Abban az időben, mikor ama nehéz jobbágyvilág volt, az urasági erdő egy kis viskójában éldegélt egy szegény ember. Őkelme volt abban az erdőben az őr. Egyszer az uraság kiment az erdőbe. S úgy rémlett neki, mintha az erdőőr uradalmi engedély nélkül fát adott volna valakinek. Emiatt úgy agyba-főbe verte, hogy halva maradt ott. Rítt az erdőőr felesége, meg a három-négy év körüli fiacskája, s kérlelte az uraságot, hogy ne verje tovább a szegény embert, hiszen nemhogy fát, de még gallyat sem adott az senkinek sem az uraság parancsa nélkül. Hanem az úr nem akart hinni neki. Miután halálba verte az erdőőrt, nekiesett a feleségének is, és addig ütötte, amíg az is holtan terült el. A gyermekecskét elkergette az erdőből, s azt mondta neki:
– Takarodj innen, menj, ahová látsz. Tartsd el magad, ahogy tudod. Majd ha nagyra nőttél, jöjj hozzám, s szolgáljál az apád helyén.
Elment hát a szegény Alexandru – mivelhogy ez volt a neve -, koldulva ment házról házra, faluból faluba, míg csak a Duna mellett egy halászhoz nem érkezett. Nem volt ez a halász, Isten tudja, miféle gazdag ember, csak a halászatból éldegélt. De mivel gyereke nem volt, Alexandrut örökbe fogadta. A halász kunyhójában élt a gyermek, amíg nagyra nőtt, s ő is megtanulta a halászat mesterségét, öreg lett ekkorra már a halász, s nem tudott többé halászni, de Alexandru becsületes gyermek volt, szorgalmas ember lett, s annyit megkeresett, hogy abból ő is, az öregember is s az öregasszony is nyugodtan megélhettek. Úgy adta azonban az Úristen, hogy meghalt a halász is meg a felesége is. S Alexandru egymaga maradt. Most már csak saját magának halászgatott. Azt lehetne hinni, hogy tán varázslat esett, mert mióta az öreg halász elhunyt, majdnem hogy hal nélkül maradt a Duna; megesett, hogy szegény fiú egész nap járt-kelt, s a hálója egy fia halat sem fogott. Kiveti egyszer a hálóját a Dunába, nagy nekikeseredve, s igen éhesen, de hozzá se ment a hálóhoz másnap délig. Odamegy akkor, s kihúzza a hálót. Nem volt abban semmi más, csak egy márna, de igaz, hogy az nagyon szép volt. No, kézbe veszi, s viszi a kalibába, hogy megtisztítsa s szénen megsüsse, mivel az éhségtől már majdnem elalélt szegény. Hanem, amikor fel akarja hasítani, kicsúszik a márna a kezéből, s amint a földre pottyan, abban a nyomban olyan gyönyörűséges leányzóvá változott, mintha napsugárból szőtték volna, s olyan szép ruhája volt, mint egy tündérnek: az inge fehér, mint a tej, sárga, piros, kék selyemvirágokkal kihímezve, katrincája volt, mint a mi leányainknak, virágos az is, szép mellrevalója volt, s a haja a hátára hullott.
– Ne hasítsál fel, Alexandru – mondta a leány -, mert úgy rendelte az Úristen, hogy én a te hitvestársad legyek.
– Hogy is vágnálak én fel, mikor azt látom, hogy olyan ember vagy te is, mint én? – mondta Alexandru. – Én bizony azt hittem, hogy te márna vagy.
– Én a vizek tündére vagyok – felelte a leány -, s az Úristen rendeletére bújtam bele a te hálódba, a te javadra s más emberek javára a feleségednek kell lennem.
– Köszönöm, én Uram Istenem – szólalt meg újból Alexandru. – Mióta azt látom, hogy leány vagy, elmúlt az éhségem, el a keserűségem is.
– No, Alexandru, menjünk hát haza, oda, ahol te születtél!
– Jaj, én kedvesem! Nem jó nekünk odamenni. Meglehet, hogy oda sem találnék. Kicsi voltam én, mikor eljöttem onnan; de ha éppen oda is találnék, nem mennék jó szívvel, mert hogy az az úr, akinél apám szolgált, olyan egy kegyetlen ember volt, hogy apámat, anyámat megölte, csupáncsak azért, mert úgy rémlett neki, mintha az ő erdejéből fát loptak volna el.
