– Ma arról mesélek – kezdte az egyik napon Rémusz bácsi -, hogyan rémítette meg a Nyúl a legvitézebb állatokat.
– Miért akarta megrémíteni őket? – tudakolta a Kisfiú.
– Hiszen épp az a nevezetes a dologban, hogy nem is akarta megrémíteni őket – felelte Rémusz bácsi. – Hallgasd csak meg ezt a furcsa történetet.
Egyszer Medve apó háza előtt vitt el a Nyúl útja.
“Ha már erre járok – gondolta -, meglátogatom az öreget. Úgysem láttam már régóta.”
Tárva-nyitva állt az ajtó, hanem a ház üres volt.
“Úgy látszik, sétálni ment az egész család – mondta magában. – De hát sebaj! Leülök odabent a hűvösön, megvárom, amíg hazajönnek.”
Be is ment a házba, hogy egy jó karosszéket keressen. Hogy, hogy nem, olyan szerencsétlenül lépett, hogy megbotlott, és nekitámolyodott a polcnak. A polcon egy nagy köcsög méz állt; a köcsög feldőlt, és a méz végigömlött a Nyúlon. Kicsibe múlt, hogy bele nem fulladt.
Prüszkölt, köhögött, fújtatott, a szemét törülgette.
De amikor nagy nehezen lélegzethez jutott, és a leragadt szempilláját is fel bírta feszíteni, akkor ijedt meg igazán.
“Ha Medve apó hazajön, és meglátja, hogy kidöntöttem a mézes-köcsögöt, haragjában nem tudom, mit csinál velem – töprengett magában. – Ha meg így, csurommézesen sétálok a szabadban, egyszerre ellepnek a darazsak és a méhek, még talán agyon is szurkálnak.”
Víz nem volt a közelben, ahol megfürödhetett volna (különben sem kedvelte a fürdőt), így hát nem tehetett okosabbat, mint azt, hogy kiszaladt a fák alá, és meghempergődzött az avarban.
Azt remélte, hogy sikerül letörölnie magáról a mézet, legalábbis a vastagját.
De hát nem ez történt, hanem az, hogy a sok száraz falevél ráragadt a bundájára.
Gurult tovább a földön, hogy hátha megtisztul. Hanem ahelyett minden levélre még két másik levél tapadt. A végén a Nyúl már ki sem látszott a falevelek alól. Olyan volt, mintha tetőtől talpig pikkely borította volna.
Belátta, hogy a legokosabb, ha – valami kerülő úton, ahol senkivel sem találkozhatik – hazamegy, és megmosakszik a kútnál.
El is indult. Lépdelt szaporán, de nem ám: lippiti-klippiti – mint egyébkor -, hanem: sz-s-cs, sz-s-cs, ahogy az avar zörög, susog, ha szél fújja.
Egy vigasztalása volt csak: az, hogy azon a kerülő úton amúgy sem jár senki…
Csakhogy azon a napon mégis járt arra valaki: Tehén néne szintén ugyanazon a kerülő úton igyekezett a legelőre. Ment békésen, lassan, olykor le-letépett egy-egy jóízű hajtást az útszéli bokrokról.
Egyszer csak az út egyik fordulójában, meglátták egymást: a Nyúl és a Tehén.
Megálltak mind a ketten. Szólni egyikük sem tudott: a Nyúl a restelkedéstől némult meg, a Tehén a rémülettől.
Sok idő múlva végül is hebegve-habogva, reszketeg hangon megkérdezte a Tehén:
– Ki vagy, te szörnyűséges pikkelyes vadállat? Mit keresel erre mifelénk?
– Hm – felelte a Nyúl. – Igazán olyan szörnyűségesnek találsz?
– Borzalmasabb fenevadat életemben sem láttam!
– És igazán nem tudod, ki vagyok?
– Hogy tudhatnám! – dadogta a Tehén. – Hiszen mondom, hogy hasonló szörnyeteggel még sohasem találkoztam!
“Ha nem ismer meg – gondolta magában a Nyúl -, én bizony nem árulom el, hogy ki vagyok. Inkább ráijesztek egy kicsit!”
Így szólt:
– Hát akkor tudd meg: én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm!
– És mire van olyan nagy étvágyad? – tudakolta aggodalmasan a Tehén. – Szénára? Káposztára? Gyümölcsre?
– Húsra – válaszolta a Nyúl.
– Miféle húsra?
– Nem vagyok válogatós. De ha már kérdezed, megvallom, hogy legjobban a tehénhúst szeretem.
Tehén néne majd összerogyott rémületében.
– Remélem, nem vagy éhes – szólt akadozó nyelvvel.
– Most még éhes vagyok – felelte a Nyúl -, de rövidesen nem leszek az. Ugyanis mindjárt megeszlek.
– Jaj nekem! – bődült el a Tehén.
