Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy papné, s annak egy szolgálója. Egyszer a papné elküldi a szolgálót:
– Vidd el a tálakat, tányérokat, lábasokat, s mosd meg!
Elmegy a szolgáló, mosogatja az edényeket, s hát egyszerre csak mászik ki a vízből egy rák, egyenesen a leány felé. Hej, istenem, nagyot sikoltott a szolgáló, mert – akár hiszitek, akár nem – ő még világéletében rákot nem látott.
Éppen arra megy egy huszár, s kérdi a szolgálót:
– Hát maga miért sikoltozik, húgomasszony?
– Jaj, hogyne sikoltoznám, vitéz uram, nézzen csak ide, ugyan mi az isten csudája lehet ez?
– E’ bizony rák, húgomasszony.
– Hát hogy volna ez rák – mondja a leány -, hiszen ez mász.
– Bizony mondom, hogy rák.
– Ez bizony, Krisztus úgy segéljen, mász.
– Ejnye, ejnye, húgomasszony, már hogy mondhat olyant, mikor ez rák?
– Hát maga, vitéz uram, miféle lélekkel mondhatja, hogy rák, mikor ez mász?
– Hát maga, húgomasszony, miféle lélekkel mondhatja, hogy mász, mikor rák?
– De már én sem vak, sem bolond nem vagyok – mondja a szolgáló -, jól látom én, hogy mász!
– No, ha maga se nem bolond, se nem vak, én sem vagyok sem bolond, sem vak. Mondom, kutyateremtette, hogy rák!
Hej, megharagszik a szolgáló. Nagy mérgesen felkapja, ami edény volt a víz partján, földhöz vagdalja, hogy ezer darabra törik valamennyi, s elkezd átkozódni:
– Az Isten engem ilyen diribdarabba törjön, hogyha nem mász!
De a huszár is leszökik a lováról, kirántja a kardját, levágja a lova nyakát, s azt mondja:
– A hóhér úgy vágja el a nyakamat, mint én a lovamét, ha nem rák.
Na, elmennek ketten kétfelé nagy haraggal. A huszár megy a lova nélkül, a szolgáló megy haza edény nélkül.
Kérdi a papné:
– Hát az edényeket hol hagytad?
– Jaj, lelkem, tiszteletes asszony, ne haragudjék, de világéletemben nem volt akkora bosszúságom, mint ma. Amint mosogatok, valami isten csudája kimász a vízből. Arra jön egy huszár, azt mondja, hogy ez rák. Eleget mondtam neki, hogy mász az, nem rák: nem volt annyi istenes lelkem, hogy megértessem vele, s nagy mérgemben földhöz vagdaltam az edényeket.
– Ó, hogy az istennyila csapjon a dolgodba, te félkegyelmű! – kiabált a papné.
Éppen akkor gyújtott volt be a sütőkemencébe, fogja a drága rókaprémes bundáját, bedobja a kemencébe, s mondja:
– A tűz így égessen meg engem, ha mind a ketten bolondok nem voltatok!
Éppen abban a szempillantásban jő haza a pap. Megüti az orrát a perzsbűz.* Kérdi a feleségit:
– Hát itt mi égett el, feleség?
Mondja az asszony, hogy mi történt. Megmérgelődik a pap is, kap egy fejszét, a küszöbre teszi a palástját, s úgy összevagdalja, hogy még foltnak való sem maradott belőle.
– No, halljátok – mondja a pap -, éppen így vagdaljanak össze engemet, ha mind a hárman bolondok nem voltatok!
Éppen akkor szalad be a kántor a borja után, mert hogy a borjú hazulról elbogáradzott* a pap udvarába. Kérdi a papot:
– Mi baj, tiszteletes úr? Valami nagy bosszúság érte, úgy szemlélem.
– Hát hogyne, mikor így meg így – s elmondja a kántornak, hogy mi történt.
– No, még ilyet sem hallottam világéletemben – mondja a kántor, s úgy felmérgelődik, hogy a kerítésből kihúz egy karót, s agyoncsapja vele a borját.
– Így csapjanak engem agyon – mondja a kántor -, ha mind a négyen bolondok nem voltatok.
Bejő a nagy lármára a kurátor* is, s kérdi, hogy mi történt. Elmondják elejétől végig, hogy s mint volt a dolog. De bezzeg a kurátornak sem kellett több, beszalad a pap házába, megfogja az eklézsia* ládáját, s úgy földhöz vágja, hogy miszlikbe szakadott a láda, s ami drága asztalterítő, kanna s mindenféle volt a ládában, széjjelomlott a ház földjén.
– Na – mondja a kurátor -, az Isten engem így pusztítson el, ha mind az öten bolondok nem voltatok!
Jő az egyházfi is, hallja, hogy mi történt. Fölkapja nagy mérgesen az asztalterítőket, kannákat, ezer darabba töri, vágja, szaggatja, s azt mondja:
– Az ördög engem éppen így szaggasson össze, ha mind a hatan bolondok nem voltatok!
Ezalatt összecsődült az egész falu népe. Kérdi ez is, kérdi az is, hogy mi történt; mondják egyszerre hárman is, hogy ez történt, az történt. Mit gondolnak, mit nem a népek, vereskakast* dobnak a ház tetejére, porrá ég a pap háza, s azt mondják:
– A tűz lángja éppen így égessen el minket, ha mind a heten bolondok nem voltatok!
Ha a pap háza el nem égett volna, az én mesém is tovább tartott volna.