– Ne törődj vele, Alexandru, jöjj, menjünk. Mert úgy lesz az, ahogy az Úristen rendeli.
És el is mentek együtt abba az erdőbe, találtak is abban egy elhagyatott házikót, az a kaliba volt az, amelyben Alexandru született. Az asszony gyorsan valami vacsorafélét készített, vagyis hogy megsütötte azt a pár gombácskát, amit az erdőben leltek – megvacsorázták, s miután elmondották az estvéli imádságukat, lefeküdtek, és álomba szenderültek. Lefeküdtek, de bizony mindössze a csupasz kemence padkájára, hiszen nem volt másféle ruhabélijük, csupáncsak a rajtuk levő. Hanem – halljatok oda -, mikor reggel álmukból felserkentek, még pompásabb kastélyban találták magukat, mint az urasági udvarház volt, telisded-teli volt az mindenfélével, ami a megélhetéshez szükséges – volt böjtös étel, nem böjtös is -, s ez a kastély éppen ott állott az erdőben, a kaliba helyén. Megköszönték az Úristennek, s elkezdtek szertenézni a kastélyban, s mikor elemózsiát találtak, ebédhez is telepedtek.
Az uraság béresei minden áldott nap tízszer is kiszekereztek fáért ebbe az erdőbe, s mivelhogy az erdő a faluhoz közel volt, még jó időben haza is érkeztek.
Kimentek az erdőbe ezen a napon is, mikor áthajtottak azon a tisztáson, ahol a kalibának kellett lennie, tátva maradt a szájuk a szépséges kastély láttán, amelyik tegnapról mára keletkezett. S a béresek csak körbebámészkodtak a kastély mellett mindaddig, amíg késő délután nem lett. Úgy elbámészkodtak, hogy csak akkor jutott eszükbe, hogy milyen gazdájuk van nekik, megrakták erre gyorsan a szekereket, ostorral hajtották az ökröket, hogy gyorsan hazaérjenek. Hanem bizony mégis későn érkeztek haza, már jó vacsoraidőben. Az uraság egy somfabottal várta őket a kapuban, s mikor melyik elhaladt mellette, olyat húzott annak a hátára, mintha zsákot püfölt volna. Mikor a legutolsó béres is a kapuhoz érkezett, megszólalt:
– Ne üss, uram, minket hiába, nem mi vagyunk a hibásak érte, hogy így megkéstünk. Mert halljad csak, az erdőben, ahol még tegnap – nem régebben – még csak az erdőőr lakatlan kalibája állott, ma csodálatosabb kastélyt leltünk, mint a nagyságos úré. S mi bizony úgy elbámultunk, úgy elcsodálkoztunk rajta, hogy nemcsak a nagyságos úr parancsát felejtettük el, hanem még az evés sem jutott eszünkbe. Pusztítson el bennünket az Isten, ha egy falatot is ettünk.
– Ugye – mondotta az úr, visszafojtva a haragját. – No jó. Holnap reggel menj el, s hívd ide azt a bitangot, aki az én tudtom nélkül házat merészelt építeni az én erdőmben. Idehívd hozzám. Megértetted?
– Meg, nagyságos úr!
És másnap a béres elment az erdőbeli kastélyhoz, és meg is mondta a benne lakó embernek, hogy a faluba hívják, a bojári udvarba.
– Hát most mit tegyek, feleségem? – kérdezte Alexandru az asszonytól.
– Mit tehetnél? Bizony el fogsz menni, mert én tudom, hogy a nagyságos úr nem fog megenni téged.
És Alexandru elment az urasághoz a faluba.
– Jó napot adjon Isten, nagyságos uram.
– Neked is. Mit keresel te itt? Miért jöttél?
– Azért jöttem, nagyságos úr, mivel egy bérese azt mondotta, hogy nagyságos úr ideparancsolt engem.
– Jól van! Vagyis hogy te vagy az a gazember, aki az én erdőmben házat épített? Hogy merészeltél te ilyesmit elkövetni?
