdosásból, zarándokolj oda és támadjon föl szivednek minden nemes indulatja, mikor ezt a nevet kiejted:
II. Rákóczi Ferenc.