Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek egy fia s egy vörös tehene. Meghal a szegény ember felesége, s a gyermek árván marad.
Na, telik-múlik az idő. Azt mondja egyszer a gyermeknek a szomszédasszony:
– Te legényke, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen el engem feleségül, mert én osztán téged tejbe-vajba feresztgetlek, s hasábfával kenegetlek.
Mondja a gyermek az apjának, hogy mit üzent a szomszédasszony.
Gondolja magában a szegény ember: én bizony el is veszem, ő is szegény, én is, az igaz, egy koldustarisznyából kettő lesz, de ha az Isten megsegít, majd megtelik ezután.
El is vette feleségül a szomszédasszonyt, de ez olyan mostohán bánt a gyermekkel, hogy mindig verte, s még amellett enni sem igen adott neki. A mostohának volt három leánya, a legidősebbnek volt egy szeme, a másodiknak kettő, a harmadiknak három. Ezek is mindig csúfolódtak a szegény gyermekkel.
Egyszer a legényke elmegy a vörös tehénnel éhálóba, s mikor estefelé elévette a tarisznyáját, hogy egyék belőle, hát kenyér helyett egy nagy darab tégla volt benne.
Megszomorodik a legényke, még a könnye is kicsordult. Meglátja ezt a vörös tehén, odamegy a legénykéhez, s azt mondja neki:
– Ne búsulj, te legényke, hanem mondjad: “aludjál el, egy szem!”, mert a mostohád utánad küldte az egyszemű leányát, hogy lesse meg, mit csinálsz. Azután csavard ki az egyik szarvamat, abban elég ennivalót találsz.
Úgy tett a legényke. Azt mondja: “aludjál el, egy szem!” – s az egyszemű leány elaludt. Azzal kicsavarta a vörös tehén egyik szarvát, s abból a tejet mind kiitta.
Másnap, mikor hazament, csak elcsudálkozott a gonosz mostoha, hogy a gyermek nem halt éhen. Este megint elment éhálóba, s mikor falatozni akart, megint csak téglát talált a tarisznyájában. Odamegy a tehén, s azt mondja a megszomorodott legénykének:
– Hallod-e, legényke, most a kétszemű leány leskelődik utánad, hát csak mondjad: “aludjál el, két szem!”, azután csavarintsd meg az egyik szarvamat, s annyi tejet igyál, amennyi csak beléd fér.
Úgy is tesz a legényke. Azt mondja: “aludjál el, két szem”, s a kétszemű leány mindjárt el is alszik, azután megcsavarintá a tehén szarvát, s jóllakott tejjel.
Mikor reggel hazament, még jobban elcsudálkozott a gonosz mostoha, hogy a macskabéka gyermek nem halt meg az éhségtől. Kérdi a leányát: mit látott, mit csinált az a gyermek, de a kétszemű leány nem tudott mondani semmit.
Harmadnap a háromszemű leány ment a legényke után leskelődni; de a legényke nem tudta, hogy ennek három szeme van, mert a harmadik a nyaka csigáján* volt. Ő hát, amikor enni akart, csak azt mondotta: “aludjál el, két szem!”. A két szem el is aludt, de a harmadik ébren maradt, s a leány jól látta, hogy a legényke a tehén szarvából iszik.
Mindjárt hazafutott, s megmondta az anyjának, hogy mit látott.
Aj, megmérgelődik a gonosz mostoha, hogy az ő eszén így túljártak. Ahogy a legényke hazajött a tehénnel, rávette az urát, hogy üttesse meg azt a dög állatot, mert egy csepp tejet sem ád. Meghallja ezt a legényke, kifut a pajtába, s nagy sírva elmondja, hogy mit hallott.
– Ne búsulj semmit – mondá a vörös tehén -, csak kérd meg az apádat, hogy te üthess le engem. Mikor kezedben lesz a fejsze, kollintsd fejbe a gonosz mostohát, azzal szökjél fel a hátamra, s úgy elviszlek, hogy soha utol nem érnek ez árnyékvilágban.
Úgy is tett a legényke. Az apja megengedte, hogy ő üthesse meg a tehenet, ő pedig hirtelen fejbe kollintotta a mostohát, a kötelet elvágta, felszökött a tehén hátára, s azzal uzsgyi neki, vesd el magad! úgy elnyargalt vele a vörös tehén, hogy meg sem állott a rézrétig.
