Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két fia meg egy leánya. Egyszer a kisebbik legény fölkészül szántóba,* s azt mondja a húgának:
– Aztán délben gyere ki a földre, s hozz nekem ebédet!
– Vinnék – mondotta a leány -, csak nem tudom, merre van az a föld, ahol szántasz.
– Hát ha nem tudod, akkor én az udvarunk mellett az ekevasat beleakasztom a földbe, s barázdát húzatok egészen addig a földig, ahol szántok; azon a barázdán elhozhatod az ebédet.
A legény úgy is tett, ahogy mondta: a házuktól a szántóföldig barázdát húzatott, de egy kevés idő múlva odament az ördög a ház mellé, az is húzatott egy barázdát, de nem arra, amerre a legény, hanem az ő háza felé.
Elkövetkezik a dél, a leány indul az ebéddel, s hát amint kimegy az udvarból, két barázda van előtte. Nem tudta, hogy melyik az igazi, találomra beleállott az egyikbe. Történetesen éppen az ördög barázdájába állott bele, s annak a nyomán az ördög házához ért.
Az ördög már várta a leányt, ott állott a háza előtt, de bezzeg megijedett a szegény leány, mikor látta, hogy hová került! Kérdi az ördögöt:
– Ugyan bizony nem látta-e a bátyámat?
– De bizony láttam, hanem az ebéddel úgyis elkéstél, messze van az a föld ide, ahol a bátyád szánt, gyere csak be az én házamba, maradj nálam.
Akart, nem akart bemenni a leány, megfogta az ördög, bevitte a házába, s többet el sem eresztette.
Estefelé hazamegy a legény a szántóból, zsörtölődik, zsémbelődik, hogy mi dolog ez, nem visznek neki ebédet, étlen-szomjan szánt reggeltől estélig. Hej, megijedt a szegény asszony, s mondja a fiának:
– Hiszen a húgod elment még déli harangszó előtt!
Nem tudták elgondolni, hová, merre tűnhetett el. Kimennek a házból, kérdik ezt is, azt is, senki sem látta. Egyszerre csak megpillantja a legény a másik barázdát. Mindjárt gondolta, hogy ez az ördög munkája lehet, mert éppen háromszor olyan széles volt a barázda, mint az övé. Elindult a barázdában, s meg sem állott az ördög házáig. Mikor odaért, az ördög éppen a ház előtt állott.
– Hé, ördög – kérdi a legény -, itt-e a húgom?!
– Itt bizony – mondja az ördög -, éppen most főzi a vacsorát, gyere be, egyél te is.
Bemegy a legény, s hát csakugyan ott a húga, éppen akkor kavargatta két nagy kondérban egy-egy ökörnek a húsát.
– No, sógor – mondotta az ördög -, az egyik kondérban is egy ökörnek van a húsa, a másikban is. Meg aztán itt van két hordó bor. Az egyik kondér húst edd meg te, a másikat megeszem én; az egyik hordó bort megiszom én, a másikat idd meg te! Akkor aztán megküzdünk, s ha földhöz vágsz, viheted a húgodat.
Nekilát a szegény legény az evésnek, az ivásnak, turkált a hús között, evett, amit ehetett, bort is ivott, amit ihatott, de még jóformán hozzá sem kezdett az evéshez, iváshoz, az ördög már megette az egyik ökröt, kiitta a hordó bort, akkor nagy hirtelen megragadta a legényt, s úgy földhöz vágta, hogy a pokol fenekéig meg nem állott.
A szegény özvegyasszony csak várta-várta a fiát, de elmúlt az este, elmúlt az éjszaka, s nem jött vissza. Reggel aztán útnak indult a nagyobbik fia is, végig a barázda mellett ment, meg sem állott az ördög házáig. De éppen úgy járt, mint az öccse, őt is ledobta az ördög a pokol fenekére. Szegény özvegyasszony kifogyott mind a három gyermekéből. Éjjel-nappal siratta őket, de hiába siratta, a sírására nem kerültek vissza. Mind azon sopánkodott, mind azon kesergett, bárcsak egy maradt volna meg a három gyermekéből, vagy ha az Isten elvette mind a hármat, áldaná meg eggyel.
Nos – halljatok csak ide! – mi történt. Amint egyszer ment, mendegélt a mezőn, egy kökénybogyót talált az úton. Fölveszi, nézi-nézi a kökényt, s felsóhajt az égre:
– Ó, édes Istenem, bárcsak ekkora gyermekem volna, mint ez a kökény!
Azzal hazament, s még egy nap sem múlt el, az Isten csakugyan megáldotta egy akkora gyermekkel, hogy alig látszott ki a földből. De az a gyermek csudálatos gyermek volt ám, mert ahogy a világra jött, mindjárt beszélgetni kezdett, s olyan rettentő nagy volt az ereje, hogy a legnagyobb fát is kicsavarta töviből. Hanem hiába, azért csak mégis kicsi volt, s ezért a faluban Kökény Matyinak hívták.
Na, telik-múlik az idő, s látja kökény Matyi, hogy az édesanyja mindig sír, kesereg. Kérdi egyszer az anyjától:
– Édesanyám, mi nagy bánatja vagyon, hogy sírás-rívás éjjele, nappala?
– Haj, édes fiam, van nekem mit sirassak halálom órájáig! Volt két szép fiam, egy szép leányom, s mind a három az ördög kezére került.
– Már bizony, ha odakerültek, egyet se sírjon, édesanyám, majd visszahozom én őket.
Szót sem szólt többet, elment a kovácshoz. Azzal csináltatott egy hárommázsás kalapácsot, annak a nyelét amúgy legényesen a gatyája ráncába szúrta, úgy ment az ördög házához. Akkor is ott állt az ördög a ház előtt. Tudta jól, hogy miben jár Matyi, s már messziről kiáltotta:
– Gyere csak, gyere, Kökény Matyi, itt vannak a testvéreid!
Odamegy Matyi, megáll az ördög előtt, s azt mondja neki:
– Tudod-e, hogy miért jöttem?
– Tudom – felelte az ördög -, vissza akarod vinni a testvéreidet, de abból nem eszel.
Aközben bemennek a házba, ott mindjárt az ördög két ökröt megsüttet, két hordó bort csapra üttet, s mondta Matyinak:
– No, Matyi sógor, egyél-igyál, s ha hamarább megeszed, -iszod a részedet, mint én, akkor nem bánom, vidd vissza a testvéreidet.
Hová ette, hová itta Matyi az ő részét, azt én nem tudom, elég az, hogy az ördög még belé sem kezdett az evésbe-ivásba, ő már fényesre is nyalta a kondér fenekét. Akkor aztán előrántotta a hárommázsás kalapácsot a gatyája ráncából, s úgy fejbe vágta az ördögöt, hogy az egyszeriben kiadta a gonosz lelkét.
De bezzeg mentek haza nagy örömmel a testvérek, s bezzeg örült a szegény özvegyasszony! S bezzeg összecsődült az egész falu, s csudálkoztak, álmélkodtak Kökény Matyi nagy vitézségén. Attól kezdve vígan éltek, még a királlyal sem cseréltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Holnap legyen Kökény Matyi a ti vendégetek!