Mátyás halála után keserves sorsa volt a parasztoknak. Nem embernek, hanem barmoknak tekintették, aki arra való, hogy végezze a robotmunkát s ha kidül, pusztuljon el.
Ki törődött a parasztok sorsával?
Az ország jóléte néhány esztendő alatt teljesen megsemmisült. Hasznát ennek a hatalmasok látták, kárát az egész magyar haza vallotta.
A török is mind gyakrabban meglátogatta kisebb csapatokban az ország déli részét. Nem állott senki ellen, könnyen tehette.
Bakócz Tamás, az esztergomi érsek, keresztes hadjáratot hirdetett a török ellen. Hiába mondották neki az óvatos főurak, hogy a parasztoknak kezébe ne adjon fegyvert, mert baj lehet abból.
Karjukra fehér posztóból keresztet tűztek fel s mind többen és többen gyülekeztek egy Dózsa György nevű, vitéz székelynek a zászlói alá.
Ezt a Dózsa Györgyöt nevezte ki a király a keresztes hadak vezérévé.
Dózsa György nemcsak vitéz, hanem nagyravágyó is volt. Azt jósolta róla egy cigányasszony, hogy trónra kerül, fejére koronát tesznek. Hitte Dózsa a jóslat teljesedését.
Mikor már összegyűlt a nagy sereg, nem a törökökről beszéltek a parasztok, hanem az urak ellen s az ingerültség fokról-fokra nőtt.
Dózsának tetszett a keresztes had bosszúvágya s készséggel reá állott, hogy a török helyett támadják meg a nemeseket. Irtózatos vérfürdőt készítettek az emberi érzelmeikből kivetkezett parasztok. Ezer meg ezer nemes lett a parasztok bosszújának áldozatává. Javaikat feldulták, házaikat felgyujtották, az asszonyokat és leányokat meggyilkolták.
Dózsa elbizakodottságában „kuruc királynak” neveztette magát s féktelen mulatozásban töltötte éjjelét nappalát.
Mi lett a vége az iszonyatnak?
Szapolyai János, a leghatalmasabb főúr, nem a király parancsára, nem is a hazaszeretettől ösztönöztetve, hanem csak azért, hogy a haza megmentőjének nevezhesse magát, szétszórta Temesvár mellett a parasztok nagy tömegét, Dózsát a főbbekkel együtt elfogta s a parasztlázadást elfojtotta.
Dózsát társaival Szapolyai több napig éheztette. Akkor levetkőzteté a kuruc királyt s egy megtüzesített vastrónra ülteté, fejére izzó vaskoronát tett és tüzes fogókkal tépette testét. Mikor a szerencsétlen ember félig megsült, reá uszítá kiéheztetett embereit, hogy lakjanak jól vezérük sült husával…
Dózsáról azt írják a krónikások, hogy e rémítő kínokat egy jajszó nélkül tűrte, arcának egyetlen vonása sem árulta el szenvedését.
Csak akkor szólalt meg, midőn egyik társa beléharapott.
– Nem tudtam, hogy kutyáknak voltam a vezére.
Szörnyű idők még szörnyűbb emléke!
A következmény még ennél is rettenetesebb volt. Törvényt hoztak az ország rendei a parasztok ellen.
Így szólott a törvény:
„A parasztoknak nem szabad földesuraik telkéről elköltözniök, ha még oly rosszul bánnak is velök a földesurak.”