Hajdanában, danában, mikor még nem éltek a földön sem nagy emberek, sem kis gyermekek, minden élő állat a nagy erdőségekben élt vagy a mezőségek nedves füvében. És ott élt a mezőségek nedves füvében a mumus is; és a mumus egészen fehér volt. Fehér volt a haja, fehér volt az arca, fehér volt a keze, fehér volt az egész mumus tetőtől talpig. De egyébként, ha a fehérségét nem tekintjük, szakasztott olyan volt, mint a mai mumusok.
És ez a fehér mumus nagyon szeretett másokat ijesztgetni.
Sétálni szokott a mezőségek nedves füvében és kereste a menyéteket és a zöld harkályokat és a mesebeli egyszarvuakat.
És mialatt kereste őket, mind a két lába átnedvesedett; de a mumus ezt nem bánta és dudolgatott magában, mialatt ide-oda járt. És rendesen ezt dudolgatta: „Hol vagy? Hol vagy? Usdi ne!” És mikor odaért, hogy: „Usdi ne!”, a zöld harkály és a kis menyét rendesen felugrott a nagy, nedves füből és elárulta a buvóhelyét. És a fehér mumus ilyenkor abbahagyta a dudolgatást és a zöld harkály meg a menyét után szaladt és buzavirággal dobálta őket, amig el nem tüntek a szeme elől. És a buzavirágot egy kis bádogszelencében tartogatta, amelyben valaha egy kis tolvajlámpás volt.
De volt valami, ami nagyon boldogtalanná tette a fehér mumust. A mesebeli egyszarvut sohasem tudta megijeszteni. A mesebeli egyszarvu nyugodtan heverészett a nagy nedves füben és a fehér mumus hiába dudorászott, a mesebeli egyszarvu sohasem ugrott fel a helyéről, hanem még jobban elbujt a nagy nedves füben és pislogott magában, mert ő bizony egy csöppet sem félt a fehér mumustól. Félt sok minden mástól, nagyobbaktól és apróbbaktól egyaránt, de a fehér mumussal egyáltalán nem törődött. Csak pislogott nagyravaszul, mert a mesebeli egyszarvu nagyon szeretett pislogni.
A fehér mumus napokig törte rajta a fejét, hogy miért is nem tudja ő a mesebeli egyszarvut megijeszteni. De hiába törte rajta a fejét. Elbujt hát a zöld füben és mikor arra ment a zöld harkály, gyorsan előugrott a zöld füből és mind a két kezével megragadta a zöld harkály hosszu farkát.
A zöld harkály haragudott, mert sietős dolga volt és mert senkisem szereti, ha megragadják a hosszu farkánál fogva. De a fehér mumus nem törődött a zöld harkály haragjával és igy szólt:
– Miért nem ijed meg tőlem a mesebeli egyszarvu, mikor azt énekelem: „Hol vagy? Hol vagy? Usdi ne!”
A zöld harkály összeráncolta a homlokát és nagyon bosszankodott. Azután az órájára nézett, mert sietős dolga volt és már is elkésett.
– Mert a mesebeli egyszarvu egyáltalában nem fél a fehér mumustól, – szólt a zöld harkály nagyon gyorsan. – Mért nem teszel ugy, mintha más valami volnál?
A fehér mumus erre eleresztette a zöld harkály hosszu farkát.
– Köszönöm a jó tanácsot, – mondta neki, – és meg is fogadom.
Azután leült a zöld fübe és törni kezdte a fejét.
A zöld harkály pedig megrázta hosszu farkát és elszaladt, mert sietős volt a dolga.
A fehér mumus pedig törte a fejét és ekközben a mesebeli egyszarvu elbujt még jobban a nagy zöld fübe és pislogott.
De a fehér mumusnak egyszerre csak eszébe jutott valami. Felállt és igy szólt:
– Ugy fogok tenni, mintha elefánt volnék, ettől majd megijed a mesebeli egyszarvu!
Négykézlábra ereszkedett és a nedves zöld füben arra felé mászott, ahol a mesebeli egyszarvu éppen aludni készült kényelmesen.
