Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Pihári. Egyszer Pihárinak az apja s az anyja kimegy a mezőre, s azt parancsolják neki, hogy amíg odalesznek, seperje ki a házat, tegyen tüzet, a tűzhöz vizet, forralja fel, s főzzön nekik vacsorát. Hazajönnek este a mezőről, s hát Pihári nincs honn, egész nap az utcán kószált, játszott, úgy kellett este az apjának hazakeríteni a falu végéről. Otthon elévette az apja a szíjostort, jól megrakta Pihárit, s mondta neki:
– Fogadsz-e szót ezután? Félsz-e tőlem?
Felelte Pihári:
– Sem szót nem fogadok, sem nem félek.
Mert úgy tudjátok meg, Pihári olyan legény volt, hogy nem félt az senkitől, semmitől ezen a világon.
– No bizony – mondta az apja -, ha sem szót nem fogadsz, sem nem félsz tőlem, ki az én házamból, ebadta kölyke, s azt kívánom neked, hogy addig kergessen az Isten botja, amíg meg nem tanulsz félni!
Tarisznyát vetett Pihári a vállára, az anyja tett bele egy kenyeret s egy butykost borral, s elindult világgá. Megy, mendegél, s útközben betér egy korcsmába, ahol éppen háromszáz katona üldögélt az asztal körül, s ott ettek-ittak, vígan voltak. Pihári még jó napot sem mondott, leült az asztalfőre, elévette a kenyerét, a butykosát, s evett-ivott ő is. Összenéznek a katonák.
– Hát ez hogy mert közénk ülni?
Felugrálnak mind az asztal mellől. Pihári is felugrik, összeüti a bokáját, kiáll a szoba közepére, s elkiáltja magát:
– Ki a legény a csárdában, hadd látom, ki mer velem megbirkózni?
Összenéznek megint a katonák, lökdösik, bíztatják egymást, de egynek sem volt kedve birokra menni.
– No, igyatok elébb egy kicsi szíverősítőt – mondotta Pihári.
Odaadta a butykosát egy katonának, aztán körbejárt a butykos, mikor kiürült, újra töltötték, s addig hajtogatták a butykost, hogy mind leestek a lábukról, s ott elaludtak. Azt mondja akkor Pihári a korcsmárosnak:
– Ugyan bizony, nem tud-e valahol olyan helyet, ahol én megtanulnék félni?
– Hát ‘iszen, ha csak a’ kell, tudok én – mondja a korcsmáros. – Innét nem messze, csak hét mérföldnyire, lakik egy király, annak van egy elátkozott vára. Aki abba a várba éjnek idején bemegy, elbúcsúzhatik a világtól, mert az ördögök ezer darabba szaggatják.
Egy szempillantásig sem maradott többet a korcsmában Pihári, ment egyenesen a királyhoz. Fölment a palotába, meg sem billentette a süvegét, csak összeütötte a bokáját, s mondta:
– Szerencsés jó napot kívánok az úrnak!
S azzal leült a király asztala mellé. Szeme-szája elállott a királynak a csudálkozástól. Kérdi a legényt:
– Hát te mit akarsz, fiam, mi járatban vagy nálam?
Mondja a legény, hogy hallotta a hírét annak az elátkozott várnak, szeretné az ördögöket onnét elkergetni.
– Jól van, fiam – mondta a király -, már eddig tízezer katonámat szaggatták széjjel az ördögök, de ha te három éjjel ott hálnál, s el tudnád kergetni az ördögöket, neked adnám fele királyságomat s a legszebb leányomat.
Mondja Pihári:
– Nem kell nekem, felséges királyom, sem a fele királysága, sem a lánya, csak azt szeretném, hogy megtanuljak félni. Adjon nekem huszonhat szekér fát, huszonhat szekér kalácsot, huszonhat szekér gyertyát, huszonhat hordó bort, vitesse abba az elátkozott várba, s a többit bízza rám.
– Ha csak ez a kívánságod, fiam, én azt jó szívvel megtehetem; van itt minden elegendő.
S vitetett mindjárt mindent, amit Pihári kívánt.
Elmegy Pihári az elátkozott várba, ottan beül a legszebb szobába, nagy tüzet rak a kemencébe, meggyújtja a gyertyákat, kalácsot, bort tesz az asztalra, aztán leül, eszik-iszik, közben-közben köszöntgette magát:
– Isten éltessen, Pihári!
S mondogatta magának:
– Itthon vagy te itt is, Pihári.
Amint eszik-iszik, köszöntgeti magát, egyszer csak becsapja az ajtót egy kicsi ördög, akinek a szakálla a földet söpörte, de úgy becsapja, hogy az ajtó pozdorjává tört. Odamegy Pihárihoz, s mondja neki:
– Hogy mertél te idejönni, hé?! Tudod-e, hogy most ízzé-porrá törlek?
