Paprika Jancsi énekelt. Paprika Jancsi ritkán énekelt; de ha énekelt, akkor mindig fontos oka volt rá, és a játszószobában mindenki figyelmesen ráfülelt, hogy minden szavát megértsék. És Paprika Jancsi ezt énekelte:
Hogyha tizet üt az óra
S felültök a hintalóra,
Ha a dongó megtalálja
Bácsikáját valahára,
Ha a kis légy nevettében
Két darabra pukkad szépen,
Akkor…
És Paprika Jancsi itt hirtelen elhallgatott, abbahagyta az éneklést, és eltünt a rugós dobozában.
Valamennyiükön szörnyü izgalom vett erőt.
– Mi lesz akkor? – kiáltott a mumus, miközben valamennyi játékszer odagyült Paprika Jancsinak a rugós doboza köré.
Paprika Jancsi fölemelte egy kicsit rugós dobozának a födelét, ugy hogy csak a szeme látszott ki a dobozból, azután ránézett az izgatott seregre és szigoruan összeráncolta a homlokát.
– Biz’ én nem tudom, – szólt keményen. – Kérdezzétek meg egy rendőrtől. Az megmondja majd – talán, – tette hozzá, egy kicsit elgondolkozva, s azután megint bebujt a rugós dobozába.
A mumus kiváncsi volt, nagyon, de nagyon kiváncsi.
Mindenáron meg akarta tudni a nóta végét.
– Nagyon bosszantó, – mondta, – nagyon bosszantó; de azt hiszem, nem tehetünk egyebet, mint hogy megvárjuk, amig Jancsi megint rászánja magát arra, hogy kibujjon a rugós dobozából.
És várakoztak, és várakoztak egész álló nap, amig este nem lett.
De Paprika Jancsi nem bujt ki a dobozából, sőt a dobozának még csak a födelét sem emelte föl.
És a mumus nagyon elálmosodott. Azt mondta hát a porcellánbabának, hogy üljön le és virrasszon helyette. De vigyázzon, hogy el ne aludjék.
Csakhogy a porcellánbaba nagyon ideges kisasszony volt ám, és egy csöppet sem volt kedve virrasztani. De hát mégis megtette, mert hát nagyon szerette a mumust.
Igy aztán a mumus lefeküdt.
És Paprika Jancsi nemsokára kipattant a rugós dobozából. És a porcellánbaba erre nagyot sikitott és fölébresztette a mumust.
– Ostoba! – szólt rá Paprika Jancsi dühösen a porcellánbabára.
– Azt értem, hogy ha az óra tizet üt, – szólt a mumus, mihelyt fölébredt álmából. – És a hintalóra is fel tudok ülni. De mi van a dongóval és a kis léggyel? Ezt sehogysem értem!
Szólt, és kiváncsian várta Paprika Jancsinak a feleletét.
– Ostoba! – mondta ujra Paprika Jancsi. – Ostoba!
– Nem vagyok az! – kiáltott a mumus. – Nem vagyok az!
– De az vagy! – szólt Paprika Jancsi mérgesen. – Ha mondom, ostoba vagy, ha nem érted!
– Ostobaság az, amit énekeltél! – szólt a mumus, aki fáradt és álmos volt.
– Nem ostobaság! – mondta Paprika Jancsi.
– De az! – kiáltott a mumus.
– Találós mese! – mondta Paprika Jancsi.
– Akkor van megoldása is, – dörmögte a mumus.
– Lehet, hogy van, – mondta Paprika Jancsi; – de én nem tudom a megoldását.
Szólt, és gyorsan visszabujt a rugós dobozába.
– Nem érdemes vele szóba állni, – gondolta a mumus, és másodszor is visszabujt az ágyába.
***
– Keressünk egy rendőrt, – tanácsolta a porcellánbaba. – Hátha csakugyan tudja a megoldást.
A mumus ránézett, azután elgondolkozott egy pillanatig.
– Gyere hát, – mondta végül. – Megkeressük a dongót.
– Mi is elmehetünk? – kérdezték izgatottan a kuglizó bábuk, mind a kilencen egyszerre.
– Ha a kedvetek tartja, – felelt a mumus leereszkedően. – És ha nem lesztek utunkban.
– Nem jó volna, ha elvinnők magunkkal a hintalovat is? – kérdezte a porcellánbaba.
– El is visszük, – szólt a mumus. – Nem válhatunk el tőle. Majd én ráülök.
– Én is arra gondoltam, – szólt a porcellánbaba – és azt hiszem, nekem kellene ráülni.
– Ráülünk mindaketten, – szólt a mumus lovagiasan, – te elől, én hátul.
– Remélem, nem fog rugni, – szólt a porcellánbaba meglehetős idegesen.
