II. József az egyedüli uralkodó volt hazánk trónján, aki nem koronáztatta meg magát. A magyarok „kalapos királynak” nevezték, az emlékezet úgy tartotta fenn nevét, hogy ő önkényes, alkotmánytaposó, jogot és törvényt tisztelni nem akaró ura volt Magyarországnak.
Mit szól a történelem, hallgassátok.
József fiatal éveiben sokat tanult, még többet gondolkozott, majd álnév alatt beutazta Európának nevezetesebb országait, hogy tapasztalatot szerezzen. Úgy is, mint embernek, úgy is mint uralkodónak, nagy szüksége volt tapasztalatra.
Olvasta angol és francia írók munkáit, azok pedig új gondolatokat terjesztettek. Arról beszéltek, hogy egyenlő jog kell minden embernek, nem szükséges annyi kolostor, hol a barátok henye életet folytatnak. Az uralkodók legfőbb gondja légyen népeik boldogítása.
Sok ilyen könyvet olvasott a királyfiú s lelkében, mely tele volt nemes tűzzel és minden szép és jó iránti fogékonysággal, már korán gyökeret vert az az elhatározás, hogy mihelyt anyja nagy birodalmát örökli, minden erejével megvalósítja mindazt, ami felé szive vonzotta.
Eggyé teszi sok országból álló birodalmát, egy nemzetté a különféle nemzeteket, egyforma törvényt szab nemesnek és jobbágynak, újra szervezi a hadsereget, eltörli a fölösleges szerzeteket, műveltté és boldoggá teszi minden alattvalóját, de egyuttal növelni fogja családjának a hatalmát is.
II. József avval kezdette meg nálunk uralkodását, hogy írt az ország rendeinek, megigérte, hogy ő is tiszteletben tartja a törvényeket, nem bántja a jogokat és kiváltságokat. Hanem a koronázásról, a királyi esküről szó sem volt József leiratában.
Miért nem koronáztatta meg magát?
Mert a koronázás előtt esküvel kellett a magyar királynak fogadnia, hogy megtartja az alkotmányt, József pedig éppen ezt az útjában álló alkotmányt akarta megsemmisíteni. Hogy esküjét majdan ne kelljen megszegni, azért nem gondolt a koronázásra.
Az aggódó nemzet nem magyarázta jóra.
Országgyűlésről szó sem volt; mint Mária Terézia alatt, úgy most is Bécsből jövő rendeletek kormányozták hazánkat.
Az elfajult főnemesség kényelmesen élt bécsi palotáiban, dehogy botránkozott volna meg ezen a csekélységen!
És aztán évről-évre jöttek az országot megdöbbentő újítások, ellenére törvénynek, alkotmánynak, nemzet akaratának.
Egyik rendelet kimondotta, hogy szabad írni mindenkinek tetszése szerint: ez a szabad sajtó.
A másik rendelet szabad vallásgyakorlatot engedett a protestánsoknak, amiért oly sok panasz keserítette el kétszáz esztendő óta az ország lakóit.
Majd a harmadik rendelet is leérkezett.
Eltörölt 134 kolostort, javaikat elvétette és ebből újabb plébániák fölállítását, tanítók fizetésének a javítását határozta el. A népnevelés neki még inkább szivén feküdt, mint anyjának.
A felsőbb iskolákról sem feledkezett meg. Ahhoz értő férfiakat bizott meg, hogy a közoktatást figyelemmel kisérjék, iskolai felügyelőket nevezett ki, akiknek kötelessége volt meglátogatni a kerületökben levő iskolákat és jelentést tenni mindarról, amiket tapasztaltak.
Még tovább ment.
Alattvalóit mind egyformán szabaddá akarta tenni; nemes, nem nemes, főpap egyaránt adót tartozott fizetni: egyforma jog, egyforma kötelezettség, ezt tartotta ő igazságosnak.
Arról megfeledkezett József, hogy hazánk alkotmányos ország volt, nem olyan tartomány, mint a többi, melyeknek ő feltétlen ura és parancsolója lehetett. A magyar nemzet csak olyan föltétellel ismerte el a Habsburgok jogát a magyar trónra, ha mindig tiszteletben tartják a nemzet ősi alkotmányát és mint független országot törvényei szerint kormányozzák.
Ehhez a csaknem nyolcszáz esztendős jogához úgy ragaszkodott a nemzet, mint életéhez, tudta, hogy enélkül megsemmisül.
József nem akarta elismerni a magyar nemzetnek jogát és császári mindenhatóságának érzetében lábbal tiporta, azt hivé, a cél, melyért küzd, magasztos, az eszközt – még ha törvénytelen is – fel kell használnia.
A főnemesség is fölriadt abból az édes semmittevésből, melybe Mária Terézia alatt temetkezett. A középnemesség zúgott, a vármegyék közül többen kereken megtagadták az engedelmességet és József rendeleteit törvényteleneknek tekintve, félre vetették.
Zúghatott az ország, a bátor újító tovább haladt megkezdett útján.
1784-ben elrendelte, hogy a magyar szent koronát vigyék fel Bécsbe s ott tegyék a kincstárba.
Azt a szent koronát, melyet nyolcszáz éven át legdrágább kincseül őrzött a nemzet, melyet tömérdek pénzen váltott ki, hahogy idegen kézbe került, mely Szent István dicső homlokát érintette és záloga volt a magyar alkotmánynak: ime Bécsbe viszik, mint értékes régiséget.
