Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, kidőlt kemencének bedőlt oldala volt – túlonnan túl, innenen, volt egyszer egy király. Ennek a királynak az udvarában mindenféle mesterember volt, még bognár is, dolgozott is valamennyi reggeltől estig, csak egyedül a bognárnak nem fért a nyakára a munka: az éjjel-nappal a korcsmában lakott, evett-ivott, muzsikáltatta magát, különb sora volt, mint a királynak.
Csak tűrte, tűrte egy darabig ezt a király, de egyszer mégis megsokallotta, s maga elé hívatta a bognárt.
– No, te ingyenélő bognár – rivallt rá a király -, nem érdemled meg, hogy Isten áldott napja reád süssön! De majd megdolgoztatlak én úgy, hogy vért izzadsz! Még ez órában menj ki az erdőbe, s holnap reggelre olyan százakós hordót csinálj nekem, hogy azon se fúrás, se faragás ne legyen, mert különben karóba kerül a fejed.
De bezzeg elmúlt a bognár virágos kedve, lefittyent az orra, mintha folyt volna a vére, s úgy ment nagy búsan az erdőbe. Hiszen oda kimehetett, s akár vissza is indulhatott volna, mert hiába törte a fejét, azt ugyan ki nem tudta találni, hogy s mint csináljon olyan hordót, amelyen se fúrás, se faragás ne legyen. Nézte, nézegette a fákat, egyet-kettőt meg is kopogtatott a fejszéjével, de levágni bizony nem vágta le: ugyan minek? Nem is törte többet a fejét, leült egy fa alá, a nyakából kiakasztotta a csíkos tarisznyát, kenyeret, szalonnát kotorászott elé, s nagy bújában-bánatában falatozni kezdett. Gondolta magában, jóllakik utoljára. Amint enne, eddegélne, odasompolyog egy róka, köszönti a bognárt, s mondja neki:
– Vess egy falást nekem is, szegény bognárlegény, két napja, hogy egy befaló falás nem sok, annyit sem ettem.
– Nesze, hogyne adnék – mondotta a bognár, s vetett neki egy jó darab kenyeret s szalonnát is mellé.
– No, te bognárlegény, köszönöm a jóságodat, meg is hálálom. Tudom én, hogy mitől fáj a fejed. De ne búsulj, mert reggelre meglesz az a hordó, te csak aludjál bátran!
Hitte is, nem is a bognár ezt a beszédet, de gondolta magában, ha megcsinálja, jó, s ha nem csinálja, úgyis csak karóba kerül a feje – ő bizony lefeküdt, s egész éjjel aludott, mint a fekete föld. Hát, Uram Jézus, szeme-szája tátva maradt reggel, mert csakugyan megvolt a százakós hordó, s nem látott azon emberi szem sem fúrást, sem faragást. De bezzeg tátva maradt a királynak is szeme-szája, mert ő is sok minden csudát látott, de még fúratlan-faragatlan hordót ő sem világéletében.
Egy szó nem sok, annyit sem szólt, csak csóválta a fejét jobbra-balra, mintha a mennykő kerülgette volna, a bognár sem szólt semmit, azt is lassan mondta, ment egyenest a korcsmába, s egész éjjel húzatta a cigányokkal szörnyű jókedvében.
– Hm, hm, már megint vigadozik ez a betyár – mormogott a király magában -, de majd adok én gondot neki ismét, hogy tudom, elmegy a kedve!
Ahogy virradt, hívatta a bognárt, s mondta neki:
– Hallod-e, te ingyenélő bognár, egész éjjel nem aludtam a dombérozásod* miatt, de adok én neked olyan munkát, hogy vért izzadsz belé! Ha holnap reggelre magától járó vasas szekeret* nem csinálsz, bizony mondom, karóba kerül a fejed!