– Elől nem, – szólt a mumus; – csak hátul tud rugni, elől nem.
– Vagy ki tudja? – beszélt tovább a porcellánbaba. – Nagyon furcsa egy állat.
– Nagyon nemes állat, – szólt a mumus. – Könyvben olvastam róla.
– Bárcsak rólam is könyvet irnának, – sóhajtott a porcellánbaba. – Hiszen én is elég nemes vagyok, és rólam is bátran irhatnának, bárha nem is vagyok állat.
– De állat vagy, – szólt a mumus. – Mindnyájan állatok vagyunk.
– Én nem! – kiáltott a porcellánbaba. – Nemesnek nemes vagyok, az bizonyos; de állat nem vagyok semmiesetre sem.
– De az vagy, – szólt a mumus közönyösen, – bárha jobb is vagy talán, mint a legtöbben.
Az egyik kuglizóbábu, aki figyelt a társalgásra, nagyon izgatott lett és nem állhatta tovább, hogy bele ne szóljon.
– Én is azt mondom, hogy állat! – kiáltotta.
– Én meg azt mondom, hogy nem állat! – szólt egy másik kuglizóbaba.
– De állat! – rikoltott a harmadik.
– Nem az! – kiáltottak egyszerre többen.
És olyan lármát csaptak, hogy az ideges porcellánbaba lepottyant ijedtében a hintalóról.
A mumus fekete orra csaknem elfehéredett haragjában.
– Ha el nem hallgattok, – kiáltotta, – akkor itthon maradtok valamennyien!
A kuglizóbábuk nyomban elhallgattak; de ki is fogyott már a lélekzetük.
A porcellánbaba felült megint elől a hintalóra, és készültek ujra megindulni.
A hintaló álmosan megdörzsölte a szemét; csak most ébredt föl a lármára.
– Hová akartok menni? – kérdezte nagyot ásitva.
– Valahova, – szólt a mumus.
– Rendben van, – szólt a hintaló ujra nagyot ásitva, – előre!
És megindultak.
Ki az ajtón, le a lépcsőn, ki a kapun, ki az utcára ügetett a hintaló hátán az ideges porcellánbabával és a mumussal. Nyomukban a kuglizóbábuk baktattak.
Egyre tovább jutottak, de nem találkoztak senkivel sem. A mumus és a porcellánbaba egy kicsit haragudott, és a kuglizóbábuk egy kicsit elfáradtak, de a hintaló csak egyre tovább ügetett, mintha soha sem akart volna megállni.
– Ki az? – szólt egy hang a sárga fény mögül, amely rájuk esett, mikor hirtelen befordultak egy sarkon.
A porcellánbaba és a kuglizóbábuk nagyot sikitottak. Még a mumus is megrezzent egy kicsit. A hintaló pedig megállt és azon nyomban elaludt.
– Foglyaim vagytok, – szólt az előbbi hang – a törvény nevében!
A porcellánbaba és a kuglizóbábuk még nagyobbat sikitottak.
– De hiszen nem csináltunk semmit sem, – szólt a mumus.
– Az igaz, – szólt a rendőr, mert a hang gazdája rendőr volt. – Éppen azért tartóztatlak le benneteket a törvény nevében.
A mumus egy kicsit meghökkent.
– Nagyon szép, hogy ennyire érdeklődöl irántunk, – mondta, – de hát…
– Egy szót se! – szólt a rendőr nagyon szigoruan. – Előre!
– De hát, – szólt a mumus, – éppen magát keressük, rendőr ur, mert meg akarjuk kérni, hogy mondjon meg nekünk valamit, amit sehogysem tudunk kitalálni. És maga olyan okos…
– Az már igaz, – szólt a rendőr.
– Akkor hát mondja meg, kérem, – szólt a mumus, – látta-e valahol a dongót?
A rendőr ünnepélyes arcot vágott és igy szólt:
– Láttam.
– Óh! – szólt a mumus. – Hol a dongó?
– A másik sarkon, – szólt a rendőr. – Ott ugrál egyik helyről a másikra.
– De hát miért ugrál? – kérdezte a mumus.
– Ez titok, – szólt a rendőr titokzatosan; – de én majd megmondom. A bácsikáját keresi.
– Csakugyan, – szólt a porcellánbaba elgondolkozva:
„Ha a dongó megtalálja
Bácsikáját valahára.”
A rendőr meghökkent.
– Ki mondta ezt nektek? – kérdezte.
A porcellánbaba megint nagyot sikitott. Mert a porcellánbabák nagyon ideges teremtések.
– Nagyon sajnálom, – szólt aztán, – de Paprika Jancsi…
– Akkor nyomban letartóztatlak benneteket, – vágott szavába a rendőr. – Nagyon komoly az eset! Nagyon komoly!
