Pattogó szikraeső, a tűz süvöltése felelt szavaira, de a magasra szökkenő lángok közül egy fényes fehér, gyöngéd alak bontakozott ki és biztató mosollyal integetett neki…
– Én vagyok, José, én, a te Cynthiád, ki hívásodra íme megjelenik! szólalt meg… Már régen hívhattál volna, de persze, te nem tudtad, minő hatalom az emberi akarat… Még nem vagy egészen a miénk.
– Cynthia! Cynthia! kiáltá José… Álom-e ez, vagy valóság?
A tünemény tűzsíráshoz hasonló hangon kacagott:
– Oh, ti vak, setétben tapogatódzó emberek! A titkok titkát akarjátok leleplezni és nem hisztek saját szemeiteknek. Én vagyok, José, én! Tudom, miben fáradsz, de segítségem nélkül minden munkátok sikertelen! Ti a nagy titkot akarjátok megszerezni, anélkül, hogy segélyül hívnátok és életre keltenétek a magicus szalamandrát.
– Cynthia! Cynthia! Valóban te vagy? Segítségemre jöttél! kiáltá ekkor örömittasan és kitárta karját.
– Ne közelíts, José! Most nem érinthetsz engem! Majd nappal, ha földi alakomban közeledem hozzád! Emlékezel-e még szavaimra?
– Emlékszem! De hiába kutatám értelmüket!
– José, még mindig nem érted, minő csudálatos hatalom az emberi akarat? A te akaratod vonzott engem ide! Aki egyszer velünk élt, az a miénk, néked is a miénknek kell lenned, hisz ereidben a mi vérünk csergedez! Mi nem válunk el többé egymástól… Megigéred ezt, José?
– Igérem, Cynthia, szeretett testvérem! Oh, bár hamarább jöttél volna! Sokat gondoltam reád!
– Miért nem hívtál elébb! Hívásod nélkül nem jöhettem, bár bizonyosan tudtam, hogy ez elébb-utóbb be fog következni… Éreztem, hogy gondolsz reám! Igen José, tudtam, hogy hívni fogsz, mert segítségem nélkül nem találod meg a nagy titkot!
– Cynthia, te tudod! Te segítesz? Ah, kérlek segíts! segíts!
– Akarod, hogy segítsek, José? Néked csak akarnod kell! Akard hát!
– Akarom-e? Akarom, akarom, akarom! Ez egyetlen célja életemnek és minden törekvésemnek! kiáltá lázasan.
– Mivel akarod, meg kell tennem! Ah, egyszer majd megtudod, minő nehéz munka ez… Bár hatalmasabbak vagyunk a halandó embereknél, mégis irtózva, félve közeledünk a sárkányhoz, de irántad való szeretetből ezt is megteszem s mindenre kész vagyok… Ne virrassz, ne emészd hát magadat… Aludjál, José, aludjál, majd én őrködöm és élesztem a tüzet!
José felelni akart, de e pillanatban Cynthia fehér lánggá változva, körülkerengte a titokzatos olvasztóedényt, azután pedig átkarolva, fénylő aranyesőt hullatott reá.
Ezeket látva, nem tudta: ébren van-e, vagy álmodik. Az olvasztótégely egészen átlátszóvá hevült és benne egy tüzes oroszlán küzdött egy tüzes sárkánnyal, miközben tompa dörgés rázkódtatá meg az épület falait.
A tüzes sárkány nehéz küzdelem után legyőzte és lángoló torkával elnyelte az oroszlánt s ugyané pillanatban fején ragyogó korona támadt, mely bíborvörös színnel sugározta be az edényt és az egész helyiséget, közbe-közbe pedig valahányszor megcsattogtatá lángoló szárnyait, minden szárnycsapására szivárványszínű tündéri fényesség ragyogott be mindent a toronyszobában.
Többet nem látott, mert arra ébredt fel, midőn a mellékutcácskára vezető ajtón hangosan kopogtak.
Zavartan ugrott fel és e kopogást is majdnem csudálatos álma folytatásának képzelve, önkénytelenül elkiáltotta magát:
– Ki kopoghat ez ajtón? Ez utcában egy lélek se szokott járni!
