1526-ban történt mindaz, amit most szomorú szívvel elmondok.
Veszélyre nem gondolva, vígan élték világukat a magyar urak. Törökországban fenték a kardokat, rendezték az ágyukat. Mohamed álmodozott arról, hogy előbb Budát, azután Bécset foglalja el. Régóta hallgat a török, hadd beszéljen egyszer s ettől a beszédtől borzadjon el az egész keresztény világ.
Előbb két követet küldött a magyar királyhoz.
Ezt a két követet nem fogadták illő tisztességgel, hanem bántalmazták s a tatai tóba vetették.
Szolimán haragja ettől még nagyobb lett.
Most már tudhatták a magyarok, hogy a török háború nem vak lárma többé.
Most már volt kétségbeesett megzavarodás. Hordozták körül a véres kardot, hazát védeni fegyverre szólították a nemességet. Vészharangok kongása jelenté, hogy nagy a veszély, nagyobb most, mint a tatárjáráskor.
Régi magyar vitézség, mikor lészen a te feltámadásod?
Hunyadi János, Mátyás király szelleme miért nem szállod meg a késlekedőket, hogy oda hagyják kényelmes kastélyaikat, uri udvarházukat s tóduljanak mind… mind a király táborába?
Sok lesz az ellenség, halálos a küzdelem.
Követek lótottak-futottak az idegen fejedelmekhez, de hisz azok eddig is dicséretesen megfeledkeztek rólunk, most is azt mondták:
– Van nekünk elég bajunk, mit törődjünk a máséval is.
Nem törődtek sem ezelőtt, sem most, sem ezután. Csak a pápa küldött pénzt, hogy a török ellen sereget szervezzen a király.
Ötezer emberrel indult el Budáról, mire Tolnáig ért felrugott 28 ezerre.
Gyéren jöttek, egyenkint jöttek a derekabb hazafiak.
Hunyadi egymaga össze tudott hajdan toborzani 15 ezer embert és most, a legnagyobb veszély idején az egész magyar hazának csak 28 ezer embere áll ki a síkra.
Szolimán 200 ezer emberrel és 300 ágyúval jött.
Még szaporodott a magyar sereg, de nem volt e hirtelen összegyűlt vitézeknek hadvezére. Ha lett volna is kiváló hadvezér, ilyen sereggel nem mehet sokra. Gyakorlat kell a seregnek és vezérnek ahhoz, hogy egymást megértse.
Várták a hatalmas Szapolyai Jánost, akinek 40 ezer embere állott fegyverben.
Várták – várták, de Szapolyai késlekedett.
Tomori Pál, kalocsai érsek, ki már eddig is több alkalommal nagy vitézségének adta jelét, vállalta magára a sereg vezetését.
Jó vitéz volt Tomori, de a hadvezetéshez nemcsak vitézség kell.
Az elbizakodott magyarok a legutolsó percig nem akarták belátni, hogy minő halálos veszedelem vár reájuk. Csodálatos könnyelműséggel követelték a vezértől, hogy vezesse őket minél előbb az ellenség közelébe.
Türelmetlenül óhajtották – a halált.
Szolimán Mohács környékén állapodott meg. A Mohácsi síkon állította Tomori is csatarendbe hevesvérű vitézeit.
Augusztus 29-dike volt. A nap koronás feje tündökölve bukkant fel a villányi szőlőhegy ormán. A kósza napsugarak vakító fényűvé tették a díszes öltözetű magyar vitézek seregét s a tarka-barka török katonákat.
Szolimán Allahhoz fordult segítségért, egész serege leborult a földre és kérte a prófétát, hogy segítse őket diadalra.
Víg volt a magyar tábor, hetykék a vitézek.
Egy tréfás püspök megjegyezte, hogy Tomori ma 20 ezer vértanúval megy a másvilágra. Jó lenne, ha már előre megkérnék a pápát, hogy avassa mindnyájukat szentekké.