– Bizony azt éppen a nagyságos úr parancsolta volt nekem. Emlékezzék csak rá, mikor apámat, anyámat megölte, mikor azt mondotta nekem, menjek amerre látok, s majd ha megnövök, jöjjek vissza a nagyságos úr szolgálatába az apám helyére. No hát, én ehhez tartottam magamat, abba a kalibába költöztem vissza tegnapelőtt a feleségemmel, ahol születtem volt. Nem én vagyok a hibás benne, hanem az Úristen rendelte úgy, hogy éjszaka az a kaliba egy pompás urasági házzá változzék.
– Menj, s holnap reggelig a házadtól lefelé terjedő egész erdő legyen levágva. A tuskók mind kiszedve, a helyük felszántva. Vesd be apró szemű kukoricával, a kukorica reggelre érjék meg, s abból hozzál nekem apró szemű kukoricalisztet, hogy puliszkát főzzenek belőle nekem ebédre. Megértetted?
– Ugyan, hogy volna lehetséges ilyesmit véghezvinni, uram?
– Hallgass, lódulj. S ha holnap reggel nem jössz ide úgy, ahogy megparancsoltam, nem ott fog ülni a fejed, ahol most, hanem a lábaid elé tétetem.
Elindult Alexandru haza nagy keservesen. Az asszonya várta a kiskapuban.
– No, ugyan biz a, miért hívatott?
– Jaj, Uram Istenem, meg akar ez gyilkolni bennünket is éppen úgy, ahogy apámat s anyámat is megölte.
– Hogy, ugyan biz a?
– Hát csak úgy, kedvesem, hogy megparancsolta nekem, hogy holnap reggelig az egész erdőt, ami a házunktól lennebb terül el, vágjam ki, szedjem ki a tuskókat, a helyét szántsam fel, vessem be apró szemű kukoricával, a kukorica reggelig nőjön is meg, érjen is meg, s én abból vigyek neki puliszkalisztet, hogy holnap abból ebédeljen.
– Ne gyötörd azért magadat, lelkem párom, úgy lesz az, ahogy az Úristen rendeli.
Mikor eljött az este, megvacsoráztak, az Úristenhez fohászkodtak, és lefeküdtek. Reggel aztán az asszony felköltötte az embert, és azt mondta neki:
– No, láss hozzá, s vidd el az uraságnak az ebédrevaló puliszkalisztet.
Alexandru fel is kelt, s ameddig a szem a hegyoldalon lefelé a ház alatt elláthatott, ott, ahol tegnap az az óriási erdő terült el, most csupáncsak szépséges, apró szemű, megérett kukoricás feküdt. Az átalvető egyik felébe szemeskukoricát, a másikba apró szemű kukoricalisztet tett az asszony. Álmélkodott Alexandru, megköszönte az Úristennek, s elment a faluba az urasághoz.
– Jó reggelt adjon az Isten, nagyságos úr.
– Neked is, Alexandru. No hát elhoztad az apró szemű kukoricalisztet?
– Hoztam, uram. Egy átalvető lisztet, s egy átalvetőnyi szemet.
– És milyen a vetés, ahol az erdő terült el?
– Szép, nagyságos úr. Az Úristen megengedte, hogy éppen úgy teremjen, ahogy maga parancsolta.
– Jól van, Alexandru, jól van. Most aztán holnap reggelig a házad felett levő erdőt mind irtsad ki. A földet műveld meg, rajta a szőlőt kétszer kapáld meg, s aztán reggelre onnan nekem érett szőlőt hozzál.
– Jaj, nagyságos uram, hogy lehetne ilyesmit egy éjszaka művelni? Csak magával az irtással sem végeznék egy esztendő alatt. Még akkor se, ha mellettem legalább száz munkás volna. Aztán a szőlőskert, hiszen tudja azt a nagyságos úr, hogy azzal három-négy év alatt is alig lehet annyira jutni, hogy teremjen!
– Hordd el magad, bitang gazember! Ha holnap reggelig véghez nem viszed, amit neked megparancsoltam, kitöröllek az élők sorából!
Megint igen elkeseredetten bandukolt haza Alexandru, elmondta az asszonynak a földesúr újabb parancsát.
– Egyet se búsulj, Alexandru, mert az fog történni, amit az Úristen rendel.
S hát mikor másnap reggel felkelt, a házától felfelé elterülő helyen egy olyan szépséges szőlőskert keletkezett, hogy ember olyat a két látó szemével még sohasem látott. Minden sorban érett szőlőfürtök, akkora szemekkel, mint egy-egy malac. Alexandru újból megköszönte az Úristennek, leszedett egy kosárkára valót, hogy a bojárnak vigye.
