Hajdanában, réges-régen három tündér lakott Hunyadnak földjén: Déva, Kalán és Arany. Szép volt mind a három, olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Ez a három tündér sokáig együtt lakott egy kis házacskában, de egyszer mi történt, mi nem, versengeni kezdettek a szépségükkel meg a hatalmukkal. Úgy lesz, hogy beléjük szállott a gonosz szellem, ez rontotta meg a békességet.
Mondta Déva:
– Többet nem lakunk együtt. Építsen mindenki magának, lakjék a maga házában.
– Jól van, építsen – mondotta Kalán. – Majd meglátjuk, melyik tud többet.
– No, azt én is szeretném látni – szólt Arany büszkén.
Déva volt köztük a legszelídebb. Azt mondta, a dévai hegyre mutatván:
– Én ennek a tetejére építek várat. Kőből építem, s ha Isten megsegít, három nap múlva áll az én váram.
– No, ha te kőből, én meg vasból építek – mondta Kalán -, s nem kell arra nekem három nap, elég lesz kettő is.
– Két nap?! – kacagott Arany. – Reggel megkezdem, s estére be is végzem. Színaranyból építem.
– Ha segít Isten – mondotta Déva.
– Akár segít, akár nem, estére áll az én aranyváram! – mondotta Arany.
Azzal a három tündér háromfelé ment, s hajnal hasadtakor munkának látott. És épültek a várak három hegy tetején, gyorsan, mint a tünemény. Estére kelve már ragyogott, tündökölt Arany vára, a Maros vize partján. Másnap estére fölépült Kalán vára is: csupa vas volt, aljától a födeléig. Déva vára is fölépült, de csak harmadnap estére.
Hát Isten megengedte, hogy a kevély tündérek felépítsék a várakat, de csak azért, hogy keményen megbüntethesse őket. Amint Déva is fölépítette az ő várát, szörnyű nagy fergeteg, földindulás, égszakadás kerekedett, ég, föld elfeketedett, s Kalán és Arany vára összeomlott.
De Déva vára állott erősen, sem égszakadás, sem földindulás nem ingatta meg.