– Hát próbáld meg! – mondja Pihári, s azzal felhajt egy pint* bort, kiáll a szoba közepére, s hívja az ördögöt: – Gyere, no!
Megragadja az ördög, s úgy földhöz vágja Pihárit, hogy csakúgy megnyekkent belé.
– Ez jó volt – mondja Pihári -, de még jobb lesz ez.
Felugrik a földről, behajt egy pint bort, derékon kapja az ördögöt, s úgy vágja az ablak vasrostélyához, hogy mindjárt kirepült a fekete lelke. Azzal lefeküdt Pihári a puha selyemágyba, s aludott reggelig, mint a bunda. Fel sem kelt, míg a nap a hasára nem sütött, s ki sem ment a várból, egész nap sétált fel s alá, úgy várta, hogy esteledjék. Este megint leült az asztal mellé, köszöntgette magát, s hát egyszer jön rettentő nagy dörömbözéssel egy szörnyű vastag ördög, hogy alig fért be az ajtón. Akkora volt a szeme, mint egy talyigakerék, akkorák a fogai, mint egy-egy házgerenda. Nagyot rikkantott Pihárira:
– Megállj, te kutya, megölted az öcsémet, úgy-e?! Imádkozz, mert vége az életednek!
Megfogja Pihárit, s úgy a földhöz csapta, hogy egy félóráig nem jött lélek belé. Akkor Pihári feltápászkodott a földről, megivott egy pint bort, neki az ördögnek, karjára tekergeti a szakállát, s annál fogvást úgy vágja a ház oldalához, hogy egyszeriben kiszaladott a fekete lelke. Azzal szépen lefeküdött a puha selyemágyba, s föl sem kelt, míg a nap a hasára nem sütött.
Na, elkövetkezik a harmadik este is, eszik-iszik Pihári, köszöntgeti magát:
– Igyál, Pihári, vagy iszol többet, vagy sem!
S hát ahogy ezt mondja, abban a szempillantásban jő egy olyan magas ördög, hogy nyolcrét hajlott, s úgy fért be az ajtón. A szarva általérte az egész szobát, s kiáltott akkorát, hogy táncolt belé az egész vár.
– No, te kutya, megölted két fiamat, készülj a halálra!
Ott a szobában nem is birkózhattak, kimentek az udvarra. Fölkapja az ördög Pihárit, de olyan magasra, hogy látta maga alatt a templom tornyát, s levágja onnét, de úgy levágja Pihárit, hogy egy óráig költözött vissza a lelke. Akkor nagy nehezen feltápászkodott, beszaladt a várba, felkapott egy hordót, kiitta fenékig, azzal ki az udvarra, s úgy belevágja a földbe az ördögöt, hogy csak a feje látszott ki.
Mondja az ördög:
– Látom, te legény, hogy erősebb vagy, mint én. Kegyelmezz életemnek, s mondok neked valamit! Menj be a várba, bal felé van egy fekete ajtó, oda nyissál be, ott van a királynak a kincse, hunyd be a szemedet, markolj belé kilencszer. Kifelé jövet az ajtónyílásban találsz egy bögrét, abból mosdjál meg, s azután azt csinálhatsz, amit akarsz, azzá lehetsz, amivé akarsz.
De bizony nem ment oda Pihári, hanem ment a király fegyverszobájába, ott leakasztott egy kardot, azzal lenyisszantotta az óriás ördög fejét. Tudta ő, hogy mi van a fekete ajtó mögött. Nem kincs volt ottan, hanem parázstűz, a bögrében meg választóvíz.* Hiszen csak mosdott volna meg belőle, mindjárt megvakul.
Reggel bemegy Pihári a királyhoz, s jelenti:
– No, felséges királyom, elpusztítottam az ördögöket.
– Tudom, fiam, tudom, már hírül hozták nekem. Hát mit kívánsz?
– Nem kívánok én egyebet, csak adjon nekem egy arany derékszíjat.
Ad a király jó szívvel arany derékszíjat. Felköti Pihári a derekára, s indul tovább. Megy, mendegél hetedhét ország ellen, s találkozik az úton egy öreg koldusasszonnyal.
Kérdi az asszony:
– Hová mégy, te arany derékszíjas legény?
Mondja Pihári:
– Hej, lelkem, nénémasszony, magam sem tudom, hogy hova megyek. Olyan helyre szeretnék menni, ahol megtanulnék félni, mert addig sehol sincs maradásom.
– Hiszen ha csak ez a bajod – mondja a koldusasszony -, azon könnyen segíthetsz. Látod-e azt az aranypalotát? Abban lakik egy szomorú király, akinek bú az éjjele, bú a nappala. Eredj hozzá, az majd megmondja a többit.
Elmegy Pihári a királyhoz, elémondja, mi járatban van. Azt hitte a király, hogy bolond ez a legény. De Pihári addig beszélt, hogy így meg úgy, hogy neki nincs addig maradása, amíg valamitől meg nem ijed, mígnem a király azt mondta:
– Jól van, fiam, van nekem egy váram, azt még az öregapám százhetven esztendőre zálogba adta a tündéreknek. Hetven esztendő már kitelt, még száz van hátra. Szeretném, ha kezemre kerülne az a vár.
