Alig hunyta be szemét III. Károly, fölemelték fejöket a trónkövetelők a német birodalomban.
Azt gondolták, most van a legjobb alkalom megfosztani sok százados hatalmától a Habsburg-családot. Ifjú nő került a trónra, egyedüli védője az volt, hogy a pragmatika szankciót elfogadták mindenütt.
Csakhogy a joggal nem törődtek a hatalomra sóvárgók. A bajor fejedelemnek a császári korona kellett; II. Frigyes porosz királynak Sziléziára fájt a foga, a lengyel, francia és spanyol királyok azért szövetkeztek Mária Terézia ellen, hogy abból a nagy birodalomból, ha majdan szétdarabolják, jusson nekik is egy-egy tartományocska.
Mária Terézia a kincstárt csaknem üresen találta; a hadsereg nagyobb részét elbocsátották szolgálatból, mert a török háborúk kimerítették a lakosokat, valamire való hadvezér sem akadt.
A nagyeszű Frigyes pár hét alatt elfoglalta Sziléziát, s hasztalan küzdött ellene Mária Terézia, seregét legyőzte a porosz király és úr maradt Sziléziában.
A vészfelhők összetornyosultak a szép királyné feje fölött, nem volt erős akaratú, kormányzáshoz értő tanácsadója, megingott alatta a trón s már-már összeomlással fenyegette, midőn a királyné váratlanul oly tettre határozta magát, minőre előtte egy Habsburgi sem gondolt.
A Gondviselés sugalta-e neki, avagy finom női tapintata?
1741-ben Pozsonyba jött és szeptember hó 11-dikén magához hivatta a pozsonyi várba az ország rendeit.
Sötét posztóval volt bevonva a mennyezetes trón, drágakövektől ragyogó királynői ruha helyett gyászköntösben lépett be a trónterembe Mária Terézia.
Meghatóan szép volt bánatos arcával, királynői méltóságával.
A lovagias magyar nemzet szivét már akkor is megnyerte, mikor némán megjelent előtte.
És szólott a királyné:
– Minden felől veszély fenyeget, azok, akikben bíztam, elhagytak, azok, akiknek tisztelniök kellene jogomat, ellenem fordultak. Nemcsak az országot, de személyemet, családomat, kis gyermekeimet is pusztulás fenyegeti. Így jöttem vitéz és mindig hű magyar népem közé, mert tudom, ha mindenki elhagy is, el nem hagy a magyar, beléje helyezem minden reményemet, tőle várom a tanácsot, tőle a segedelmet.
Mikor gyermekeit említé a királynő, megteltek beszédes szép szemei könnyekkel, hangja reszketett.
Az ország rendjei avval feleltek királynéjok szavaira, hogy egy szivvel, egy lélekkel fölkiáltottak:
„Életünket és vérünket felséges asszonyunkért, koronánkért és hazánkért!”
Dicső nap volt ez, magyar nemzet, századokra szóló tanusága annak, hogy ez a megvetett, kigúnyolt, megalázott maroknyi nemzet, nem volt lázadó, hanem leghívebb alattvalója, legkészebb támogatója, legönzetlenebb barátja a koronás királynak.
A legnagyobb veszélyben ismerjük meg, hogy ki igazi barátunk. Ha a magyar pártoskodó és királyától megszabadulni akaró lett volna, abban az alkalmas időben ő is ellene támad Mária Teréziának és a Habsburgok elveszítik örökre Magyarországot.
De ime, a koronás királyné fölismerte, minő drága kincse néki a magyar nemzet, hozzá fordult kérő szavaival és nem hiába fordult.
El ne felejtsék a következő idők uralkodói ezt a napot soha!
A magyar nemzet hűségének, királyához való ragaszkodásának örökemlékű napja volt 1741 szeptember 11-dike.