De azért leakasztva a kulcsot, elfordította a zárban.
Az ajtó feltárult és a küszöbön egy magastermetű, karcsú nőalak állott idegenszerű ruházatban és midőn hátraveté fátyolát, José az öröm és megrettenés kiáltásával tántorult hátra:
– Cynthia! Cynthia! Hát valóban itt vagy? Tehát mégsem volt álom!
– Én vagyok, szeretett Josém! Annyi év után végre feltaláltalak! szólott s mélységes fekete szemei csudálatos, titokteljes lánggal ragyogtak.
– Cynthia! Cynthia! Eszerint még sem álmodtam! Te segítségemre jöttél! Oh, felelj, felelj, testvérem, úgy-e nem volt álom? sürgeté lázasan és szikrázó gyűrükkel terhelt jobbját mindkét kezébe szorította.
– Nem értelek, José! Megálmodtad jöttömet? – kérdé Cynthia bámulva.
José szilaj mozdulattal simította végig homlokát:
– Lehetetlen, hogy álmodtam volna! mormogá hangtalanul és fürkésző tekintetét a rejtélyes mélységű fekete szemekbe mélyesztve, kérdé:
– Tudod-e, min munkálkodom? Nézz oda, felismered-e? és az izzó athenorára mutatott.
– Tudni nem tudom, csak sejtem! Az alchymia nagy titkát keresed!
– Akarsz-e segíteni? Cynthia, az éjjel megígérted, hogy segítesz a titkot felfedezni! Atyád mindenbe beavatott!
A leány szemei egy percre rejtélyesen megvillantak és sajátságosan mosolygott.
– Megint az a csudálatos álom! Látom, hogy sokat gondoltál reám! felelé kitérőleg.
– De segítesz-e?
– Minden bizonnyal segítek, ha tudok. Atyám ezelőtt pár hóval meghalt. Nem volt beteg, csak nagyon, nagyon öreg! Ha akarta volna, tudományával tetszés szerint meghosszabbíthatta volna életét, de ő nem akarta. Egyik este magához hívatott s midőn beléptem, épp akkor vetett valami bíborcsillogású tárgyat a legerősebb tűzbe: »Ebből születtél, ennek adlak vissza«, mormogá ünnepélyes mozdulattal, én pedig mozdulatlan álltam helyemen, mert mennydörgő robaj és bíborvörös fényesség árasztá el az egész műhelyt.
– Ez maga a nagy titok! A mindent arannyá változtató bíborvörös kő, a leo ruber, vagyis a vörös oroszlán vala! kiáltá José szertelen felindulásában felugorva.
Cynthia ajkain újra megjelent az elébbi rejtélyes mosoly:
– Lehet! Atyám ekkor így szólott hozzám: »Sokfélére megtanítottalak, leányom! A halált úgy kell venned, mint elkerülhetlen dolgot. Vágyom őseim és az örök nyugalom után. Ha tehát meghalok, keresd fel egyetlen rokonunkat: José Venegas Herrezuelot. Ő velünk élt, miénknek kell tehát lennie! Halálom után a miénk lehet! Leányom, én beavattalak téged tudományunk titkaiba, te avasd be családunk utolsó tagját, mert mindig csak egy férfiutód bírhatja a Zúlem Zegrik tudományát! Folytassa ő, amiknek én is folytatója voltam s fejezze be, aki erre ki lesz választva.«
Most már értheted az én búcsúszavaimat is. Atyám életében mitsem volt szabad felfedeznem… de most már kérdezhetsz! Megosztom veled mindazt, mit a legutolsó és legbölcsebb mór alchymistától, atyámtól tanultam!
José szemei lázas fényben égtek, villogtak:
– Segíts, hogy a nagy titkot bírhassam! suttogá kezeit megragadva.
Cynthia nevetett:
– Megint csak a nagy titok! Oh, ti férfiak, mily telhetetlenek és önzők vagytok a tudományban.
José összerezzent, mert Cynthia nevetése egészen az éjjel hallott tűzsírás-forma kacajra emlékezteté.
– Nem akarod teljesíteni kérésemet? kérdé tompán.