– No látod, hogy végbe tudtad vinni! Csakhogy kutya disznó vagy, s a munkát kerülni akarod – mondta a bojár, mikor meglátta, amint a szőlővel belépett.
– Nem én bűnös ember tettem ezt, hanem az Úristen az ő felséges erejével – felelte Alexandru.
Az úr pedig így szólott:
– Bánom is én, hogy kivel dolgoztál, kivel nem, elég, hogy a parancsomat teljesítetted. Most aztán lódulj az istállóba. Vigyed a két bivalyt onnan a bikához, holnap reggelre megelljen az a két bivalytehén. Ott legyen a borjú alattuk, fejd is meg őket, hozz nekem kávéba való tejet a bivalyoktól. Érted?
– Érteni értem, uram. De hogy lehetne ilyesmit művelni? Hiszen jól tudja azt a nagyságos úr, hogy a bivaly tehén egy esztendeig vemhes.
– Fogd be a szájadat, te bitang – mondta az úr -, s takarodj, de hamar, mert nincs vesztegetni való időm. Ha nem jelentkezel reggelre, hogy megborjaztak a bivalyok, tudod, hogy mi vár rád.
Nagy szomorúan mendegélt haza Alexandru. Hajtotta maga előtt a bivalyteheneket. Az asszony elébe sietett:
– Ejnye, tán csak nem ajándékozott meg bennünket a bojár uraság ezekkel a bivalytehenekkel, te Alexandru?
– Ó, én Istenem, ez a bojár mégiscsak a fejünket veszi, te asszony.
– Ejnye, na! Hát miért vagy ismét így nekikeseredve?
– Hogyan lennék. Hallgass ide: vigyem el ezeket a meddő bivaly teheneket a bikákhoz. De reggelig ezek meg is elljenek, s tejet is vigyek tőlük, bivalytejet a kávéjának. Tiszta lehetetlenség ez!
– Ne szólj így, kedves párom, mert úgy lesz az, ahogy az Úristen rendeli. Jöjj, ebédelj meg, pihenj le egy kicsit, aztán majd elviszed a teheneket a bikához. Aztán meg mindent a fölséges Úristen akaratára bízunk.
Szegény Alexandru megebédelt, elemózsiát tarisznyált, s elhajtotta a teheneket a bikához éppen a harmadik faluba, mert közelebb nem volt bika, s vacsoraidő tájban érkezett haza. Falt valamit estebédre, s amilyen fáradt volt, úgy aludt virradatig, mint a zsák. Akkor az asszony felébresztette:
– Kelj fel, Alexandru, menj a bivalytehenekkel az udvarra, mert a nagyságos úr felkel, s a kávéjához kell a tej neki.
Alexandru felkelt, s kiment az istállóba. S hát, a bivalytehenek megellettek, két szép kicsi borjú volt alattuk, feketék, mint két ördögfióka, az anyjuk tőgye meg tele tejjel. Megköszönte Alexandru az Úristennek, behajtotta a teheneket a faluba, a bojár udvarára. Nagy hosszú pipájával a tornácon ült éppen az úr.
– Itt vagy, Alexandru?
– Én itt, nagyságos úr.
– Na látod, hogy nem is volt olyan nehéz az a parancsolat, amit néked adtam. Tudtam én, hogy félelmedben készségesen teljesíted te az én parancsaimat. No, most még csak egy parancsot adok neked. Ha ezt is teljesíted, békében hagylak. De ha nem, úgy kitekerem a nyakadat, mint egy csirkének.
– Hát mit kell még megtennem, nagyságos uram?
– Hozd el az Úristent ide ebédre hozzám, hallod? Ebédre hozd el nekem. Tovább ne is tétovázz, hordd el magadat. Addig a híredet se halljam, míg ide nem hoztad az Úristent.
– Hogy gondolhatnék én, szegény bűnös ember, ilyesmire?
– Hallgass, pusztulj!
Soha még így el nem szomorodott Alexandru, s ment hazafelé. A felesége éppen egy szépséges kicsi fiúcskát szült neki, de olyan szépet, hogy a császár gyermeke sem volt annál különb. Mikor meglátta nagy búbánatosan Alexandrut, megkérdezte tőle:
– Ismét el vagy keseredve, Alexandru?