– Hogy-hogy komoly? – kérdezte a mumus.
– Nem álldogálhatok itt veletek, – szólt a rendőr. – Rögtön le kell benneteket tartóztatnom a törvény nevében, – tette hozzá elgondolkozva.
Igy szólván, csákóját odavágta a kuglizóbábuk közé, és gyorsan elrohant végig az utcán, mielőtt bárki csak meg is mukkanhatott volna.
A szegény kuglizóbábuk hanyatt vágódtak. Erre a mumus leugrott a hintalóról, összeszedte a bábukat, megvigasztalta őket és addig nyomkodta lábával a fejüket, amig valamennyien talpra nem ugrottak.
Azután elküldte őket a rendőr után, és rájok parancsolt, hogy vigyék magukkal a rendőr csákóját is. Hátha esni talál, és a rendőrnek szüksége lesz a csákójára.
De mindez nagyon bosszantotta a mumust.
– A legközelebbi sarkon, – jelentette ki, – ráakadunk a dongóra.
Felébresztették hát a hintalovat és ujra megindultak. És a legközelebbi sarkon csakugyan ráakadtak a dongóra.
A dongó az utca közepén állt és izgatottan nézgélt köröskörül. A kezében hosszu messzelátót és nagyitóüveget szorongatott, és hol az egyikbe nézett, hol a másikba, mintha keresne valamit.
– Nem láttátok véletlenül a bácsikámat? – kérdezte halkan, miközben ünnepélyesen rájok bámult a messzelátóján keresztül. – Mert sajnos, elvesztettem őt.
– Hogy-hogy? – kérdezte a mumus.
– Hát tudjátok, – magyarázta a dongó szomoruan, – az eset igy esett. Bujócskát játszottam a bácsikámmal mult péntek délután, és a bácsikám elbujt, és én azóta nem találtam meg.
A dongó lassan körüljárta a hintalovat s apróra megvizsgálta a mumust és a porcellánbabát a messzelátóján.
– Ez bizony akárkinek a bácsikájával megeshetik, – szólt a dongó, miközben gyanakodva rámeresztette szemét a porcellánbabára.
– Ha nem veszi le rólam a szemét, – szólt a porcellánbaba remegve, – akkor sikitani fogok. Tudom, hogy sikitani fogok!
A dongó letette a messzelátóját és odalépett egészen a porcellánbaba mellé, és mielőtt a porcellánbaba mukkanhatott volna, a dongó elkezdte vizsgálni a porcellánbaba kalapját a nagyitójával.
A porcellánbaba nagyot sikitott.
De a dongó nem törődött a sikitásával, hanem ráhajolt a porcellánbaba kalapjára és még alaposabban megvizsgálta a nagyitójával.
– Megvan! – kiáltott végül izgatottan, és odakapott a porcellánbaba kalapjához. – Ő az! Ő az! Hála Istennek!
A porcellánbaba hármat sikitott, olyat, amilyet nem sikitott még soha életében.
– Hol van? – kérdezte a mumus.
– Itt van! – szólt a dongó, diadalmasan magasra emelve valami pirinkó kis holmit a kezében. – Itt van rég elveszett bácsikám! Végre, végre!
A porcellánbaba elhallgatott. A dongó végre megtalálta rég elveszett bácsikáját.
– Mutasd! – szólt a mumus, aki remegett izgatottságában.
– Ide nézzetek! – szólt a dongó, és óvatosan letette a drága kis holmit eléjök a földre.
A dongó bácsikája nem volt sem több, sem kevesebb, mint egy nagyon kicsike légy!
A mumus nem győzött álmélkodni:
Ha a kis légy nevettében
Két darabra pukkad szépen…
mondogatta a mumus magában és szorongva nézett a földre tett kis legyecskére.
És amint ránézett, észrevette, hogy a kis legyecske nagyon furcsán viselkedik. Hol jobbra, hol balra dőlöngött és a szárnyait csukogatta-nyitogatta.
A mumus elsápadt.
– Azt hiszem, – mondta halkan – hogy a bácsikád csakugyan nevet.
És a kis légy csakugyan nevetett. És egyre nevetett, nevetett, és a mumus rámeresztette a szemét, mert tudta, hogy mi lesz a vége a nagy nevetésnek.
És látta, hogy a kis legyecske egyre jobban dagadozik, mig végül…
Nagy pukkanás hallatszott!
A mumus felült, megdörzsölte a szemét és körülnézett. Otthon volt a játszószobában, az ágyában feküdt, és a játszótársai mind ott aludtak körülötte.
– Micsoda álom! – suttogta a mumus, és fejére huzta a takaróját.
Mert bizony a mumusok is szoktak rosszat álmodni.