– Hát nem igértem az elébb! Segítelek, ha tudlak! Hiszen nem tagadhatom meg, ha akarod! felelé könnyed, enyelgő hangon, de José mégis idegenül össze-összeborzongott, mert dacára Cynthia tagadásának, szavainak ugyanazon értelme volt, miket az éjjel hallott… de most nem ért rá efelett töprengeni, mert az egyik gyűrüktől szikrázó kezecske vállára ereszkedett:
– José, te nem a régi vagy! Hát nem oly kedves már előtted Cynthia, mint volt?
– Épp most akartam kérdezni… felelte rá zavartan.
– Én nem maradhatok soká ez országban! Vissza kell térnem. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek! tevé hozzá elkomolyodva.
– Cynthia! riadt ez rá elhűlve.
– Az öröm, vagy az ijedség hangja ez, José? nézett rá nyugodtan, de szeme oly hideg pillantásokat lövellt rá, mint a tőr hegye.
– Az örömteljes meglepetésé, Cynthia! felelte rá gyorsan… Gondolhatsz mást? Átvenni és folytatni bölcs atyád örökét! Hisz ez volt régi vágyam mindig… csakhogy…
– Csakhogy? ismétlé kérdő hangsúlyozással a lány.
– Csakhogy most nem mehetek veled! Ez az, mi elébb megdöbbentett és elkeserített. Szavamat adtam és esküvel köteleztem le magamat, hogy mindaddig maradok, míg a nagy titkot meg nem találjuk! válaszolá színlelt levertséggel.
– Akkor maradnod kell, José! A szó köt, de az eskü kötelez! Maradj hát, meddig maradnod kell!… »Aki esküjét töri, nyakát szegi!« mondotta atyám.
– Tehát beleegyezel, testvérem? kérdé José derült arccal.
– Hát nem mondtam már, amit te akarsz, azt nékem akarnom kell… Vérünkből való vagy s én, mint nő, engedelmeskedni tartozom neked és akaratodnak! José, én most távozom! Mestered nemsokára jönni fog. Szeretnék véle is megismerkedni, de mint nőt, bizonyára nem méltatna vitatkozásra! Hanem majd mint átutazó mór alchymista kopogtatok be hozzátok s így próbálom ki a tudományát!
Ezzel arcára húzta fátyolát s könnyű lebegő léptekkel tűnt el a kivezető ajtócska keskeny és setét boltozatában.
– Álom volt-e hát, vagy valóság? avagy csupán felcsigázott képzeletem játszott érzékeimmel! Nem! és százszor nem! Világosan láttam, ébren voltam! kiáltotta kétségbeesetten és mintegy irtózva pillantott a dohogó athenora felé, mely e pillanatban nagyot durrant a hőségtől.
– Vajjon szólnak-e az ilyen látományokról a bölcsek könyvei? kérdé egy idő múlva és reménykedve vette elő a könyveket.
De hiába lapozta, hiába forgatta át azokat, nem találta bennük, amit keresett. Csüggedten dobta le a nehéz foliánsokat, a láncokkal lezárt nagy köteteket és megint komor töprengéseibe merült. A lépcsőkön a házigazda lábának kopogása hallatszott.
– Estére elmegyek Cynthiához! Ha nem álom, meg kell neki fejteni a rejtélyt, akarom! és akarom! mormogá setéten, azután nyugalmat erőszakolva feldúlt vonásaira, sietett a belépő elé.
– Nos, kedveltem? kérdé a tudós.
– A tűz ég! Az athenora izzik! felelte José halkan.
– Helyes! Izzítsd az anyagot, izzítsd, kedveltem! A tűzben van az erő és feltámadás.
* * *
Egy héttel ezután Bornemissza Lénárd egy latin nyelven írt levélkét lobogtatva kezében, sietett le a toronyhelyiségbe.
– Képzeld csak, kedveltem, egy átutazó mór alchymista kíván nálunk tisztelkedni, miután meghallotta, hogy te itt tartózkodol. Ugyebár, elfogadjuk? Mit szólsz hozzá?
– Nevét szeretném tudni, mester! válaszolá José bámulást színlelve.