Kimegy a bognár a palotából nagy szomorúan, nyakába veti a tarisznyát, karjára akasztja a fejszéjét, s megy az erdőbe, ott is az alá a fa alá, amelyik alatt hált, s elkezdett falatozni. Kettőt sem falt, ott volt a róka.
– Hej, a jó Isten vezérelt ide, édes rókám! Éhes vagy-e?
– Az vagyok, szegény bognárlegény, de nagyobb a te bajod az én éhségemnél.
– Eltaláltad, édes rókám: magától járó vasas szekér kell a királynak.
– Tudom én, ha nem mondod is, szegény bognárlegény, de csak feküdj le s aludj, egyéb gondod ne legyen.
Aközben a róka lekuporodott a legény mellé, jól bekebelezett kenyérből, szalonnából, aztán egyet ugrott, kettőt szökött, s eltűnt az erdőben. A bognár lefeküdt, aludt reggelig, s hát ott állott mellette a vasas szekér. Ott volt a róka is.
– No, te szegény bognárlegény, ülj a kocsira, odavisz, ahová parancsolod. De nesze, adok egy sípot is, s ha bajba kerülsz, csak fuvintsd meg, hasznát veszed, meglásd.
Megköszöni a legény a róka jóságát, elbúcsúzik tőle, aztán felül a kocsiba, s parancsolja annak, hogy meg se álljon a király udvaráig.
Abban a pillanatban elindult a szekér, zörgött, zakatolt, szaladott, mintha négy ló vitte volna, s ügyesen befordult a király udvarára. A király éppen a tornácban állott, s majd lefordult onnét, úgy elcsudálkozott. De ahelyett hogy megdicsérte volna a bognárt, rákiáltott keményen:
– No, ilyen-olyan ördöngös bognárja, látom, hogy az ördögökkel cimborálsz, de mégis előbb-utóbb karóba kerül a fejed! Van nekem száz nyulam, s ha azt három napig úgy meg nem őrzöd, hogy egy se hibázzék, kerékbe töretlek, s a fejedet karóba húzatom!
De most már igazán búsult a bognár, égett a föld a talpa alatt. Hátrament az ólhoz, kieresztette a száz nyulat, s nagy nehezen kiterelte a mezőre, de azok – adta hét lelkét! -, alighogy odaértek, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Hej, szegény bognárlegény futott erre-arra, mindenfelé, csak úgy szakadt az izzadság a hátáról, de akár a világból is kifuthatott volna, pipadohányt sem ért a futása. No, most csakugyan vége az életének. Billegett-ballagott, meg-megállt, gondolkozott, s egyszerre csak eszébe jut a síp, mit a róka adott. Eléveszi, belefúj, hátha segít rajta, s ím, csakugyan az első fuvintásra összeszaladott mind a száz nyúl száz felől, s olyan szépen eregéltek hazafelé előtte, mint megannyi kezes bárány.
A király már várta a kapuban, a lábát kétfelé vetette, úgy mentek el alatta egyenként a nyulak, s számolta pontosan. No, azt ugyan számolhatta, egy híja sem volt a száznak.
Másnap reggel is kihajtotta a nyulakat, de most ügyet sem vetett rájuk, hadd szaladjanak szét, lefeküdt egy fa alá, s aludt, mint a bunda. Hanem a királynak nem volt nyugta, most már csakugyan szerette volna elpusztítani a bognárt, mert szentül, hitte, hogy az ördögökkel cimborál. Rávette a leányát, hogy öltözzék parasztgúnyába, menjen ki a bognárhoz, s ha másként nem, csókért is csaljon el tőle egy nyulat. Tetszett ez a királykisasszonynak, felöltözött parasztleánynak, kiment a mezőre, felköltötte a bognárt, mert az aludott akkor is javában.
– Adj’ isten, nyulak pásztora!
– Fogadj isten, királykisasszony!
– Hát te ismersz engem, nyulak pásztora?
– Ismerem biz én, királykisasszony.
– No, ha ismersz, adj egy nyulat nekem. Annyi pénzt adok, hogy úr lehetsz belőle egész életedre.
