Réges-régen volt, talán az ántivilágban, amikor még a Halál szívében irgalom lakozék, volt egy szépséges szép özvegyasszony, s annak két ikerfiacskája. Szép volt az asszony, de szépek az ikrek is: aranyhajuk vala, s arcuk hasonlatos az angyalokéhoz.
Ám az Úristen, akinek a bölcsessége megmérhetetlen, azt mondá egy napon a Halálnak:
– Menj le a földre, s hozd fel annak a szép özvegyasszonynak a lelkét, aki éppen most szoptatja a két kicsi fiát.
A Halál lement a földre, s szép csöndesen besurrant az özvegyasszony házába. Az asszony éppen aludott az ágyban, de a kicsi fiai akkor is szoptak, édesen a keblére borulván. Nézte, nézte a Halál az ártatlan gyermekeket, s megesett a szíve rajtuk. Ki visel gondot szegénykékre, ha ő elviszi az édesanyjuk lelkét!
“Csak aludj, te özvegyasszony – mondá magában -, nem juttatom gyermekeidet bús árvaságra!”
Azzal megfordult, kisurrant a házból, s fölszállott az égbe. Ment egyenest az Úr elébe.
Az volt az Úristen első kérdése:
– Hát a szép asszony lelkét mért nem hoztad el?
– Ó, Uram, nem volt rá szívem, hogy szomorú árvaságra juttassam azokat az ártatlan gyermekeket. Ki visel rájuk gondot, ha megfosztom az édesanyjuktól?
Erősen elkomorodott e beszédre az Úristen. Homlokát összeráncolta, s mondá a Halálnak:
– Most menj tüstént, s hozz nekem a tenger fenekéről egy kavicsot!
Meg sem pihent a Halál, leszállott az égből, le egyenest a tenger fenekére, s felhozott onnét egy kavicsot. Akkora volt, mint egy borsószem. Aztán az Úr színe elé ment, jelentvén:
– Ím, elhozám, Uram, a kavicsot.
– Roppantsd ketté! – parancsolá az Úr.
A Halál kettéroppantotta.
– Nézd meg, mi van a kavics belében!
Nézi a Halál, s hát egy icike-picike bogár mászik elé.
– No, Halál – mondá az Úr -, vajon ki viseli gondját ennek a bogárkának?
– Te, Uram, te, ki más? – rebegte a Halál.
– Látod, Halál, látod, még ennek a bogárnak is gondját viselem. Tüstént menj vissza a földre, s hozd el nekem annak a szép asszonynak a lelkét.
Indult a Halál, leszállt az égből, még a gondolatnál is sebesebben, s ámbátor majd megszakadt a szíve, mikor annak a két ártatlan gyermeknek kivette szájából az édes anyai emlőt – engedelmeskedett az Úr szavának, s repülve repült a szép özvegyasszony lelkével az égbe, az Úr elejébe.
– Ím, elhozám, Uram, a szép özvegy lelkét.
– Jól van – mondá az Úr -, de mivel először nem fogadtad meg a szavamat, számkivetlek az égből. Arra ítéllek, hogy harminc esztendeig bolyongj a földön, s ne legyen hatalmad az emberek életén. Eredj!
Leszállt a Halál nagy búsan az égből; ment, mendegélt erdőkön-mezőkön által, hetedhét ország ellen, betért itt is, ott is, ha szolgának felfogadnák, de nem volt szerencséje szegénynek: volt mindenütt szolga elég, több az elégnél. Így múlt esztendő, esztendő után, s csak úgy evett, ha vetettek neki valamit Isten nevében. Búsult, évelődött szegény feje, s már azt sem tudta, mitévő legyen. Amint így évelődnek magában, nagy, erős fergeteg kerekedik, szakadni kezd a záporeső, mintha dézsával öntenek. Éppen egy erdő mellett járt, hirtelen befordult a fergeteg elől az erdőbe, s bebújt egy odvas fába. A sok éhezés, a sok sanyarkodás kifárasztotta volt erősen, s ahogy bebújt a fába, elnyomta az álom. Mire felébredt, lecsendesült a fergeteg, kitisztult az ég, ragyogott Isten áldott napja. Tikkasztó melegség nehezedett reá, majd megölte a szomjúság. Kibújt a fából, s hát nem messze, éppen az erdei út mellett, egy forrás bugyborékolt. Nekifeküdt a forrásnak, jót ivott belőle, aztán félrehúzódott egy fa alá, leheveredett az árnyékába. De alighogy leheveredett, hintó állott meg a forrás előtt. Egy nagyúr ült hátul, és szólt a kocsisnak, hogy álljon meg. Az uraság leszállott, nekifeküdt a forrásnak, s ugyancsak jót ivott belőle. De amint a forrás fölé hajolt, a zsebéből kiesett a pénzes bugyellárisa, s bele a forrásba. Aztán visszaült a hintóba, továbbhajtatott. Nem vette észre, hogy a bugyelláris a forrásba esett.
