Akarjátok tudni, hogy mikép siratta Etelét a hún nép? Szomorú időnek gyászos történetét mesemondó ajkkal elmesélem néktek.
Mint a tűz, ha terjed száraz galyba kapva, s lobogó láng csap fel rengeteg erdőből, láng, mely futó tűzzé nagy sebesen válik: így terjedt el a hír, iszonyatot keltve s mondhatlan félelmet húnok országában:
– Hadúr kebelében bosszú gyúlt, Etelére küldött öröksötét álmot, kezéből kivette győzhetetlen kardját… nagy Etele meghalt…
Feljajdult az ország, sírt apraja-nagyja. Köntösük megtépték, nyírt fejüket verték, s karjukat, arczukat késsel hasogatták, mert ekkora vesztés, ilyen nagy fájdalom el nem fér a szivében, vadul onnan kitör; átkot elegyít az imádságba, s lesz a hang üvöltő szóvá, mintha nem is ember, de vadállat volna irdatlan erdőnek nagy sűrűségében.
Sátrak elé gyűlve, hangos panasz-szóval egymást keseríték a kesergő húnok:
– Jaj, nekünk, húnoknak! Etele elvitte húnok dicsőségét, húnok szerencséjét, soha nem támad más, ki azt visszahozza. Kiesett kezéből a kormány gyeplője, parancsoló szavát többé meg nem hallja a húnok serege. Vitéz ő két fia: Aladár és Csaba ha egy testbe szállna mindkettőnek lelke, ketten sem érnek fel az egy Etelével!… Milyen egy ember volt! Soha… soha mását!… Csodáját Hadúrnak de hiába várnók, egyszer adta, egyszer, többször már nem adja… Etele… Etele…
Így siránkozott a húnoknak köznépe, mely harczolt Etellel csak közvitéz számban s egyebet sem tett, mint nagyságát csodálta.
Hát hún-kapitányok, a főbbek mit tettek?
Érezték azok is Etele halálát; szava hatalmától megigázva bátor fel-fellázadt néha heves indulatjuk, s tartották Etelét zsarnoknak, nyügösnek; Buda iránt való nyájas érezésből Etelét gyűlölték, s gyilkos kezéhez ők nehezen békéltek: most hogy ott feküdt tehetetlen, némán, se feddő, se pedig dicsérő szavakra nem nyitva meg ajkát, hej, most sziveikbe szánalom felébredt, teljes nagyságában most tudták, érezték, hogy ki volt Etele.
Nagy kiengesztelő a Halál; bemarkol hideg csontkezével az emberi szívbe, megszorítja azt és kisajtol belőle égető könnyeket.
Sírtak a fő-húnok. Eszökbe jutának világot alázó véres diadalmak; eszökbe jutott az osztályt tevő Etele királyi bősége a zsákmányosztásban; keleti, északi, nyugati és déli nagy táborozások; hadi kürtrivalgás, trombita harsogás, megriadt ellenség oktalan futása, erőösszemérés, győzelmi áldomás… Volt… volt… sohasem lesz…
Etele fiai: Aladár és Csaba, hát ők hogy siratták?
Ők ketten valának a legkedvesebbek mind a többiek közt Etele királynak. Aladárt Krimhilda szülte Etelének, az a szép királyné, kit Burgundiából hozott nagy követség; Csabát déli császár, görög császár lyánya, Honória szülte. Húnok előtt kedvesb az ifjabbik vala, Csaba királyfiú.
Aladár virrasztott apja teteménél, Csaba elzárkózott az emberek elől, s magába temette mérhetlen fájdalmát. Erős volt a lelke, a csapást kibirta, s nagy gondok bántották: mi lesz majd… mi lesz majd?…
Húnok országában komoran kelt fel a nap, komoran búcsúzott; vörös palástját sem öltötte magára, mikor feltámadott, mikor lenyugodott: felhőtakaróval, mint sötét fátyollal bevonta az arczát.
Temetésre készült mind az egész ország. Etelét temetve temette magát is…