– Egy sem eladó pénzért, királykisasszony, de három csókért adok hármat is.
– Elég nekem egy is, nyulak pásztora, nesze a három csók.
Adott a bognárnak három cuppanós csókot, a bognár meg összesípolta a nyulakat, s a legszebbet kiválasztotta a királykisasszonynak.
Szaladott haza nagy örömmel a királykisasszony, de búra fordult az öröme, mert amikor éppen ment föl a garádicson, a bognár belefújt a sípjába, a nyúl kiugrott a királykisasszony kezéből, s uccu! visszaszaladt a mezőre a többihez. Este egy híja sem volt a száz nyúlnak.
De csak nem tudott megnyugodni a király, s másnap a feleségét küldötte ki parasztgúnyában, ám a bognár azt is megismerte, s annak is csak három csókért adott egy nyulat. Azám, adhatott. Azt is visszasípolta, mikor a királyné éppen a kilincsre tette a kezét.
– No, ördögadta fattya – mormogott a király magában -, megállj, holnap én megyek ki!
Felöltözött ő is parasztgúnyába, jó zsíros bundát akasztott a nyakába, s köszöntötte a bognárt:
– Adj ‘isten, nyulak pásztora!
– Fogadj isten, földi!
Így fogadta, pedig jól tudta, hogy a királlyal van dolga. Aztán kérdezte:
– Hát mi jóban jár, földi?
– Megvennék egy nyulat, ha eladná. Jó pénzt adnék érte.
– Nem lehet, földi. Pénzért a királynak sem adhatok, hanem ha a botommal verhetek kendre tizenkettőt, isten neki, vigye a nyulat.
Mit gondolt, mit nem a király, ő bizony lehasalt, s biztatta a bognárt: hát csak számláld reám, fiam!
No, ennek ugyan nem kellett a biztatás. Olyan tizenkettőt vert a királyra, hogy az bőgőnek nézte az eget. Akkor aztán odaadta a nyulat.
“Hiszen – gondolta magában a király -, majd elfelejtem a botot, de te megemlegeted, ördögadta fattya!”
Keményen megmarkolta a nyulat, s futva futott hazáig, de amikor éppen a kilincsre tette kezét, megszólalt a síp, s uccu neki, vesd el magad! – a nyúl kiugrott a kezéből, s meg sem állott, míg a mezőre vissza nem szaladott.
– No, te betyár – mondotta a bognárnak este -, még egyszer elküldlek a nyulakkal, de jól vigyázz az életedre!
Jól van… a bognár másnap megint kihajtotta a nyulakat, de ment csakhamar a király is utána, mégpedig a magától járó vasas szekéren. Vitt három üres zsákot is, ő tudta, miért.
– Adj’ isten, nyulak pásztora!
– Fogadj isten, felséges király! Adjak-e nyulat?
– Hallgass, ilyen-olyan teremtette! Nem nyúlért jöttem, hanem azért, hogy töltsd meg ezt a három üres zsákot igazsággal.
– Én jó szívvel – mondta a bognár. – Hát az úgy volt, hogy idejött a királykisasszony, s én is adtam, ő is adott… aztán kijött a királyné: én is adtam, ő is adott… kijött a király is: én is adtam, ő is…
– Egy szót se többet – rikkantott a király -, inkább a pokol fenekére kerüljek, semhogy a csúfságomat halljam!
Hiszen csak a pokol fenekét kellett, hogy emlegesse, egyszeriben nekilódult a magától járó szekér, s nagy zörgéssel, zakatolással elszaladt: meg sem állott a pokol fenekéig.
Egy hétig, kettőig várták a népek a királyt, de azt várhatták, mert az ördögök el nem eresztették. Mit volt, mit nem tenni, más királyt választottak helyébe, s akár hiszitek, akár nem, a bognárt választották. A bognárból lett király feleségül vette a királykisasszonyt, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle!