Élt egyszer egy király Bagdad városában. Egy nap így szólt vizírjéhez:
– Tudod mit: kiadok egy parancsot, hadd lássam, végrehajtja-e a nép.
– Tégy, ahogy akarsz, kívánságod parancs – felelte a vizír.
Városszerte kihirdették a királyi parancsot, hogy senki a házában ne gyújtson világot, aki a parancsnak nem engedelmeskedik, azt karóba húzzák.
A sötétség beálltával a király szétküldte embereit, hogy figyeljék: nincs-e valahol a városban világosság?
A királyi küldöncök sehol sem láttak világosságot, de midőn kijutottak a város szélére, egy piciny ablakban világosságot pillantottak meg.
Bementek csöndesen a házba, s egy takácsot találtak, szövőszékén szőtt, felesége meg fonalat font rokkáján. A küldöncök elrejtőzve kihallgatták, mit beszélnek.
– Uracskám, álmos vagyok – mondta az asszony férjének.
– Hajtsd ide fejed a térdemre s aludjál – felelte a férje.
Az asszony férje térdére hajtotta fejét és elszenderült. Egy idő múlva azonban a takács felébresztette feleségét:
– Asszony, most ülj te a rokka mellé, hadd szundítsak egyet én is. – Az asszony felkelt, odaült rokkájához, a takács pedig felesége térdére hajtotta fejét és elaludt.
A küldöncök jelentették a királynak.
– Király urunk, az egész városban csupán egy takácsnál égett a lámpa.
– Hívjátok ide azt a takácsot – parancsolta a király.
Amikor a takács megjelent, így szólt a király.
– Hogy merészelted megszegni parancsomat? Hiszen elrendeltem, hogy a városban senki se gyújtson világot!
A takács azt felelte a királynak, hogy ő szegény ember, két keze munkájából él, s ha nem dolgozik éjt nappallá téve, még betevő falat kenyere sem lesz.
– Figyelj ide – szólt a király -, látom, derék ember vagy. Minek maradnál te takács? Menj, öld meg az asszonyt, azután gyere hozzám, megteszlek vizírnek: igyál, mulass kedvedre életed végéig.
– Nem, király – felelte a takács -, még ha nem is folytathatom mesterségemet, akkor is inkább a jó emberek irgalmából élek, de a feleségemet nem bántom.
– Hát akkor hordd el magad, vigyen el az ördög!
A takács elment, és a király megparancsolta, hívják be a feleségét.
Az asszony megjelent a király tróntermében és kérdi:
– Miért hívattál, király?
– Tudom, hogy jó asszony vagy, de meddig akarsz még a rokka mellett gürcölni egy takács feleségeként?
– Mi egyebet tehetnék, király?
– Menj, tedd el láb alól az urad, s gyere vissza hozzám, én királynévá teszlek, s úgy élsz majd, mint hal a vízben. Sajnállak, hogy így nyomorogsz – mondta a király.
– Hihetek-e neked? – kérdi az asszony.
– A király sosem hazudik – hidd el.
Amikor a takács felesége hazament, a király megbánta tettét, és így tűnődött: “Hátha csakugyan megöli a férjét?” – és az asszony után küldte szolgáit, hogy vigyázzanak a takácsra, nehogy megölje a felesége.
Az asszony meg amikor hazaért, megfent egy kést, köténye alá rejtette, és nekiült fonni.
A takács elálmosodott, és így szólt feleségéhez:
– Asszony, szundítok egyet.
– Hajtsd fejed a térdemre és aludjál – felelte az asszony.
Mikor a takács elaludt, felesége óvatosan felemelte fejét, rátette egy tőkére, elővette kését, levágta férje fejét, s eloltotta a lámpát.
Mikor az őrség jelentette, hogy a takácsnál kialudt a világosság, a király felkiáltott:
– Ó, milyen kár, egy ártatlan ember halálát okoztam!
A takács felesége arcát fátyolába burkolva a királyhoz ment a palotába. A kapukat zárva találta, s így reggelig várakozott. A palotaőrök reggel, ahogy megpillantották az asszonyt a kapu előtt, kérdik tőle, mi járatban van.
Az asszony azt felelte, hogy a királyt szeretné látni, panasszal jött hozzá. Bebocsátották a trónterembe.
– Ki vagy te? – kérdi a király.
– Tegnap nálad voltam, király. A takács felesége vagyok – felelte az asszony.
– Miért jöttél?
– Azt mondtad nekem: menj, öld meg az urad, s én királynévá teszlek. Elmentem, megöltem az uramat, s íme, itt vagyok.
A király haragra gerjedt, hívatta a hóhért, és megparancsolta, hogy vágja le az asszony fejét. Aztán vizírjének meghagyta:
– Elmegyek vadászni, te meg végy magad mellé katonákat, s menj először palotámba, ölj meg minden nőt, azután menj saját házadba, s tedd ugyanezt, azután pedig az egész városban irtsd ki az asszonyi nemet, csak a kétéves csecsemőket hagyd életben. Ha visszatérésem után csak egy asszonyt is találok, leüttetem a fejedet.
Lóra szállt, s útnak indult.
A vizír megrökönyödött, s fejét lehajtva, könnyekkel szemében hazavánszorgott. A vizír apja könyörületes szívű volt. Amikor meglátta síró fiát, megkérdezte:
– Mi történt veled, fiam?
– Apám – felelte a vizír -, a király megharagudott rám.
– Miért?