Na, alig haladt el a hintó, jött arra egy szegény vándor ember. Ez is nekifeküdt a forrásnak, de bezzeg elfelejtette az ivást, mert mindjárt észrevette a bugyellárist. Kikapta nagy hirtelenséggel a bugyellárist, elrejtette a kebelébe, s azzal – uzsgyi neki, vesd el magad! – eltűnt az erdőben. Jól látta ezt a Halál, de nem szólt semmit. De éppen csak hogy eltűnt a vándor ember, egy szegény favágó jött a forráshoz. Eközben az uraság észrevette, hogy a bugyelláris elveszett, lélekszakadva szaladt vissza, s nosza, megcsípte a favágót, rátámadt keményen, hogy adja vissza a pénzt, mit a forrásban talált. A favágónak szeme-szája tátva maradt, de hiába esküdözött, hogy így s hogy úgy, ő színét sem látta a bugyellárisnak: az uraság váltig erősítette, hogy nem lehet az másnál.
– Visszaadd a pénzemet! – kiáltozott az uraság, s szörnyen ütlegelte a favágót. De úgy megverte szegény embert, aki kilenc neveletlen gyermeknek volt a kenyérkeresője, hogy a boldogtalan elterült a földön, s nem tudott lábra állni a maga erejéből.
Az uraság nagy mérgesen elloholt, a Halál pedig fölkelt akkor fektéből, odament a favágóhoz, s a forrás vizével fellocsolta, mindenféle jó füvekkel a sebeit megkenegette, s lábra állítván a boldogtalant, Istennek ajánlá, s ment azon az úton, amerre az uraság elhaladt. Mire beesteledett, éppen abba a faluba ért, ahol az uraság lakott. Megkérdez egy embert, nem lehetne-e ebben a faluban valami szolgálatot találni?
– Lehet bizony – mondá az ember -, az uraság éppen most kergette el a kocsisát. Cudar, mérges ember, de ha van kendnek bátorsága, álljon bé hozzá.
Gondolta a Halál, legalább nem éhezik, nem sanyarog többet, ment egyenest az urasághoz, s beajánlotta magát. Az uraság egyszeriben felfogadta, s mindjárt megparancsolta, hogy reggel korán álljon elé a hintóval, mert a városba mennek vásárra.
Eléállt a Halál korán reggel, s mentek a városba. A város végén egy öreg koldusasszony üldögélt, s alamizsnát kért Isten nevében. A Halál elkacagta magát, s aztán a lovak közé csapott.
“Ugyan, min kacaghatott?” – kérdezte magában az uraság, de nem szólt semmit.
A városban, mire beértek, tenger nép gomolygott az utcákon, alig haladhatott elébb-elébb a hintó. Össze is akadtak egy másik hintóval, amelyben két uraság ült.
A Halál erre is elkacagta magát.
“Ejnye de különös legény ez – mondta magában az uraság. – Még kacag, ahelyett hogy káromkodnék!”
De most sem szólt semmit.
Aztán bementek egy vendégfogadóba, ott a lovakat a Halál bekötötte az istállóba, s ő is ment az urával a piacra. Itt az uraság csizmát vásárolt, s mikor nagy nehezen talált egy magának valót, a Halál ismét elkacagta magát.
Az uraság a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Gondolta magában: “Kacagj, bolond, kacagj, majd búra fordul a jókedved!”
Hanem este, odahaza, mégis elévette a kocsist, s megkérdezte:
– Ugyan bizony, mit kacagtál ma reggel, mikor a koldusasszony alamizsnát kért?
Felelt a Halál:
– Azt kacagtam, uram, hogy az a koldusasszony egy porgoló (fazék formájú cserépedény) pénzen ült, azon a pénzen, amit te elvesztettél, s lám mégis kéreget.
– Hát amikor azt a két urat láttad, mért kacagtál?
– Azért, mert ezeknek az uraknak ezelőtt harminc esztendővel meghalt az édesanyjuk, s mégis az egyikből doktor, a másikból meg professzor lett.
– Hát amikor a csizmát vettem, mért kacagtál?
– Már hogyne kacagtam volna, mikor tudom, hogy úgysem viseled el azt a csizmát! Mert tudd meg, hogy én a Halál vagyok. Ennek előtte harminc esztendővel számkivetett az Úristen, amiért annak a két úrnak az édesanyját nem akartam meghalatni. Most azonban letelt a harminc esztendő, s viszlek téged.
Megijedt az uraság szörnyűségesen.
– Miért viszel el?! Hisz én semmi rosszat sem követtem el!
– Hát amikor azt a szegény favágót megverted? Pedig az a pénzednek a színét sem látta. Annak a koldusasszonynak a fia találta meg, s te mégis félholtra verted a favágót, kilenc neveletlen gyermek kenyérkeresőjét. Készülj, mert viszlek a pokolba!
Készült vagy nem készült az uraság, vitte a Halál. És azóta nem is kedvez senkinek, válogatás nélkül visz ifjat, öreget, szegényt, gazdagot, koldust és királyt. Mert a Halálnak nincs sem füle, sem szeme: nem hallja a sírást, nem látja a szép ifjúságot…