– Zora ben Zúlem Zegri! olvasá ez a levélkéről.
– Oh, oh, ez nagy tudós! Valóban ritka szerencse, mester! Tisztelettel kell fogadnunk, még pedig itt, műhelyünkben!
– Tehát ad personam ismered?
– Toledóban, Malach ben Mizráim műhelyében találkoztam véle.
– Helyes, előre örvendek a tudományos disputának. Meglássuk, minő fundamentumokon frequentálja szent művészetünket! Vajjon ő is a szalamandrában keresi-e az éltető elemet? avagy pedig abban a mysticus vörös anyagban, melyet Abbi Moyses egy háromszöggel keresztültört körrel jelel?
E beszélgetést a bibliothecás-teremből aláhangzó csengetyűszó szakította félbe.
Iván jelentette, hogy a várt vendég megérkezett s kis idő múlva Cynthiával tért vissza.
Az akkori tudós világban dívó virágos üdvözlési formák után, valóságos examinálás alá vették a vendéget. Bornemissza észrevette, hogy az idegen nagyon csudálkozó képet vág, midőn ő azt erősítette, hogy az izzításhoz szükségkép segítségül kell hívni Kalygah-t, vagyis a magiának harmadik védőszellemét. És elkezdte magyarázni, hogy a világegyetem rendszere a hyalaetherben, vagyis az őserőben, a limbus majorban, a limbus minorban és a világösszhang platói gyűrüjének vagy homéri aranyláncnak nevezett symbolumában van megtestesítve. Eszerint az alchymiának a régi occultisták rendszerét kell működési körébe vonni. Az embernek két alapeleme, az elemi test és az asztrál test. Az elemi testben van az archiaeus, a spiritus vitae, vagyis a mumia, azaz életerő; az asztrál testben a sidericus ember, vagyis az evestrum s végül az állati szellem és okos szellem, tehát a sidericus résznél fogva, vágynak védő, jó és ártó, rossz asztrál szellemei az emberiségnek.
A maurus alchymista eddig udvarias figyelemmel, hallgatta a magyarázatot, most azonban megszólalt:
– Magyarázatodból megértettem, hogy ti a Kalygahot hívjátok segítségül, a mi bölcseink ellenben a szalamandrát.
José összerezzent. Cynthia megint az éjjeli tünemény szavait idézte, a tudós pedig boszúsan kelt fel székéből, mert odafent újra megcsendült a hívó csengetyű, de mindjárt vissza is tért.
– Barátom, a generalissimus ép most izente, hogy izgága unokaöcsém útban van az alvidéki tábor felé, honnan nem kerül többé vissza Budára, miután a török ellen operáló hadtesthez tették át. Nem lesz többé utadban!
E percben megint, harmadszor is megszólalt a csengetyű.
– A véletlen most hoz nyakamra vendéget! monda elfojtott méreggel és felsietett.
– Te útra készültél? kérdezte Cynthia, midőn magukra maradtak.
– Téged akartalak felkeresni.
– Ki az az ember, kiről az elébb beszéltetek?
– Kellemetlen, akadékos ember! Utunkban volt! felelé José kitérőleg.
– José, te valamit titkolsz előttem! A férfi szeme csak egy esetben szikrázik oly ádázul és engesztelhetetlenül, mint a tiéd. Mikor vetélytársáról van szó!
E pillanatban az öreg Iván lépett be.
– Nagy uram izenetét hozom. Bocsánatot kér az idegen vendégtől, hogy nem jöhet vissza! Illustris látogatója érkezett a prágai udvarból.
– Én is távozom! – A kereskedők, kiknek társaságában jöttem, indulásra készen állanak!
– És a segítség? kérdé José.
– Megadom a szükséges utasításokat – a többi az anyag dolga. Mikor szükséged lesz rám, itt leszek!
José az ajtóig kísérte.
– Tovább ne jőjj, monda. Ne feledd, aki miénk volt, az miénk lesz s miénk marad!…
– Azt majd meglátjuk! Csak a nagy titok legyen egyszer birtokomban! mormogá José, villogó szemekkel nézve a távozó után.