– Jaj, hogy is ne volnék. Hallgass csak ide, feleség: mikor már azt hittem, hogy azokat az emberfeletti követeléseit abbahagyja, mikor már megköszöntem az Úristennek, hogy megsegített, s a bojár minden parancsát teljesíthettem, még kegyetlenebb paranccsal állott elé.
– Miféle paranccsal?
– Jaj, Uramisten, jaj, lelkem feleségem! Még attól is reszketek, hogy csak rágondoljak ennek a pogány uraságnak őrült parancsolatjára: azt mondta, hogy az Úristent hozzá, ahhoz a pogányhoz vigyem el ebédre!
– Hát bizony színigaz, hogy ez nagy dolog, Alexandru. De azért ne emésszed magad szerfelett. Jó gondviselő az Úristen, majd eligazítja. Te csak láss neki, faljál valamit. Végy elemózsiát magadhoz, keljél útra, s mindaddig menj, míg valahol az Úristennel nem találkozol. Mondjad el neki, hogy mit parancsolt a bojár. A mennyeknek ura sokkal könyörületesebb, mint ezek a földi uraságok.
Így is tett Alexandru: evett, amit evett, elemózsiát vett magához, kapta a vándorbotot, s neki az útnak. Addig ment, mendegélt, míg egy nagy folyóhoz nem érkezett. Át is kelt volna rajta készséggel, de nem volt azon sem híd, sem csónak – nem mert átúszni rajta, mivelhogy a víz igen széles vala. Gondolkodóba esett, hogy ugyan mit tegyen. Ekkor a víz megkérdezte tőle:
– Miért állsz itt, te ember?
– Én azért – felelte -, mivel a túloldalra kéne mennem, s nincs itt se híd, se csónak, s úszva félek nekivágni.
– S ugyan hová mégy, te ember?
– Én oda, s addig, amíg rá nem találok a fölséges Úristenre. Mert nagy dolgot kell neki mondanom.
– Na, akkor én átalviszlek. De kérdezzed meg az Istent, miért nincsen bennem se hal, se béka, se semmiféle élőlény.
– Na, én meg is fogom kérdezni.
Akkor a folyó egybe kétfelé nyílt, s Alexandru a víz közepén úgy átalment, mintha egy kukoricás ösvényen menne.
Átért a túlsó partra, s ment folyton s mindaddig, míg egy nagy mezőre talált, ahol a fű derékig ért. Volt ott egy nagy, hatalmas marhacsorda. De olyan soványak voltak azok, hogy a bőr lötyögött a csontjukon, csak úgy támolyogtak a gyengeségtől. Elámult Alexandru igen erősen ezek láttán, hogy lehessen az, hogy ezek a nagy ökrök ilyen jó nagy legelőn a soványságtól majd leesnek a lábukról.
Hanem azért csak ment tovább, míg csak egy nagy, homokos mezőhöz nem ért. Azon a mezőn csak itt-ott volt egy-egy fűszál, s ott aprócska ökrökből álló csordát látott. Hanem azok az ökrök szépek, kövérek voltak, olyanok, hogy azt hitte volna az ember, majd szétrepednek a kövérségtől.
No, ezen a látványon még jobban elcsodálkozott Alexandru, de azért tovább ment, míg csak egy nagy erdőbe nem érkezett. Rengeteg gyümölcs s vetés volt ott, s a fákon hatalmas madarak rikoltoztak, ahogy a torkukon kifért:
– Jaj nekünk, jaj nekünk! Rosszat értünk, rosszat érünk, rosszat fogunk érni! – Mivelhogy ezek a madarak éhségükben rikoltoztak.
Alexandru továbbment, és egy bozótos részre érkezett, ahol csak legfennebb itt-ott termett egy-egy mogyoró. Ott bezzeg ezer és ezer madár csiripelte, énekelte: – Jó dolgunk volt, most is jó van, még jobb sorsot érünk ezután. Mert jóllaktunk!
Elcsodálkozott Alexandru ezen a látnivalón is, de csak ment tovább mindaddig, míg a fölséges Úristen udvarához nem érkezett. Nagy alázattal lépett be oda, s köszönt becsülettel, ahogy tisztességes emberekhez illik.
