Nemhiába szerette a nép Mátyás királyt: nem volt több hozzá hasonlatos királya a magyaroknak. Amint neszét vette, hogy itt vagy ott erősen sanyargatják a szegény földnépét, nem volt nyugodalma Budavárában – álruhába öltözött, s úgy ment színről színre, látni a valóságot.
A többiek közt hírül adják, hogy a kolozsvári bíró ugyancsak sanyargatja a szegény népet. Hiszen nem kellett több Mátyás királynak. Majd megnézi azt ő a maga szemével, s jaj lesz annak a bírónak, ha igaznak látja a sok sűrű panaszt. Máskülönben is már rég vágyódott Kolozsvárra. Hogyne vágyódott volna, hisz ebben a városban látta meg először Isten áldott napját. (Még most is áll az ő szülőháza: nézzétek meg, ha Kolozsvárt jártok.)
De hogy szavamat össze ne keverjem, Mátyás király bement Kolozsvárra, paraszti ruhában, s ottan leült a mészárszék elé, éppen szembe a bíró házával. Hiszen jókor ült a mészárszék elé. Nagy sereg nép hordotta a fát a bíró udvarára, egy csomó ember meg vágta a fát az udvaron. Mellettök a hajdúk, s pálcával biztatták a szegény népet: hordjad, vágjad, paraszt!
Egyszerre csak egy hajdú megpillantja Mátyás királyt.
– Ne, te, ne – mordult rá a hajdú -, hát te mit lopod Isten áldott napját?! Kelj föl, ne lógasd a hosszú orrodat, hitvány paraszt!
S hogy szavának nagyobb foganatja legyen, pálcájával jót húzott a “hosszú orrú” paraszt hátára. Mátyás fölállott, megvakarta a hátát, de nem indult.
– Indulj már!
– Jó, jó, de mit fizet kend?
– Ezt, né! – ordított a hajdú, s még jobbat húzott Mátyás hátára. – Indulj előttem!
Mit volt mit nem tenni, Mátyás elindult a hajdú előtt.
– Be a bíró udvarára, vágjad a fát, hosszú orrú!
A bíró ott könyökölt a tornácon. Mátyás megszólította:
– Kigyelmed a bíró?
– Én hát, mi közöd hozzá?
– Ahhoz nekem semmi közöm, de szeretném tudni, mit fizet a favágásért?
– Ejnye, ilyen-olyan, szedtevette parasztja – káromkodott a bíró -, mindjárt fizetek én neked! Húzz rá! – parancsolta a hajdúnak.
No, annak nem kellett parancsolni, harmadszor is ráhúzott, hogy csak úgy porzott Mátyás zekéje.
Jól van… Mátyás többet egy szót sem szólt, vágta a fát, meg hordta a bíró pincéjébe, de közben, mikor senki sem látta, veres krétával három hasábra ráírta a nevét. Este csöndesen továbbkullogott, de másnap megint beállított Kolozsvárra, most már nem zekében, hanem királyi ruhában, s nem ült le a mészárszék elé, hanem fölment az ő palotájába. Egyszeriben hívatta a bírót s az egész tanácsot mind közönségesen. A bíróhoz volt az első szava:
– Mi hír a városban, bíró uram?
– Semmi nevezetes, felséges uram. Csöndben, békében élünk, amiért áldjuk is felséged nevét lefektünkben-felkeltünkben.
– Úgy? Hát a szegény föld népe? Nem sanyargatják az elöljárók?
– Nem sanyargatja senki, felséges uram. Soha nem volt ilyen jó dolga a föld népének.
– Jól van, bíró uram. Hanem szeretnék végigsétálni a városon, hadd lássak mindent színről színre. Tartsanak utánam kigyelmetek.
Elindult Mátyás király, utána a bíró s mind a tanácsbéliek. Mennek utcáról utcára, s egyszerre csak megáll a bíró udvara előtt.
– Ej, de nagy kazal fája van, bíró uram!
– Isten megsegített – mondotta a bíró alázatosan.
– Hát az Istenen kívül más nem segített? Kik hordták ide ezt a sok fát?
– A népek, felséges uram.
– S mit fizetett nekik?
– Ingyen, szeretetből tették – mondotta a bíró.
– Na, én mintha másként hallottam volna… Hé, legények – fordult a király a szolgáihoz -, hányjátok szét a kazalt!
A legények serényen munkához láttak, széthányták a kazalt, Mátyás meg csak nézte erősen, hogy mikor kerül elé az ő három fája. Elékerültek azok is.
– Nézzen ide, bíró uram! Tud-e olvasni?
– Tudok, felséges uram – hebegett a bíró, akinek már akkor égett a föld a talpa alatt.
– Olvassa, mi áll ezen a három hasábon?
– Mátyás… Mátyás… Mátyás… – dadogott a bíró.
– Bizony, ha Mátyás, úgy tudja meg kend, hogy azt én írtam oda. Én voltam az a hosszú orrú paraszt, akire háromszor vágatott a hajdú, mert fizetés nélkül nem akartam hordani a fát!
– Ó, felséges uram! Kegyelem árva fejemnek!
Térdre borult a bíró, térdre a hajdú is. Mondta Mátyás a hajdúnak:
– Te állj fel! Szolga vagy, azt tetted, amit az urad parancsolt. Hanem kendet, bíró uram, példásan megbüntetem. Akasztófát érdemelnél, de fejedet üttetem, szegény népnek sanyargatója!
A népek, kik ezt hallották, lelkesen kiálták:
– Éljen Mátyás király! Ez az igazság!
…Hanem Mátyás halálával meg is halt az igazság… Még ma is mondja a nép: “Meghalt Mátyás király, oda az igazság…”