Ezen a réten a rézbika volt a gazda. Amint megérkeztek, a vörös tehén elkezdett legelészni, a legénykének pedig azt mondotta, hogy másszon fel a legmagasabb jegenyefára, s ha jő a rézbika, kiáltson neki.
Egyszer csak jő a rézbika, hogy hétsingnyire szakadt ki a száján a láng. Lekiált a legényke:
– Jő a rézbika, vigyázz, vörös tehén!
A vörös tehén behúzódik az árokba, s a rézbika nem találja meg. Azonközben felpislant a fára, észreveszi a legénykét. Azt mondja neki:
– No, te vörös tehén fia, János! Mondd meg az anyádnak, hogy holnap megküzdünk életre-halálra! Készüljön rá!
Megijed szörnyen a legényke, mondja a vörös tehénnek, hogy mit üzent a rézbika.
– Ne félj – vígasztalá a tehén -, csak ma jól ehessem-ihassam, holnap megölöm.
Másnap reggel el is jött a rézbika, bömbölt, hogy a föld is rengett belé.
– Állj ki, vörös tehén, ha az én rétemre mertél jönni!
Ki is állott a vörös tehén, neki a bikának, s egy öklelésiben úgy megdöfte a rézbikát, hogy kifolyt a bele.
– No, fiam, most már menjünk innét! – mondá a tehén.
A legényke felült a tehén hátára, s másnapra kelve megérkeztek az ezüstrétre. Amint odaértek, elkezdett legelészni a tehén, a legényke pedig felmászott a legmagasabb jegenyefára, s onnét nézte, hogy jő-e az ezüstbika, mert ez volt az ezüstrét gazdája.
Hát jött biz’ az egyszeriben szörnyű bömböléssel, szakadt a láng a szájából vagy tizennégy singre.
Kiáll a vörös tehén, összecsapnak. Küzdenek három teljes óráig, egyik sem tudja legyőzni a másikat. A fejük felett károgtak a varjak, s az ezüstbika felkiáltott nekik:
– Hé, varjak, adjatok egy csepp vizet, mert mindjárt dögöt adok!
Azt mondja a vörös tehén:
– Hozzatok nekem, hé, mert én kettőt adok!
A varjak a vörös tehénnek hoznak vizet, mindjárt erősebb lesz, s megöli az ezüstbikát.
Az ezüstrétről indultak most az aranyrétre. Hét nap s hét éjjel mind mentek, s akkor értek helybe.
A legényke megint csak felmászott a legmagasabb jegenyefára, a tehén pedig legelészett a réten. Egyszerre csak lekiált a legényke.
– Vigyázz, vörös tehén, jő az aranybika!
Jött is, de úgy, hogy hetven singre szakadt a láng a szájából. A tehénnek még nem gyűlt volt elég ereje, behúzódott egy árokba. Az aranybika bömbölt szörnyűségesen, s felszólott a jegenyefára:
– Hallod-e, te vörös tehén fia, János! Mondd meg az anyádnak, hogy holnap jó hajnalba’ megint eljövök, s akkor itt találjam, mert én küzdeni akarok vele életre-halálra!
Másnap jó hajnalban el is jött pontosan az aranybika, de most a vörös tehén sem bújt el előle. Összecsapnak, türkölőznek,* vagy hat óráig küzsdölődnek, de egyik sem tudá legyőzni a másikat.
Mikor már látták, hogy így semmire sem mennek, az aranybika keresztülbucskázott a fején, s lett belőle egy kerék, a vörös tehén nemkülönben, s abból is lett egy kerék. A két kerék kiment két hegy tetejére, onnét egyszerre megindultak s összeütköztek, de egyik sem tudott ártani a másiknak.
Azt mondja most az aranybika:
– No, hallod-e, te vörös tehén, még próbáljunk egyet! Én leszek kék láng, te légy vörös láng, s égessük egymást.
Úgy lett, mint az aranybika javallá, égetik, égetik egymást, de csak nem tudának egymásnak ártani.
Amíg így kínlódnak, elrepül felettük három varjú. Felkiált a kék láng:
– Hé, varjak, hozzatok vizet, s öntsétek a vörös lángra, mert dögöt kaptok!
Azt kiáltja a vörös láng:
– A kék lángra öntsétek, hé, mert én három dögöt adok!
A varjak hoznak is vizet, s kioltják a kék lángot. Most már a vörös tehén egészen szabadján legelészhetett a három réten, János pedig mikor akkorára cseperedett – ott az aranyrét túlsó felén, né! lakott egy király, annak elvette a leányát, s ma is él, ha ugyan meg nem halt.