S azzal megfordult, és elrohant, hogy csak úgy porzott nyomában az út.
A Nyúl jót mulatott magában, és elhatározta, hogy mielőtt megmosakodnék, mulatságból még egy-két állatra ráijeszt.
Elsőnek a Medvével találkozott, aki feleségestül, bocsostul az erdőben sétált.
Medvéné asszony és a két bocs mindjárt felkapaszkodott egy-egy fára, mihelyt meglátta a falevél-pikkelyes, szörnyűséges fenevadat (akiben persze egyikük sem ismerte fel a Nyulat). A Medve azonban, ámbár neki magának is leginkább menekülni lett volna kedve, vitézül megállt a Nyúl előtt.
– Hát te miféle szerzet vagy? – kérdezte.
– Én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm! – felelte vastag hangon a Nyúl. – Nem hallottad még a híremet?
– Nem én!
– Gondoltam! – nevetett a Nyúl. – Máskülönben nem állnál itt ilyen bátorságosan.
– Csak nem akarsz bántani? – tudakolta megszeppenten a Medve.
– Eszem ágában sincs – válaszolt a Nyúl. – Csak éppen megeszlek. Tudniillik a medvehús a kedvenc eledelem.
A Medve olyan hirtelen termett fent egy fa tetején, hogy akár a Mókusnak is becsületére vált volna ez a fürgeség. Onnan kiáltott le.
– Ne hidd, hogy megijedtem tőled! Csak hát ki nem állhatom a verekedést…
Ment tovább a Nyúl, és szerencséje volt: az erdő szélén együtt találta a Farkast és a Rókát. Éppen arról beszélgettek, hogyan foghatnák meg végre a Nyulat.
“Úgy látszik, a legjobbkor érkeztem” – kuncogott magában a Nyúl.
S azzal odatoppant a két állat elé.
– Huuuu! – kiáltotta, és megrázkódott, hogy csak úgy zörgött rajta a sok falevél.
– Ki vagy te? – kérdezte riadtan a Farkas.
– És miért kiabálsz? – vacogta a Róka.
– Én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm – felelte a Nyúl. – Azért jöttem, hogy ahány farkast, rókát találok, mind megegyem. Melyikteket faljam fel elsőnek?
A Farkas a Rókára nézett, a Róka a Farkasra, azután mind a ketten a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömre.
– Huuuu! – üvöltött a Nyúl. – Már kezdem is a lakomát!
De ezt már nem várta meg sem a Farkas, sem a Róka. Az egyik jobbra, a másik balra, úgy elfutott mind a kettő, hogy a Nyúl még ha akarta volna, sem bírta volna utolérni őket.
Hanem hát nem is akarta, mert megelégelte a tréfát. Inkább hazament, megmosakodott, és azután felkereste Mezeinét és a lányait.
– Igen tisztelt hölgyeim! – szólt hozzájuk. – Hallották-e már a hírét a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömnek?
– Eddig bizony még nem hallottam róla – felelte Mezeiné asszonyság.
– Mi sem – mondták a báránykisasszonykák.
– Megvallom, én sem – nevetett a Nyúl. – Bezzeg a Tehén, a Medve, a Farkas meg a Róka már személyesen is megismerkedett vele!
S azzal elbeszélte, hogyan rémített meg a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm képében egy sor állatot. Mezeiné és a lányai csak úgy dülöngéltek a kacagástól.
Attól fogva, ha a Tehén, a Medve, a Farkas vagy a Róka meglátogatta Mezeiék házát, a pajkos báránykisasszonykák sohasem mulasztották el megkérdezni, hogy mi történnék, ha egyszer csak: sz-s-cs, sz-s-cs – beállítana a szörnyűséges, rettenetes, borzadalmas Öhöm-Böhöm.
– Én ugyan nem ijednék meg tőle! – hetvenkedett a Róka.
– Én még kevésbé! – dicsekedett a Farkas.
– Én mégúgy sem! – tódította a Medve.
– Én meg a legkevésbé! – hencegett a Tehén.
– Könnyű nektek! – szólalt meg ilyenkor a Nyúl, és fél szemmel titokban Mezeinére és a lányokra kacsintott. – Nagyok vagytok, bátrak és erősek. De mit tegyen a magamfajta gyenge kis legény? Szégyen, nem szégyen, én bizony bevallom: ha Öhöm-Böhömmel találkoznám, menten elfutnék előle.
Otthon aznap így köszönt Anyának a Kisfiú:
– Huuuu! Én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm!
– Aztán mire van olyan nagy étvágyad? – tudakolta Anya.
– Farkashúsra, rókahúsra, medvehúsra, tehénhúsra – sorolta Öhöm-Böhöm.
– Hát almás lepényre? – kérdezte Anya. – Mert az van vacsorára.
– Huuu! – mondta Öhöm-Böhöm. – Arra is.