Följajdult a nemzet, nőtt az elégületlenség, méltatlankodásból harag lett.
Nem térítette vissza útjáról semmi Józsefet.
Újabb rendelet jött:
– Minthogy a magyar nyelv nem elég kiművelt arra, hogy a törvénykezés meg a közigazgatás e nyelven történjék, az eddigi latin helyett, a német legyen az állam nyelve. Ezért minden hivatalt viselő ember tartsa kötelességének három év alatt a német nyelvet megtanulni, ha nem tanulja meg, elveszti hivatalát. Az iskolákban mindenütt kell a német nyelvet tanítani.
Megdöbbent a magyar nemzet. Sok száz esztendős mulasztása jutott eszébe: az édes anyanyelvnek, a szépen csengő magyar nyelvnek elhanyagolása.
Köszönjük, József, hogy figyelmeztettél reá. Rajta nemzet, tedd jóvá a mulasztást! Légy büszke az édes magyar szóra, dobjátok le magatokról elkorcsosult főurak az idegen maskara-öltözetet: háromszögletű kalapot, térdigérő bugyogót, csattos czipellőt, hátul farkba összecsavart, beporozott hajat! Elő a régi, szép magyar ruhával, melynek őseink több becsületet szereztek, mint ti az udvari divattal.
Ugyanebben az évben elrendelte József, hogy a népet össze kell irni, a házakat meg kell számozni, a földeket mind föl kell mérni, hogy annak arányában vessék ki az adót mindenkire.
Most jött az utolsó, az alkotmányt alapjaiban felforgató rendelet:
– Nincs többé vármegye. Az ország feloszlik tiz kerületre s ezeknek kormányzására királyi biztosokat küld ki József.
Eddig a vármegye akasztotta meg újításait. A vármegye volt az ősi alkotmánynak utolsó és legerősebb bástyája.
Ime, ennek a bástyának lerombolására jött a legujabb rendelet.
Makacscsá lett a magyar, jogának tudatában, dacolt Józseffel, kijelentette, hogy amit rendeletek útján parancsol, azt az alkotmányos nemzet nem tekintheti szentnek, mert nálunk a király akarata csak úgy szent, ha az országgyülésen a rendek a nemzet nevében elfogadják.
Olyan volt a nemzet hangulata, mint a fölzavart hangyaboly. A sok újítás, ha jó is volt, gyűlöletessé vált egyformán a nemzet előtt. Nem királynak, hanem zsarnoknak tekintették Józsefet s a nemzet megfeszíté minden erejét, hogy sehol ne érvényesüljön a kalapos király akarata teljesen.
Ezalatt pedig József, mint Katalin orosz cárnőnek szövetségese, szerencsétlen háborúba keveredik az erejefogyott törökkel. Új szervezetű hadserege e többé már nem félelmes ellenséggel sem bir, megveri a török, miglen az öreg Laudon, a kipróbált ügyességű hadvezér veszi át a hadsereg vezérletét. Ekkor visszahátrál a legyőzött török.
Belgiumban lázadás üt ki József újításai miatt, nálunk az elégedetlen nemzet megtagadja Józseftől a hadviseléshez szükséges katonát és gabonát, József erőszakkal hajtatja be s emiatt tetőpontra hág az elkeseredés. Több megye eltörli vakmerően az újításokat és kemény hangon sürgeti, hogy térjen József a törvényesség útjára, hívjon össze országgyülést.
Az európai fejedelmek közül többen pártját fogják a töröknek és háborúval fenyegetik Józsefet.
Itt kezdődik az erős akaratú uralkodónak bukása.
A mértéktelen szellemi és testi munka megtörte erejét, a sok keserű csalódás megtörte lelkét. Eliszonyodva látja, hogy minden ellene fordult, hogy tiz esztendei fáradsága mind hiába volt. Jót akart tenni és magára zúdította népeit.
Ekkor tünt ki ennek a nagyeszű uralkodónak tiszta szándéka, lelkének magas szárnyalása.
Mit tett?
Egy tollvonással megsemmisítette minden újítását, kettőnek a kivételével: amit a vallás szabad gyakorlatára és a jobbágyság sorsának javítására tett. Ezt a kettőt érvényben hagyta.
Megigérte a nemzetnek, hogy országgyülést fog összehivni, a koronát visszahozatja Magyarországba és meg fogja magát koronáztatni.
Elkésett.
A halál jobban sietett, mint ő. Előbb kioltotta életét, hogysem igéretét, mely őszinte volt, beválthatta volna.
Szomorú gondolatok szállják meg az embert ez eltévesztett élet történetének olvasásakor.
Jó volt, nemes volt, emberszeretet vezérelte, népe boldogságáért fáradozott, de nem gondolta meg, hogy a nemzetnek van múltja, vannak kegyelettel őrzött emlékei, szent jogai és ezeket egy önkényes rendelettel megölni nem lehet. Ő tiz esztendő alatt akarta megtenni mindazt, mire egy-két emberöltő kell.
Mint ember legnagyobb a Habsburgok között, mint uralkodó legszerencsétlenebb.
Mikor haldokolt, ez vala utolsó kívánsága:
– Írjátok siromra: „Itt nyugszik egy fejedelem, aki jó és tiszta szándokai mellett is elég szerencsétlen vala látni, hogy tervei hajótörést szenvednek”.