– Mert egy hitvány fehérnép, a takács felesége, megölte férjét, a király megdühödött, és megparancsolta, hogy minden asszonyt öljek meg: elsősorban nála a palotában, utána nálunk itthon, s végül az egész városban, de úgy, hogy egyetlen asszony se maradjon életben. Ha visszatérésekor a városban akár egy asszony is marad, leütteti fejemet.
– Ó, fiam – szólt az apa -, előbb vagy utóbb, de egyszer úgyis meg kell halnod, és jobb, ha meghalsz most, mint hogy annyi halál bűne terhelje lelkedet. Várjál estig, s amikor megjön a király, vezess engem hozzá, s én mondok majd néhány szót neki: ha lehet, megmentelek, ha nem, hát levágják a fejedet.
Mikor a király hazafelé közeledett, a vizír szólt apjának.
– No, fiam, fogd meg a kezemet, és vezess a királyhoz.
A fiú kézen fogta a világtalan apját, elvezette a palota küszöbéhez, és leültette ott egy kőpadra.
A király, amikor a városba ért, látja, hogy az utcákon nyüzsög a sok asszony, s szörnyen megharagudott azért, hogy nem teljesítették parancsát. Midőn a palotához ért, meglátta a vizír apját, aki a kapuban a kőpadon üldögélt. Az öreg fel akart állni, de a király megfogta kabátja ujját s visszaültette:
– Te megboldogult apám vizírje voltál, s nekem fájna, ha előttem felállnál helyedről.
– Király, engedd meg, hogy néhány szót mondjak neked.
– Jogod van hozzá, vizír-apó – felelte a király.
Széket hoztak a királynak, leült, az öreg vizír pedig beszélni kezdett:
– Király, én hajdanában rablással foglalkoztam, és negyven rabló feje voltam. Atyád nem tudott megtörni, s félelmében vizírjévé tett.
…Rabló koromban egyszer kilovagoltam az országútra, s találkoztam egy ifjú lovassal: úgy tizenöt évesnek látszott, és nem volt még szakálla. Lantját pengette, lovagolt, sírt és énekelt. Amikor megpillantottam, hozzá lovagoltam:
– Fiú – mondtam neki -, add ide a lovadat, vesd le a ruhádat és takarodj, megkegyelmezek az életednek.
De nem is hederített rám, mintha nem hozzá szólnának. Akkor közelebb ugrattam hozzá, s buzogányommal hátulról fejbe vágtam, ahogy csak erőmből tellett. De még csak meg se fordult. Mikor a harmadik ütést mértem rá, felém fordította lovát és megkérdezte:
– Meddig kínzol még engem?
Elkapta lovam kantárát, engem a földre taszított, s meg akart ölni, de én könyörögtem:
– Fiú, az isten szerelmére, ne ölj meg. Ígérem, amíg élsz, szolgád leszek.
– Ohó, hát megjött az eszed! Állj fel, s ülj lovadra! – felelte.
Felálltam, lóra szálltam, s elindultunk együtt. A rengetegben ráakadtunk egy hatalmas palotára. A palotánál leszálltunk a lóról, és a fiú a nyergén átvetett tarisznyából negyven vastag szeget vett elő, s azt mondta nekem:
– Ide figyelj, én ezt a negyven szeget beverem a falba, és felmászom egészen a palota tetejéig. Várj rám egy órát, s ha nem jönnék, vedd a lovamat, s menj isten hírével.
Ezt mondva, a falba verte a szegeket, feljutott a tetejére, és egy óra múlva megjelent, véres fejet tartva kezében. Leereszkedett, a fejet a tarisznyába tette, átvetette nyergén, s így szólt:
– No, mehetünk!
Amikor a városhoz közeledtünk, a temető felé lovagolt, s a temetőnél leszálltunk. Ott bement egy kis kápolnába. Figyeltem a kis ablakon keresztül, s látom: előveszi a fejet a tarisznyából, egy friss sír kövéhez vágta, és így szólt: “Íme, nyugodj meg, bosszút álltam ellenségeden.” E szavakkal elővette tőrét, s olyan erővel döfte magába, hogy a tőr átjárta testét, és kijött a hátán vagy négy ujjnyira.
Amikor ezt láttam, felrántottam az ajtót, és berontottam a kápolnába. Így kérlelt:
– Hallgass meg: ez férjem síremléke, én asszony vagyok. A fej gazdája megölte férjemet; megbosszultam, s most megbékélt a szívem. Az isten nevére kérlek, húzd ki tőrömet, ásd fel uram sírját, fektess engem melléje, lábainkhoz pedig tedd ellenségünk fejét. Utána hantolj el bennünket. Vedd a lovam, és ennek az általam megölt embernek minden vagyonát.
– Király – folytatta az öreg -, a tőrt kihúztam, s az útitársam kiszenvedett. Valóban asszony volt. Felástam a sírt, odafektettem férje mellé, a fejet a lábukhoz tettem, s a sírt betemettem. Utána felültem lovamra, fogtam a másik lovat is, és a palotához mentem: sok kincs volt ott, azt összeszedtem és elhoztam. Ezután lettem atyád vizírje. Látod, király, ez is asszony volt, és a takács felesége is asszony… mindenféle asszony van. Vajon egyetlen asszony miatt valamennyit meg akarod büntetni? Még ha itt ki is irtod az egész női nemet, attól még az asszonyok nem változnak meg. Hiszen nem pusztíthatod ki a nőket a többi falvakban és városokban.
– Igen, vizír-apó, igazad van – felelt a király. – Megkegyelmezek fiadnak.
Ők szerencsével jártak, járjatok ti is szerencsével!