– Megpróbálom, felséges királyom – mondja Pihári -, csak küldjön a várba huszonhat szekér kalácsot meg annyi szekér fát, no, meg annyi szekér gyertyát s huszonhat hordó bort.
Küld a király jó szívvel mindent, s Pihári elmegy a várba, ott a huszonhat szekér fát egyszerre meggyújtja, de még a huszonhat szekér gyertyát is. Kalácsot, bort az asztalra, eszik-iszik, vigadozik, köszöntgeti magát:
– Egyél-igyál, Pihári!
Egyszer csak mi történik, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, úgy láttam, mint ma, lenyúlik egy nagy szőrös kéz a padlóból. Uccu, felugrik Pihári az asztal mellől, odamegy, jól megszorítja, ropogtatja azt a kezet, s fölkiált:
– Ne csak a kezedet mutasd, hé, hanem magadat is, ha olyan legény vagy!
Abban a szempillantásban letoppan a padlóból egy gyönyörűséges szép leány.
De halljatok csudát, nem volt már akkor annak olyan szőrös nagy keze, de olyan kicsike, hogy Pihári meg sem tudta fogni. Aztán leszáll a padlóból egy tündér, leszáll utána másik, harmadik, negyedik, szaladnak a szobának a négy szögletébe, az első, a legszebb marad a szoba közepén, megfogja Pihárit, fölkapja s dobja, mint a labdát, az egyik szögletbe, az meg dobja onnét a másik szögletbe, dobálják összevissza, de olyan sebesen, hogy a szobában egyszeriben forgószél kerekedett. De Pihári sem vette tréfára a dolgot. Talpra ugrik egyszer, szalad az asztalhoz, felhajt egy pint bort, megfogja a tündérkisasszonyt, amelyik a szoba közepén állott, magyarán, s hát, uramteremtőm, elkezd reszketni, mint a nyárfalevél, s a négy tündérkisasszony nagy sikoltozva elszalad a várból. Az ötödik ott maradt a Pihári kezében.
Egyszer megszólal a tündérkisasszony, s mondja Pihárinak:
– No, te legény, tudd meg, hogy száz meg száz embert pusztítottak el a tündérek. Addig dobálták, míg kiszaladt belőlük a lélek. Nem láttam még ilyen legényt a világon való életemben! Maradjunk itt ketten ebben a várban, én a tied, te az enyém, feleséged leszek.
Mondja Pihári:
– Szépek a te szavaid, szépséges tündérkisasszony, de én nem maradhatok itt, mert nekem nincs addig nyugovásom, amíg meg nem tanulok félni.
– Pedig itt maradhatnál bátran – mondta a leány -, mert én tiszta lélek vagyok.
De beszélhetett, Pihárnak nem volt maradása.
– Jól van – mondta a leány. – Nesze, adok neked egy iskátulyát, járj szerencsével, s ha megtanulsz félni, gyere vissza hozzám.
Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. Elment Pihári nagy búsan, ment hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt, de mindig arra a szép leányra gondolt. Egyszer eszébe jut az iskátulya, gondolja, megnézi, mi van benne. Próbálja kinyitni, nem nyílik. Volt az iskátulyán egy szeg, azt megnyomja, arra fölpattan a födele, s hát kiugrik az iskátulyából egy tűzkígyó, ráugrik a Pihári arcára, s ettől úgy megijedt, hogy ott abban a helyben elesett, s beletelt egy jó félóra, amíg föleszénkedett. Örült is, búsult is Pihári, hogy ő attól a semmi kígyótól megijedt. Szégyellte ezt erősen. Hanem, szégyen ide, szégyen oda, örült, hogy visszamehet a tündérkisasszonyhoz. Ment vissza a királyhoz, s jelentette, hogy a tündérek elpusztultak a várból.
Mondja a király:
– Tudom, fiam, tudom, hírül hozták nekem. Fél királyságom s egyetlen lányomat ígértem volt neked. Szavamat meg sem is másolom.
Mondta Pihári:
– Nem kell nekem, felséges királyom, sem a királyságod, sem a leányod; van már nekem mátkám: egy tündérkisasszony.
– Jól van, fiam – mondta a király -, ha te azzal megelégszel, hát csak gyere, menjünk a várba, hadd látom a mátkádat.
Elmennek a várba, s hát, uramteremtőm, ki jő elejükbe! A királynak az egyetlen leánya.
Ez volt az a tündérkisasszony, s csak azért került cimboraságba a tündérekkel, hogy az apjának visszakerítse a várat.
Na, volt öröm. Mindjárt papot hívtak, megesküdtek, lakzit laktak, mulatoztak, engemet is jól tartottak.
Itt a vége, fuss el véle!