A király szakácsa megkérdezte Lajostól, hogy hol készítse el az ebédet:
– Isten tudja, – felelé a király – hogy hol fogunk ma ebédelni.
Midőn a harci tárogató megszólalt, előhozták a király sisakját. Míg fejére tették, az ifjú király arca halálsápadttá lőn.
Vajjon nem sejtette-e, hogy többé az ő fejére sem koronát, sem sisakot nem kell tenni?
Szolimán a féloldalt elterülő szőlőhegyekre óvatosan fölvezette seregét. A könnyelmű magyarok nem ügyeltek sokat arra.
Szolimán rejtett helyen fölállíttatá a háromszáz ágyút, mindeniknek torka a magyarok felé volt irányítva. A magyarok ezt sem látták.
Akkor megindítá Szolimán előcsapatait, hadd kezdődjék a véres játék.
A türelmetlen magyar sereg java része villámgyorsan támadott, áttörte a törökök csapatát s a hátráló részt üldözőbe vette. Mikor a szőlőkhöz ért, akkor látta, hogy a halál torkában van.
Jobbról-balról ellenség; háromszáz ágyú öntötte a halálhozó golyókat, sok ezer janicsár puskája ropogott.
Mit használt itt vitézség, erő?
Utcákat nyitottak az ágyúgolyók, minden janicsár puska egy-egy vitéznek az életét oltotta ki. E véres mészárlás nem tartott tovább másfél óránál.
A kisded magyar had nagy része ott veszett, 7 püspök, 28 zászlós úr, 500 főbb nemes és 22 ezer vitéz holtteste borította a magyarok részéről a csatatért.
És a király?
Lajos megsarkantyúzta lovát, hogy legalább életét megmentse. Záporeső szakadt, mely a környékbeli patakokat hirtelen megdagasztá. A Csele-patakon, amint fáradt lovával átugratott, a meredek, sikamlós partról hátrahanyatlott a ló, s maga alá temeté királyi lovasát.
Ebben a nedves sírban találták meg később.
Szolimánt megsegítette Allah, a magyarokat megbüntette saját bűnök.
Szomorú tanuság, éltető igazság.
A muhi réten és a mohácsi mezőn ma kalászos búza ringatózik, szorgalmas kezek művelik s a negyedfélszáz esztendő óta alatta porladók utódai talán megértették valahára a komoly tanuságot.
Törökvilág Magyarországon
Szolimán megkezdette Budáról hazánk meghódítását s azóta nem telt el egy év sem anélkül, hogy egy-két vár török kézre ne került volna. A Dunán túl levő nevezetes várak ormán török lófark hirdette, hogy basa az úr benne, nem csak a várban, úr a környéken is.
Siklós, Veszprém, Palota, Kanizsa török kézre kerültek.
Jaj volt a vidék védtelenül hagyott lakóinak! A várból rablókalandra ki-kiránduló török csapatok kiragadták a lakosok kezéből a betevő falatot, feldulták családi boldogságukat, megrontották szerény örömeiket. Aggódó szivvel veté be földjét a magyar, mert nem tudta ő aratja-e le s ha learatta, nem a török hordja-e be?
A budai basa kormányozta azt a nagy darab földet, mely a Duna mindkét partján Budától le végig a török igában senyvedt.
Adót fizettek, kimondhatatlanul sokat szenvedtek a magyarok, de legalább nemzetiségöket és vallásukat nem fenyegette veszély. A török nem törődött sem az egyikkel, sem a másikkal. Különbnek tartotta a maga vallását, a műveltségre meg éppen semmit sem adott.
Mátyás hatalmas országa háromrészre szakadt tehát. A nyugati részre szorult Magyarország koronás királya, a haza szívét Budával, a fővárossal együtt magának tartotta a török, a keleti részt Erdélylyel meghagyta János Zsigmond birtokában.
A történetírók török hódoltság korának nevezik ezt az időszakot, mi nevezzük a bűnhődés nehéz századának.