És a fehér mumus trombitált, mint ahogy az elefánt szokott trombitálni és ugy tett, mintha meg akarná rohanni a mesebeli egyszarvut.
És a mesebeli egyszarvu még jobban elbujt a nedves fübe és igy szólt:
– Ejnye, ez igazán a nagy elefánt hangja!
És abbahagyta a pislogást és mereszgette a szemét mindenfelé. De mikor meglátta, hogy a fehér mumus közeledik feléje négykézláb és hogy a fehér mumus trombitál úgy, mint ahogy az elefánt szokott trombitálni, nagyot nevetett magában és még ravaszabban kezdett pislogni a szemével, mint ahogy előbb pislogott.
– Ejnye, – szólt magában, – az elefánt nagyon nagy állat és a szine sötétszürke; de ez csak a fehér mumus, azt hiszem.
És a fehér mumus tovább mászott előre négykézláb a zöld füben és tovább trombitált, amig bele nem fáradt.
Azután felállt megint a két lábára és nagyot sóhajtott és visszabujt a zöld fübe szégyenkezve és tovább törte a fejét. És azt gondolta, hogy a zöld harkály nagyon ostoba madár, hát majd a menyéttől fog tanácsot kérni. Dudorászni kezdett hát: „Hol vagy? Hol vagy? Usdi ne!” és mikor odaért, hogy: „Usdi ne!” – a menyét ijedten felugrott a zöld füből.
A fehér mumus erre ügyesen elkapta a menyét hátulsó lábát és elmondta a menyétnek, hogy a mesebeli egyszarvu nem ijedt meg tőle, mikor ugy tett, mintha elefánt lett volna és megkérdezte a menyéttől, mitévő legyen, hogy a mesebeli egyszarvu megijedjen tőle a nedves zöld füben.
A menyét megvakarta a fejét és gondolkozott. Nagyon okos menyét volt, sokkal okosabb, mint a zöld harkály és nem volt sietős dolga sem, tehát jobban ráért gondolkozni. És mialatt gondolkozott, a fehér mumus nem eresztette el a hátsó lábát, mert félt, hogy a menyét elszalad anélkül, hogy tanácsot adjon neki. A mesebeli egyszarvu pedig jobban elbujt a nedves zöld fübe és ravaszul pislogott.
Végül a menyét megszólalt:
– A nagy elefánt sokkal nagyobb és hatalmasabb lény, mint a fehér mumus és a mesebeli egyszarvu azért nem ijedt meg, mert a fehér mumus sokkal kisebb volt, mint az elefánt, aminek kiadta magát. Ezért hát add ki most magadat kisebb valaminek, mint amekkora vagy. Add ki magad bogárnak és másszál óvatosan a nedves zöld füben a mesebeli egyszarvu felé, akkor majd igy fog szólni a mesebeli egyszarvu: „Ekkora bogarat sohasem láttam még”, – és meg fog ijedni tőled. Most pedig ereszd el a lábamat!
És a fehér mumus igy szólt:
– Köszönöm a jó tanácsot!
Azután eleresztette a menyét hátsó lábát és a menyét gyorsan haza szaladt és meleg vizben megfürdött. A fehér mumus pedig igy szólt:
– Fekete bogárnak fogom kiadni magamat, ettől talán megijed majd a mesebeli egyszarvu.
Elővett hát egy fazék fénymázat és befeketitette magát tetőtől talpig és csakugyan nagyon fekete volt, csak a szeme körül nem mázolta be magát, mert félt, hogy bekeni a szemét is. Két fehér gyürü maradt a szeme körül, olyan, mint aminő manapság van a mumusok szeme körül!
Ezután négykézlábra ereszkedett és a nedves zöld füben arra felé mászott, ahol a mesebeli egyszarvu éppen aludni készült nagy kényelmesen és azután hangosan elkiáltotta magát:
– Én vagyok a fekete bogár!
És a mesebeli egyszarvu még jobban belebujt a nedves zöld fübe és igy szólt:
– Ejnye, ez csakugyan a fekete bogár hangja!