Az Úristen jóindulattal s jóságos szavakkal fogadta, mint egy valóságos édesatya, s aztán megkérdezte, hogy ugyan bizony, miért jár-kel annyit a világban.
– Ó, Uram Isten, borzalom azt még csak kimondani is.
– Mondd meg, gyermekem, hiszen előlem úgysem rejtheti el a gondolatát senki sem.
– Hát, hogy megmondjam, Uram, engem az az úr küldött el, akinek a földjén a házam áll, azt mondta: jöjjek, s hívjalak meg hozzá ebédre.
– Jól van, gyermekem. Mikor hazaérkezel, mondd meg neki, hogy akkor megyek el én hozzá, mikor végbeviszi azokat, amiket te tettél meg.
– De ha ezt megmondom, nem fog engem megölni, Uram?
– Ne félj, hanem mondd csak el nekem, mit is láttál, míg elindultál hazulról, végig az utadon.
– Sokat láttam, Uram: először egy nagy víz mellé érkeztem, nem volt se hídja, se csónakja, nem tudtam, hogy keljek át rajta, de a víz, mikor megmondottam, hogy az utam hová vezet, utat nyitott nekem, és úgy mehettem rajta keresztül, mint a szárazon. Megkért azonban engemet rá, hogy kérdezzelek meg tégedet, miért nincsen benne sem hal, sem béka, de még csak egy fia élőlény sem.
– Megmondom én azt neked, fiam, hanem te addig ne mondd meg neki, míg téged ismét átal nem viszen. Ott azért nincsen hal, sem béka, sem más élőlény, mert egyetlenegy ember sem fulladott beléje. No, hanem még mit láttál?
– Láttam, Uram, egy mezőt, derékig érő selymes fűvel, egy nagy ökörcsorda legelt azon, de a soványságtól csak úgy támolyogtak a lábukon, s én erősen csodálkoztam, hogy lehet az, hogy azon a jó legelőn olyan soványak legyenek.
– Azok, fiam, azok a gazdag bojárok, akik hébe-hóba adakoznak is, és vendégeskednek is, de csak egymást becsülik és vendégelik meg, s aztán mikor a vendégek szétoszlanak, megbánják, hogy mennyit költöttek. No, hanem azután mit láttál még?
– Láttam, Uram, egy homokos mezőt. Merő homok meg kavics volt. Csak itt-ott nőtt rajta egy fűszál, volt azon egy apró ökörcsorda, de olyan kövérek és szépek voltak, hogy alig tudtam otthagyni őket.
– No látod, gyermekem, ezek azok a szegény emberek, nyomorult jobbágyok, akiknek nincs egyebük, csak amit elvetemült gazdáik vetnek nekik. De azok, mikor halotti tort ülnek vagy vendégséget csapnak, az asztalukhoz gyűjtenek minden szűkölködőt és szegényt, s ebben nekem örömem telik. Ezért aztán gyönyörűségben van részük itt a másvilágon. No de gondolkozz csak, mit is láttál még azután?
– Mikor még errébb jöttem, Uram, láttam sok nagy gyümölcsfát, szép gyümölcsökkel, közöttük mindenféle fajta veteményt. De a fákon rusnya, felborzolt tollú madarak gubbasztottak, s azt rikoltoztak, ahogy a torkukon kifért: “Rosszat értünk, rosszat érünk, rosszat fogunk érni, éhen fogunk halni!”
– No lásd, gyermekem, ezek azok a zsugoriak, akiknek mindenük megvan, ami csak kell nekik, de nemcsak hogy semmit sem vetnek a szűkölködőknek, hanem még ők sem esznek annyit, hogy jóllakjanak, s a munkások bérét elvonják. Ezért ezen a világon az éhség miatt fognak jajveszékelni. Hát láttál-e még valamit az utazásod alatt?
– Láttam, Uramisten, még egy cserjést is. Abban csak itt-ott ha volt egy-egy mogyoró, de ezer és ezer madár tartózkodott benne, s azok azt csiripelték, azt dalolták: “Jól éltünk, jól élünk, jól is fogunk élni, mert semmink sem hiányzik!”
– No lásd, gyermekem, ti vagytok ezek a madarak, munkásemberek. Akik dolgoztok reggeltől estig, sokszor étlen-szomjan, csakhogy a munkátokból tudjatok valamit szerezni. Most pedig menj, gyermekem, haza. Vár téged otthon az asszonyod és a gyerek.
