Az Erdődy família vára volt réges-régen Szomota vára. Ennek előtte több száz esztendővel történt, hogy egyik Erdődy a várat egy Zsongor nevű hű emberének az őrizetére bízta. Ez a Zsongor jobbágyember volt, de a gazdája felszabadította, s míg Erdődy uram Pozsonyban volt, a király mellett, azalatt Zsongor volt az úr a várban. De aztán adta is az urat. Egykori jobbágytársait folyton ütötte-verte, s hogy elrettentő példát adjon, akik egy s más parancsát nem teljesítették, még fel is akasztatta. Zsongor uram pedig rendesen olyat parancsolt, hogy a szegény jobbágyok nem tudták végbevinni parancsolatját.
Egyszer többek közt levelet írt a gazdájához, s azt parancsolta egy jobbágynak, hogy három órának a leforgása alatt vigye el a levelet Pozsonyba, ott pihenhet egy órát, s a másik három órának a leforgása alatt jöjjön vissza.
Eleget könyörgött a szegény jobbágy:
– Uram, ne kívánj tőlem lehetetlenséget, hiszen még kengyelfutó sem tudná megjárni azt az utat kétannyi idő alatt sem.
Zsongor rákiáltott:
– Egy szót se többet, mert karóba húzatom a fejedet! Indulj!
Elindult a jobbágy nagy búsan, s a vártól nem messze rengeteg erdőbe ért. Amint ott menne nagy sebesen, ahogy csak a lábai bírták, utolér egy embert, aki három fekete lóval mendegélt az úton nagy csöndesen. Köszönti a jobbágy, a szekeres ember fogadja.
– Hová, merre, földi?
– Megyek Pozsonyba – felelt a jobbágy búsan, s a könnye is kicsordult.
– Hát az olyan nagy szomorúság kendnek?
– Hogyne volna, mikor ha három óra alatt oda nem megyek, s másik három órában vissza nem megyek a várba, szörnyű halálnak halálával halat meg a gazdám.
– No, azért ugyan ne epessze kend magát – vigasztalta a szekeres ember -, üljön fel ide mellém, majd elviszem én!
Felül a jobbágy a szekérre, nagyot rittyent* ostorával a szekeres ember, hogy megcsendült belé az erdő, s – halljatok csudát! – abban a pillanatban nekiiramodott a három fekete ló, vágtattak a szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Zúgott az erdő, mintha fergeteg zúgott volna, s hát egy óra sem telt belé, megállt a szekér a város kapuja előtt.
– Na, most menjen be kend a városba, adja által a levelet, s jöjjön ide vissza – mondta a szekeres ember.
A szegény jobbágynak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Csakugyan ott volt a város kapuja előtt. Sietett Erdődy uramhoz, átadta a levelet, Erdődy uram is megírta mindjárt a feleletet, s azzal szaladott a jobbágy vissza a szekeres emberhez. Felült a szekérre, nagyot rittyentett a szekeres ember, s amilyen sebességgel idevágtattak, úgy vágtattak vissza a fekete paripák. Mikor az erdőbe értek, éppen oda, ahol a jobbágy felült volt a szekérbe, a szekeres ember hirtelen megállította a lovakat. Reszkettek a lovak, szakadt le róluk a hab, de bezzeg reszketett a szegény jobbágy is, s csurgott arcáról a hideg veríték a rettentő félelemtől. Azt hitte, hogy az ördög szekerén utazott. Észrevette ezt a szekeres ember, elnevette magát.
– Tudom, hogy mit gondolsz rólam, de ne félj, te szegény ember. Nem az ördöggel, az Istennel utaztál te most. Eredj csak haza békességben!
A jobbágy még csak nem is szólhatott, a szekeres ember eltűnt a három szép fekete lóval, mintha föld nyelte volna el.
Hazamegy a jobbágy, átadja Zsongornak az írást, amit Erdődy uramtól kapott. Nézte, nézte Zsongor, hol a jobbágyot, hol a levelet: nem akart hinni szemeinek.
– Lehetetlen, lehetetlen! – dörmögte magában.
Forgatta erről-arról az írást, de bizony az az Erdődy írása volt. Rajta volt a pecsétje is.
– No, hallod-e, ördöngösség van a dologban – szólalt meg Zsongor. – Magyarázd meg nekem ezt a csudát!
A jobbágy elmondott hűségesen mindent, úgy, ahogy történt.
Hát egyszerre csak mintha nagyot csattanna az ég, s kerekednék rettentő fergeteg – bevágtat az udvarra a szekeres ember, rittyent az ostorával, hogy ég s föld megzendül belé! Nézi, nézi Zsongor, reszketni kezd egész testében, mint a nyárfalevél, s amint mellette elvágtat a szekeres ember, csak elterül a földön. Fel sem kelt többet, szörnyethalt abban a pillanatban.
A szekeres ember pedig elvágtatott, mint a sebes szél, s eltűnt az erdőben, mintha a föld nyelte volna el.