És mikor meglátta a fehér mumust, aki egészen fekete volt és négykézláb közeledve azt kiáltotta, hogy ő a fekete bogár, a mesebeli egyszarvu nagyon megijedt és igy szólt:
– Soha életemben nem láttam még ekkora fekete bogarat és tudom, hogy ez nem lehet a fehér mumus, mert a fehér mumus fehér, ez a bogár pedig fekete.
Kibujt hát gyorsan a nedves zöld füből, ijedten felugrott és rohant, rohant, amig el nem akadt a lélegzete!
Ott aztán elbujt megint a nedves zöld fübe és pislogott magában és borzongott, mert a bogár olyan nagyra megnőtt és ugy ráijesztett.
A mumus pedig nagyot ugrott örömében, hogy végre sikerült neki megugrasztania a mesebeli egyszarvut; tapsolt és táncolt a nedves zöld füben, amig ugy el nem fáradt, hogy nem tudott tovább táncolni.
És akkor azt gondolta, hogy elmondja a menyétnek, hogy milyen jó volt a tanácsa és hogy mennyire megijedt tőle a mesebeli egyszarvu.
Felállt hát ujra és sétára indult a nedves zöld füben és dudorászni kezdett: „Hol vagy? Hol vagy? Usdi ne!” És mikor odaért, hogy: „Usdi ne!”, a menyét felugrott a nedves zöld füből, ugy mint rendesen.
És a menyét nagyon meg volt rémülve, mikor fekete mumust látott a fehér mumus helyett és alig birt ijedtében megmozdulni.
De a mumus nevetett és elkapta a menyét hátsó lábát, hogy ne szaladhasson el ijedtében. És a menyét végül ráismert a mumusra, aki feketére mázolta magát, és nem félt tovább, hanem arra kérte a mumust: magyarázza meg neki, mit csinált.
És a mumus csak még jobban nevetett.
De végül elmondta mégis a menyétnek, hogy miképpen mázolta be magát feketére és miképpen ijesztette meg ugy a mesebeli egyszarvut, hogy ez ijedtében messzire elszaladt.
És erre a menyét is nevetni kezdett és dicsérte a mumus okosságát.
És nevettek mind a ketten, amig a mumus el nem eresztette a menyét hátsó lábát és a menyét ekkor nevetve elszaladt.
A mumus egyedül maradt és elhatározta, hogy haza megy és meleg vizben megfürdik, hogy lemossa magáról a feketeséget és megint fehér mumussá legyen.
Hazament hát, szappant vett elő, egy kis melegvizet és egy kefét és elkezdte dörzsölni magát, hogy lemossa magáról a feketeséget. És miután jó sokáig dörzsölte már magát a kefével, még mindig éppen olyan fekete volt, mint előbb, csakhogy fényesebb lett, mert tévedésből fekete zománcfestékkel mázolta be magát, egyszerü fénymáz helyett, amivel a cipőt szokás fényesiteni.
Igy aztán természetesen nem vált le róla a festék, akárhogy dörzsölte is magát.
Egész nap dörzsölte magát a kefével, de este is csak olyan fekete volt még mindig, mint reggel, és nem volt rajta egy csöpp fehérség sem.
Ekkor aztán az jutott eszébe, hogy legalább máskor is kiadhatja magát fekete bogárnak és megugraszthatja a mesebeli egyszarvut, ahányszor a kedve tartja. És akármikor megnevettetheti a menyétet is.
És az a tudat, hogy megnevettethet és megijeszthet másokat, nagyon boldoggá tette a mumust.
Abbahagyta hát a dörzsölést és amikor teljesen megvigasztalódott, kiment megint a zöld mezőre és keresni kezdte a nedves zöld füben a mesebeli egyszarvut.
És a mumusok azóta mindmáig is egészen feketék és nem bánják egy csöppet sem, hogy feketék, mert hozzászoktak már ahhoz, hogy feketék, és mert akármikor megijeszthetik a mesebeli egyszarvut, ha találkoznak vele.
Csakhogy manapság nem igen találkozik már senki a mesebeli egyszarvuval.