S hálát adván az Úristennek, megindult Alexandru hazafelé.
Mikor ahhoz a nagy vízhez ért, a folyó megkérdezte tőle:
– No, megmondotta-e hát neked az Isten, mi az oka annak, hogy nincs bennem se hal, se békafi?
– Meg.
– Nos, hát mit mondott, mi az oka?
– Vigyél át, majd akkor megmondom neked.
És a víz ismét átvitte a túlsó partra, vagyis hogy kétfelé vált mindaddig, míg csak a túloldalra át nem kelhetett, jóllehet onnanfelől errefelé soha még embert nem engedett át, mivel senki sem kérte rá, hogy arrafele vigye. Mikor Alexandru már a túlsó oldalra érkezett, azt mondotta neki:
– Azt mondotta az Úristen, hogy tebenned azért nincsen sem hal, sem béka, sem semmiféle élőlény, mert vizedbe nem fullasztottál még egyetlen embert se.
Akkor a víz megduzzadt, kicsapott a partokra, s már-már megfullasztotta Alexandrut. De Alexandru megfutamodott előle, és így szólt hozzá:
– Hát nem szégyelled magadat, hogy éppen engem akarsz megfullasztani? Mivel én mondottam meg neked, hogy a felséges Úristen mit felelt?
Elszégyellte erre a folyó magát, visszahúzódott a medrébe, s mondta:
– Ha ezt hamarább tudtam volna, bizony nem szabadultál volna meg a hullámaimtól.
Most aztán Alexandru egyenesen a bojár házába ment. Mire odaért, éppen alkonyodott.
– No, meghívtad-e? – kérdezte a bojár.
– Meg – felelte Alexandru.
– S eljön?
– El, egészen bizonyosan eljön, ha a nagyságos úr végbeviszi azokat a dolgokat, amiket én megtettem. Addig azonban nem.
Mikor az uraság meghallotta Alexandru merész szavait, olyan erős méregre lobbant, hogy megparancsolta szolgáinak, hogy nyakától talpáig vasba verjék, vaspántba szorítsák, dugják be egy pincébe, zárják be, hogy el ne menekülhessen, mert ezért a hallatlan vakmerő szavaiért reggel felakasztatja.
Ott töltötte Alexandru az egész éjszakát az Istenhez szóló fohászkodásban.
Mikor már úgy reggel felé járt az idő, az Úristen megjelent a pince ajtajában, és kiáltott:
– Alexandru, itt vagy-e?
– Itt, Uram.
– Jöjj hát ki!
– De nem tudok, mert nyakig vasban, örvben vagyok.
– Rázd meg magad egy kicsit.
És ahogy megmoccant Alexandru, egyszerre úgy lehullottak róla a vasak, mintha elrothadtak volna, és az ajtó magamagától kinyílt, és ő kiment rajta, és megköszönte az Úristennek, hogy megszabadította.
– No, Alexandru – mondotta az Úristen -, hát a bojárhoz menjünk-e ebédre, vagy inkább hozzád?
– Menjünk bizony előbb énhozzám, lesz még időnk rá, hogy elmenjünk hozzája azután is.
És elmentek Alexandru házába, örvendezett az asszony meg a kicsi gyerek, hogy újra láthatják egymást, de örvendett bizony Alexandru is, hogy békességben hazatérhetett az övéihez. S meghagyta az asszonynak, hogy ebédet készítsen, mert íme, ma maga az Úristen lesz náluk ebédre.
És az asszony neki is fogott, hogy elkészítse azt az ennivalót, amit a legjobban tudott készíteni.
Ebéd után azt mondta az Úristen nekik:
– Tudjátok meg, hogy a bojár ebben a pillanatban pukkadt meg mérgében, mivelhogy nem talált téged a pincében, hogy felakaszthasson. Mától kezdve többé nem vagy jobbágy, hanem úr vagy a házadban. S rövid időn belül egyetlenegy jobbágy sem lesz többé a földön.
És így is történt: a jobbágyság megszűnt, de a legeslegelső, aki a jobbágyságból felszabadult, Alexandru volt és felesége, a vizek tündére. S ők ma is élnek, ha meg nem haltak.