Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy halász, aki egyszer kiment a tengerre, hogy kivesse a hálóit. Amikor odaért, más halászokat nem talált ott, azok biztosan a kocsmában voltak. Ő elgondolkodott: “Bemenjek, ne menjek be? Ugyanannyian nem mennek be, mint amennyien bemennek! És amikor reggel teli hálóm lesz, én inkább vagyok férfi, mint azok ott a pultnál.”
A hátára vetette a hálót, és ezt gondolta: “A mélyben halászni egyedül nem tudok, de bedobni bedobhatom.”
Jól van, elment, hogy bedobja. Annyira elment, amennyire tudott, és kidobta a hálót, majd lefeküdt. Reggel, amikor felébredt, az egész tengert köd lepi el, hogy sem a vizet, sem az eget nem lehetett látni. A hálóit bevonta, és aggódik: hogyan jutok ki a partra?
De délfelé eloszlott a köd, és ekkor látta: idegen irányban úszott, és hogy semmit sem ért, hol van, és a földet sem látja, csak a vizet és az eget. Két napig így hánykolódott a tengeren. Már azt gondolta, hogy soha többé nem látja a feleségét és a gyerekeit. De ekkor, mintha a szerencséjére, odaúszott egy kis csónakkal egy úr és így szólt: “Látom, hogy micsoda bajba kerültél. Én kivezethetlek a partra, ha nekem adod azt, ami most új a házadban… Hét év múlva megyek érte.”
A halász csak nem akarja, de amikor rájött, hogy másképpen nem jut ki a partra, megígérte. Ekkor az úr kivezette a halászt a partra és maga mindjárt eltűnt.
Közben jött a többi halász is, biztosan a kocsmából, és énekeltek:
“A mélytengeri halászoknak
A sapkájukon át nő a hajuk.”
A halászunk odaért hozzájuk és megkérdezte, hogy mi van náluk otthon. Az énekesek mintegy vidáman felelték: “Micsoda, még kérdi, mintha maga sem tudná, hogy mi történt náluk. Maga a tengeren csavarog, a felesége pedig új gyereket szül otthon. Azonnal be kell jönnie velünk a kocsmába, és áldomást kell innia a gyerekért, akit Grieta a jászolban szült.”
Ezt hallván, a halász szörnyen megijedt, mert már tudta, hogy a legkisebb fiát eladta az ördögnek. Ő természetesen nem csatlakozott a többiekhez, hanem mindjárt sietett haza, jajgatva, sírva.
Amikor hazaért, megtudta, hogy a nagy fekete kancának csikója született. Ekkor kicsit megkönnyebbedett a szíve, mert már úgy gondolta, hogy a csikó is lehet az ördögé.
A hét év gyorsan eltelt. A kisgyerekből már derék fiú lett, a csikó pedig telivér lóvá nőtt. Az utolsó napon, amikor az ördögnek meg kellett jönnie a fizetségért, a halász szörnyen bánkódott, mert nem tudhatta, hogy az melyiket is viszi el. Ezért elment a kocsmába, hogy jól leigya magát, hogy elfojtsa a baját. A kocsmában odament hozzá egy öregember és megkérdezte, hogy miért ilyen szomorú.
A halász így felelt: “Szörnyűséges nap! Miért nem bánkódnék? Ma este az ördög elviszi vagy a szeretett fiamat, vagy a derék lovamat.”
Az öreg végighallgatta, majd ezt mondta: “Csitt, te csak maradj csendben, ne mondj semmit! Én elmegyek, megnézzük, nem tudjuk-e még valahogy megoldani, hogy ne akarja elvenni a fiadat és a lovadat.”
Jól van. Mindketten hazamentek. Az öreg lefeküdt a kemence mögé, a gazda és a gazdasszony a kisszobában. Éjfél felé a gazda hallja, hogy megcsikordult az ajtó. Akkor az ördög bejött a szobaajtón, és mindjárt megkérdezte: “Mi egy?”
Az öreg a kemence mögül, aki már várta, így felelt: “Az egy az semmi.”
Az ördög: “Mi a kettő?”
Az öreg: “Az a két szem a homlokon.”
“Mi három?”
“A villa három foga.”
“Mi négy?”
“A tehén tőgye.”
“Mi öt?”
“Az ujjak a kézen.”
“Mi hat?”
“Hat szög a patkóban.”
“Mi hét?”
“A csillagkép hét csillaga.”
“Mi nyolc?”
Ekkor az öreg felkapta a piszkavasat és így kiáltott: “Nyolcról nem mondunk semmit – eredj vissza, ahonnan jöttél!”
Ezután az ördögöt soha többé nem látták a halásznál.